Július 23.
Naponta van postám.
Ezúttal a júliusi Hallássérültek Lapja.
Átlapozom.
Mióta K. L.-t „kiemelték” a f?szerkeszt?i székb?l…
Nevem még ott a Szerkeszt? Bizottság tagjai közt – ok, hogy elkészítsék új könyveim. Remélem, szerkesztik. Egyeztetni kellene. Március óta. Anyám nyugtat, hagyjam.
Jelent?s írónak tartom magam – a hallássérültek közt. Eltájoltam magam? Író, aki történetesen hallássérült.
Több becsülést várna a tollforgató.
Eh! Pet?fi se jókedvében t?nt el Segesvárnál!
Prózát írni nem akartam.
Az emlékek, a múlton töprengés felhozta: ha hallok, akkor nem, vagy legalábbis nem úgy történnek velem a dolgok, mint ahogyan történtek.
Halogattam a dolgot. Agy kell hozzá, segg kell hozzá, id? nincs, és annyi kellemesebb dolog van a világon!
De esténként állandóan sokbeszéd? m?sorok mennek a tévében, azon kapom magam, hogy unalomból jegyzeteket készítek. Az átéltek, újragondolva, tapasztalatok birtokában más megvilágításba kerültek. Ha nem írom meg – elmegyek az átéltek mellett.
Az els? sztorikat hamarosan nyomtatásban láttam. „Amit legutóbb küldtél: fenomenális! EZ KELL! Pontosan ez a tökéletesen személyes vallomás. És irodalmilag is telitalálat!”- így a f?szerkeszt?.
Ám hamarosan: „Hogy miért? Azért jelennek meg újabb írásaid szignóval, mert egyes bennfentesek, hiszen érted, allergiásak Rád. De ez nem változtat írásaid nagyszer?ségén, és a honorárium pontosan megy.”
A Hallássérültek Lapjában: svéd jelnyelvi tolmácsok küldöttsége járt Pesten.
Szeretném eljuttatni Szilvia királynéhoz a vele kapcsolatban írt versem. ? ismeri a jelnyelvet, ellentétben sok lélektelen elutasítóval.
Dedikáláson, fordításon gondolkodom, s érzem: soha nem fog sikerülni ebben az életben.
Muszáj gépírnom.
Illyés Gyula kéziratait Flóra asszony gépelte le.
Flórát láttam egyszer. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai F?iskolán ünnepeltük Szövetségünk fennállásának 25. évfordulóját. A díszelnökségben ült, sötét ruhában. El-elbóbiskolva hallgatta (?) az ünnepi beszédeket. Fel-felpillantott, olyankor valamit hiányoltam a tekintetéb?l. Azóta rájöttem, mit. A zavartságot. Igen, felriadva, sokak között, díszelnökségben. Nem volt zavart, s már mennyi mindenen túl! Ezek a szemek látták József Attilát.
Gyula bácsit láttam lelki szemeimmel. Ültünk Tihanyban, a malomk?-asztalnál. Borral koccintottunk, diót rágcsáltam.
Attila, Illyés, Flóra – hol vannak már!
Attilát a közelmúltban a mama mellé helyezték.
Harmadszor – örök nyugalomra?
Csontom, csontom, mondd meg nékem.
Július 24.
Napok, hetek es? nélkül.
Kánikula, sivatagosodás. Az ásott kutakban már régen nincs víz. A homokban a vetés kiég.
Hugiékat várom Szalkra, átruccannak tán értem.
Furcsamód a velük töltött id?ben feltölt?dök. Él? a múlt, a gyermekkor tündérvilága.
Tündikét?l keresztanyámig alkalmazkodnak hozzám, így kommunikálisan.
Kerthelyiség. Hárman egy asztalnál: A. Lajos, Árpi és büszkeségem. Fröccsökkel körülbástyázva els? könyvem, a Csöndkiáltó.
Hány versem közli majd a folyóirat?
Biztos lesz dicséret, biztatás…
Nem alaptalan várakozás! Országos megjelenés, antológia, s a kötet!
Szakállas újbarátom – szájmozgásáról nehezen olvasok – megrökönyödésemre kijelenti: ezek a versek még nem jók!
Árpi, nehogy megbántódjak, gyorsan darál valamit.
Nyúlok a fröccsömért, tudni akarok!
– Egészségetekre! Veszekedni fogok! Miért nem jók?
Lajos helyesl?leg bólint. Elém tolja könyvecskémet.
– Válassz!
A Hídfest?knél nyitok, találomra.
Lajos olvas, visszatolja elém.
– Olvasd!
Árpi végig tolmácsol. Most utánamondja:
– Olvasd!
Hát olvasok. „Anyás szélben…”
Látom, Lajos felemelt mutatóujját.
– Mit mondtál?
Biztos halkan mondtam… Tehát hangosabban!
„- Anyás szélben…”
Lajos, Árpi, egyszerre:
– Halljuk, de mit jelent?
– Lágyan fújó, a tájat átölel?, gyenge szél. Költ?iesen: anyás…
Belém szorult a magyarázhatnék, töklámpám kigyúlt.
Elszántan olvasom tovább: „Szétáradt fényben…”
– A fény természete, hogy szétárad. Nem kell külön említeni.
Értek mindent.
– De a vége! Az utolsó sorok: „Lebeg / gyermekkor-délibáb”. Árpi, mondd neki, hátha engem nem értett meg, gyönyör? kép. Ezt nem lehet kitalálni, ez jelzi, hogy költ? vagy!
– Véletlen! – jelentem ki magabiztosságom romjain. Elég a félrevezet? dicséretekb?l! A könyveim! Hogy szerezhetném vissza – megsemmisíteni!
Hátamra átizzadt póló tapad.
Anyám megkért, kerekezek hát „Tévésgabihoz”, nézné meg a készüléket.
19 óra körül jön – ígéri.
Jött, látott és gy?ztünk. Csak a biztosítékot kellett cserélni.
Míg hangot, képet állít, egy példányt keresek új könyvemb?l, ajándékba.
Meglep?dve olvassa: Felh?fény.
Lapoz, arcom fürkészi.
Pénzt nem fogad el.
A kettes csatornán a b?nvadászok – kedvenceim: Bud Spencer, Terence Hill – akcióba léptek. Öklök csattannak, csontok reccsennek, éljen a gyors igazságosztás! Ha nem hallom is, remekül szórakozok.
Hogy a fenébe ne, ez már az élet!
Isten veled, NAPOKRÓL LAPOKRA!
25.
– Halló!
– A polgármester úr?
– Saját fül?leg.
– Ruganyosné vagyok. Nagyon kérem, hallgasson meg. A szomszédom ügyében emelek szót, akit a múltkor nem láttam több napig. Erre felhívtam rend?rünk, Angyal figyelmét, de hiába. Nem tesz semmit. Csordás most pár napja megint elt?nt, a szó szoros értelmében. Nem szól senkinek, hova megy. Ha szólna, jobban figyelnénk a környéket, hiszen manapság, mint tudja… Mit tehetünk, mondja meg, mit?
– Amit tesz. Telefonálgat.
– Igen. De, aranyos polgármester úr, mi értelme? Nem történik semmi.
– Hogyne történne!
– Már megengedjen – mi?
– Rabolja az id?met. Pocsékolja a magáét. Hizlalja a telefonszámlát.
– Egyetlen luxus. Megengedhetem magamnak
– Hát… egészségére!
– Szóval, aranyos polgármester úr, mit szándékozik tenni ebben a Csordás-ügyben?
– Nincs ügy. Várjuk, majd hazajön.
– Nincs ügy?
-Nincs. Faludy György bejárta a világot, mégis itthon halt meg. Ágyban, párnák közt.
-Elgondolkoztató, kérem.
-Elgondolkoztató.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:30 :: dudás sándor
