26.
Igazi tél. Az égbolt alján halvány derengés.
Az sz-i klinika szülészetén az orvos nekitámasztja homlokát az ablak üvegének. Nézi az üres várost, a lélektelen fehérséget. Fáradt, nem tudja, hol járnak gondolatai. Tizenhat órája van talpon.
A szülészn? megérinti a vállát: „Doktor úr, a kávéja.”
Értik egymást. Elég egy pillantás, egy mozdulat.
Hangos sikoly – a szülészn?vel egyszerre mozdulnak.
„Vegyen mély lélegzetet, sóhajtson…” – kezdené a szülészn?, de sokadszor döbben rá, hiába mondaná a vajúdó asszonykának, úgysem értené meg ?t. Siket szegény.
Nem tudja, mi fog vele történni. Mi ez az iszonyú fájdalom, amikor a gyermek: boldogság?
Császármetszésre készülnek.
De már itt a baba!
Kislány!
Ordít, ahogy a torkán kifér. Fázik, fél. Vakítja a fény, hasogatja a hideg. Testét durva kezek tapogatják… Minden erejével tiltakozik: „Nem, nem, nem! Nem akarom!”
Mosolyogva nézik:
– Micsoda életrevaló!
M?szakváltás.
A folyosón orvosok, ápolók, beteghordók.
A f?n?vér szigorú arccal lép a bizonytalanul tébláboló fiatalemberhez:
-Kérem, itt nem lehet várakozni! Tessék az aulába menni!
A fiatalember arca felderül, szembefordul a fehér köpenyes asszonnyal, repked? kezekkel magyarázni kezd. Érzi, ez a n? megoldást hoz.
Nem téved.
„Jöjjön velem!”- olvassa le a szájmozgásról.
A nyomaték kedvéért karon fogja a férfit, elindulnak.
Üvegablak. Pici, rácsos ágyak, bennük kisbabák.
Ápolón? jön, karján az ? kisbabája!
A pici alszik.
A férfi elgyengülve nézi.
Nem mozdul, míg vissza nem fektetik az ágyba. Akkor sarkon fordul, örömében „röpül”, berobban a folyosón álldogálók közé, és repked? kezekkel, boldogan nevetve mesél. Hangtalan kacagással ölelgetik, hátba veregetik és mesélnek, mesélnek a kezek – hogyan kell fogni, fürdetni, etetni, pelenkázni…
Elindul a csapat.
Menetben is izgatottan tárgyalják: mit kell még venni, mire kell vigyázni. És a jöv? télen a kisbaba már ott lesz Télapó-ünnepségen a Siketek Szövetségében. Repkednek a kezek, arcukról ragyog a jöv?, a hit.
A klinika portása kuckójából néz utánuk. „Szegény szerencsétlenek”- talán ezt gondolja.
Megszülettem. Siket szül?k gyermekeként – a halló világba.
Ez a kett?sség kíséri életemet.
Köszönöm nekik.”
27.
„”Amennyire csak vissza tudok emlékezni, és amennyire a családi szájhagyomány meg?rizte, mindig jeleltem. Három-négy éves koromig nem igazán a számmal, a kezeimmel „beszéltem”. Már tudtam meséket, verseket, apukám el?adásában, nem halló emberekt?l. Ezért jeleltem. Szüleim egymás közt jeleltek, de ha hozzám szóltak, beszéltek is a jel mellett. Nem zavart. Természetes volt számomra, hogy akkor is értem ?ket, ha ki se nyitják a szájukat.
Természetesen tisztában voltam azzal, hogy vannak emberek, akik csak beszélnek, akik semmilyen más módon nem értenek meg, csak akkor, ha hanggal beszélek. Tudtam, ezek az emberek nem tudnak jelelni, nem tudnak szájról olvasni. Azt is nagyon korán megtapasztaltam, hogy nem néznek, nem figyelnek rám, hiszen ha egy feltett kérdésre nem hanggal válaszoltam, hanem megrántottam a vállam, vagy megráztam a fejem, vagy rábólintottam, azt szinte soha nem vették észre, és mindig rám szóltak, hogy válaszoljak. Pedig én már válaszoltam, hiszen jól nevelt gyerek voltam. Ezt onnan tudtam, hogy a szüleim barátai, akikkel összejártak, szintén siketek voltak. Jeleltek, és így tanítgattak közösen, és az ? szabályaiknak, „törvényeiknek” tökéletesen megfeleltem. Nem tulajdonítottam jelent?séget a hangoknak, hiszen a TV is hang nélkül m?ködött otthon, mégis értettük, amit néztünk. Ekkor még azt hittem, ez a különbség pusztán annyit jelent, mint az, hogy nekem barna a hajam, másnak meg sz?ke. Egyik ember szemüveges, a másik nem. Mi így beszélünk könnyebben, ?k meg úgy. És kész.
A húgom megszületett, óvodába kerültem. Ott szembesültem el?ször azzal, hogy muszáj beszélnem és csak a számmal!
Nagyon nehéz volt. Nyaranta egy id?s néni vigyázott ránk, akinek az volt a feladata, hogy beszédre bírjon és fejlesszen. Húgom és szüleim között gyakran voltam kapocs, mert a húgom nem tanult meg jelelni. Szájról olvasva beszéltek s beszélnek máig egymással.
Ötéves koromtól olvasok. A könyvek voltak a menedékem, bel?lük gy?jtöttem szavakat, kifejezéseket. Eleinte, alsó tagozatban, tanítgattam a szüleimet szavakra, kifejezésekre, azok jelentésére. Árnyalatokra, különbségekre. Hamar rájöttem arra, hogy sok mindent másképp értenek. Pontosabban mondva, mást értenek a szó alatt, mint a halló emberek általában.
Hivatalos helyeken fordítanom kellett a szüleimnek, tudatosítanom bennük azt, hogy amit leírva látnak, az nem azt jelenti, amit ?k mutatnak nekem.
Ötéves koromban Jugoszláviába utaztunk. Útlevelet intéztünk a rend?rségen. El?ször jártam hivatalos helyen, el?ször tolmácsoltam „igaziból”. Nagyon rossz emlék. A rend?rn? rideg, távolságtartó volt, bürokratikus, szigorú és hajthatatlan. Folyamatosan sértegette a szüleimet azzal, ne hadonásszanak itt az ablak el?tt, kerüljük a felt?nést.
Általános iskolás koromban már „szándékosan” tolmácsoltam.
Ezt úgy kell érteni, hogy ha tudtam, olyan helyre készülnek a szüleim, ahol fontos dolgok hangzanak el – orvos, ügyvéd, rend?rség -, igyekeztem én is ott lenni. A magam módján kicsit „vigyáztam” ?ket. Ekkorra már gyakran szembesültem a halló világ tudatlanságával, felkészületlenségével, és nem akartam, hogy félrevezessék, becsapják ?ket. Segítettem a hivatalos levelek megfogalmazásában, nemcsak nekik, hanem a barátaiknak is.
Rendszeresen jártunk a SINOSZ helyi klubjába, ott voltunk minden rendezvényen. Ez lett második otthonunk.
Itt találkoztam máshonnan jött siketekkel, akik kicsit más jeleket használtak. Rövidesen meg tudtam állapítani, ki pesti, ki debreceni, ki jött máshonnan. Ugyanúgy megértettem ?ket, mint amikor valaki nem szegedi tájszólásban szólt hozzám hanggal.
Ballagáskor tudatosult bennem igazán, mit jelent az, hogy anyukám, apukám nem hall. Vágytam egy kis magnóra, majdnem minden osztálytársamnak volt. Otthon nem szóltam, nem említettem, mert álmomban sem gondoltam, hogy kaphatnék. Minek? Kép nincs rajta, csak hang…
De ballagásom napján szobámban volt a magnó, benne az akkor legmen?bb ABBA-kazettával! Szüleim izgatottan, csillogó szemekkel álltak az ajtóban és nézték, ahogyan ujjongok. Bekapcsoltam, felhangosítottam, s ugráltam, táncoltam örömömben. Anyu csak nevetett, apu mosolygott. Anyu kérdezte: jól szól, ugye? Akkor ösztönösen, egyetlen mozdulattal megfogtam a kezét és rátettem a magnó hangszórójára. Ezzel a mozdulattal széttört, megszakadt bennem valami.
Ekkor tudatosult bennem, hogy anyu nem hall és soha nem is fog hallani! Annyira fájt ez a felismerés, hogy leroskadtam a földre és sírtam, csak sírtam.
Anyu, szegény, megijedt, azt hitte, ? rontott el valamit, és most nem szól a magnó. Apu megtapogatta a hangszórót és megnyugtatta anyut, hogy jó a magnó, mert „szól”. Aggódtak, nem értették, mi a baj.
Túl a sokkon, elmondtam: az a baj, hogy ?k nem hallanak. Jót mosolyogtak rajtam.
Akkor mondta apukám, amit azóta sokszor idézek: „Én olyan vagyok, mint te. CSAK nem hallok. S?t. Több vagyok, mint a legtöbb halló ember, mert szinte mindig megértem ?ket, de ?k nem mindig értenek meg engem. Tudok beszélni, írni, olvasni, szájról olvasni és jelelni is. Úgyhogy ne sírj!”
Kamaszkoromban eltávolodtam a siketek közegét?l. Nyomasztott, ha gondjaikat „nyakamba” kellett vennem. Tudtam, a szüleimnek fontos vagyok, de nem akartam ott élni az életemet. „Elengedtem” a kezüket. Húsz évesen férjhez mentem, messzire költöztem. Hosszú évekig semmilyen kapcsolatom nem volt a siketek közösségeivel. A családalapítás, otthonteremtés állt életem középpontjában. Látástól mikulásig dolgoztunk a férjemmel, építkeztünk, majd megszületett a fiam.
Gyesr?l nem bírtam visszakerülni a munkaer?piacra. Az els? tíz év maga volt a küzdés; se pénz, sem energia nem maradt másra. Azután révbe értünk. Beköltöztünk a házunkba, elhelyezkedtem. Tovább képeztem magam, anyakönyvvezet? lettem. Több id?m maradt. Úszást oktattam, speciálódtam asztmás és szívbeteg gyerekek oktatására. Nagyon szerettem! Csak valami hiányzott az életemb?l. Sokáig azt hittem, honvágyam van.
Ma már tudom, nemcsak a szüleim, a város hiányzott, hanem a siketek közössége is. Elkezdtem a jeltanfolyamokat, elvégeztem a tolmácsképz?t, és most köztük vagyok újra.
Sokszor mélyen elkeseredem ám, újra s újra visszatalálok közéjük.””
28.
„”Szia, Arnold! Hogy állsz már a „szedéssel”? Nagyon korrektúráznék. Támogatást még nem sikerült szereznem. Milyen árajánlatot kaptál? Üdv. Tibor.”
„Szia. A gépírásod egy kislánynak adtam oda, ? hamarosan visszaküldi, a korrektúrázni valóval. A te árajánlatod a legkedvez?bb, itt drágábbak a nyomdák. Üdv. Arnold.””
29.
Lévén mindenolvasó, eszembe jut a bulvárlap Dété-vel szignált rövid cikke:
MEGALKOTTA A SIKETEK ÉBRESZT?ÓRÁJÁT A FEST?
„A békési falu valóságos ezermesterének tartják a helybeliek Frankó Pált (41), aki feltalálta a siketek ébreszt?óráját, de ha kell, megjavítja a zárakat, hegeszt, villanyt szerel, kifesti a lakásokat, ám legjobban akkor érzi magát a gyermekkora óta siketnéma férfi, ha kis m?termében festheti csendéleteit és tájképeit.
Egyéves korában egy sztreptomicininjekciótól sorvadtak el a hallóidegei, és kárhoztatott örök siketségre Frankó Pál, aki nem tudott beletör?dni balszerencséjébe. Kitanulta az autófényez?-szakmát, ám kiskora óta benne volt az ezermesterség, szétszedett mindent, majd újra összerakta a dolgokat. Környezete állandó csúfolódása miatt a nyolcvanas évek elején Ausztriában is szerencsét próbált. Amikor 1987-ben hazatért, hosszas barkácsolás után el?állt egy találmánnyal, a siketek ébreszt?órájával, amely egy er?s fény? izzó mellé szerelt órából áll. A pénzt ígér? találmányt azonban néhány cégnél tett látogatása után a boltokban látta viszont, egyszer?en ellopták t?le a nem mindennapi ébreszt?óra ötletét.
Bánatában felhagyott a barkácsolással, és inkább a festészetben kamatoztatta kézügyességét, olyannyira, hogy egy gyulai képz?m?vész-táborban felfigyelt rá Koszta Rozália is, aki tanítványának fogadta.
– Volt olyan év, amikor ötszáz olajképet festettem. Tavaly csak ötvenre futotta a szabadid?mb?l, de most egyébként sem könny? képet eladni. Ezért f?leg tájképeket és csendéleteket festek, erre van igény, de helybéliek szoktak t?lem portrét rendelni – mutogatja kézjelekkel a siketnéma fest?m?vész, aki még ma is arról ábrándozik néha, hogy repül?mérnöknek tanul, ha nem kapja meg negyven éve azt a végzetes injekciót.”
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: dudás sándor
