Az udvar békés csöndjében két kisfiú játszik; amolyan maguk kitalálta, sajátos nyelven beszélnek, melyet senki sem érthet rajtuk kívül.
„Brif, braf.” – mondja egyikük.
„Braf, brof.” – vélekedik a másik.
És mindkettejükb?l kitör a kacagás.
Egy els? emeleti erkélyen kedves, jó öregúr ül, és újságot olvas, míg a szemközti ablakból egy asszonyság hajol ki: sem jó, sem rossz.
Egy asszonyság.
„Milyen ostobák ezek a gyerekek!” – mondja az öregúrnak, de amaz másként vélekedik: „Nem gondolnám…”
„Nahát! csak nem akarja azt mondani, hogy maga érti, mit beszélnek?”
„De bizony, épp azt mondom: értettem én mindent. Az egyikük azt mondta: be gyönyör? napunk van! A másik meg azt felelte: és holnap tán még szebb lesz!”
Az asszonyság fölhúzza az orrát, fintorog, de csöndben marad, mert odalent a gyerekek újra rákezdik a maguk sajátos nyelvén folyó beszélgetést.
„Maraszki, barabaszki, pippirimoszki!” – szól az els?.
„Bruf! – vágja rá a választ a másik, és ismét mindketten harsányan fölkacagnak.
„Csak nem azt akarja mondani nekem” – mondja méltatlankodva az asszonyság az öregúrnak -, „hogy ezt is megértette?”
„De bizony, épp azt akarom mondani: értettem mindent.” – válaszolja szintén nevetve az öregember.
„Az els? azt mondta: olyan boldogság ezen a világon lenni. Amire a másik így felelt: bizony, a világ gyönyör? szép.”
„Na, és tényleg szép a világ?” – köti az ebet a karóhoz az asszonyság.
„Brif, bruf, braf…” – válaszolja az öregember.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:18 :: Kavyamitra Maróti György
