Magadhoz hívtál, hogy te beszélj,
s én szavak nélkül hallgassalak,
nálad talán ez apró szeszély,
hisz hitted, én vagyok az az alak,
aki hallgat és elhisz és nem vitázik,
mert a varázskörödbe vontál,
s még ha a való ki is látszik,
az ellenállásom amat?r, kontár.
Magadhoz hívtál és én mentem,
csendruhába öltöttem magam,
s hiába voltunk együtt ketten,
te hangos voltál, én hangtalan,
pedig tudtam, amit ott mondasz
csak ámítás, a b?völés része,
szavak és tények között nagy a kontraszt,
de nem tudtam, lelkem befogadásra kész-e?
Mert így vagyok veled, egy ingoványon
lépkedünk, s félek, elsüllyedünk,
nem látunk át ködön, homályon,
csak járunk tétován, csak megyünk
valahová, valami úton,
még azt sem tudjuk, van-e cél –
s hiába érzem, látom, tudom,
nincs er?m megállni, bár a szívem fél.
