Sivatagi Rózsa : Szentendrei álom — II. rész

Jeges Ern?: Szentendrei városkép

 

“A templomokra rávillan az alkony,
A kusza város csillag bíborában,
Csobban a Duna lassú vize halkan”
(Vas István: Szentendrei elégia)

     Szép tavaszi délel?tt volt, és Kelecsényi azon kapta magát, hogy ismét vasúton utazik, bár a célállomás ezúttal nem Bicske ócska peronja volt, hanem a m?vészváros, az álmok városa: Szentendre. A lehet?ség úgy jött, mint derült égb?l a villámcsapás. Egy szokatlan telefonhívás az esti órákban, a vonal másik végén pedig legnagyobb meglepetésére unokahúga, Eszter vidám, csilingel? hangja fogadta. A fiatalokra jellemz? bohó lelkesedéssel hadarta el a mondanivalóját, hogy Kelecsényi szinte alig értett bel?le valamit. Mindössze néhány szó ragadt meg az emlékezetében, és csak miután lerakta a telefont, próbálta meg összerakni Eszter kissé zavaros beszédfoszlányainak apró mozaikjait. A szavak értelme furcsán visszhangzott elméjében. Végül annyit hámozott ki bel?le, hogy a lány Szentendrén van, kibérelt egy lakást a hétvégére, és szeretné, ha Kelecsényi ott meglátogatná. A hír inkább összezavarta, mintsem túlzottan örült volna neki, de hosszas mérlegelés után, egy különös bels? hangnak engedelmeskedve, végül mégis az utazás mellett döntött. Így aztán ott ült a HÉV-en, végig az úton kifelé bámulva az ablakon, pedig elmaradhatatlan szokása volt, hogy a körülötte ül? embereket, és viselkedésüket, gesztusaikat figyelje. Olykor még a jegyzetfüzetét is el?vette – mindig tartott magánál ilyesmit -, hogy a szépen megfogalmazott gondolatait azonnal rögzíthesse benne. Ezúttal nem fürkészett arcokat, és nem készített jegyzeteket sem. Gondolatai leginkább Eszter körül forogtak, pedig már jó ideje annak, hogy bájos alakját utoljára felidézte magának. Minden hozzá f?z?d? emléket igyekezett jó mélyre elásni, és nem is állt szándékában, hogy újra el?hívja ?ket. A lánynak mégis könnyedén sikerült kettétörni sziklaszilárdnak hitt elhatározását. Eszter találkozni akar vele, ? pedig rohan, hogy kérését teljesítse. – Istenem, milyen bolond vagyok! Valóban öregszem… – morogta, és dühös volt saját gyengesége miatt. Azt kellett volna mondania, hogy nem ér rá, vagy nem érzi jól magát, vagy bármit, de erre a vonatra nem szabadott volna felülnie. S mégis megtette. Ez már nem a régi Kelecsényi volt, hanem valaki egészen más, egy idegen, akit nem ismert. Miközben az ablak el?tt elsuhanó, virágba borult fákat bámulta, hirtelen felsejlett el?tte egy kép, a legutolsó találkozásukat követ? búcsúzás emléke. Eszter szomorú arca, és az a különös pillantás. Nem emlékezett rá, hogy n? így nézett volna rá valaha. Abban a tekintetben ott kavargott minden: a romlatlan tisztaságtól, az ?szinte szereteten és rajongáson át, a legsötétebb szenvedélyig. Meg kellett volna csókolnia akkor és ott, de ? mégsem tette meg. Képzeletében azóta már sokszor lejátszotta azt a jelenetet, persze egészen más befejezéssel. Tudta, ha megint hasonló szituációba kerülnének, b?verejének talán már nem volna képes ellenállni. Éppen ezért volt akkora ?rültség t?le, hogy elfogadta a meghívást. Azon t?n?dött éppen, hogy a következ? megállónál leszáll, és visszafordul, amikor hirtelen – mintha a semmib?l került volna oda – egy id?s n? telepedett a mellette lév? ülésre. Nem lett volna ill? azonnal felállnia, mert a hölgy esetleg azt gondolhatta volna, hogy miatta kelt fel a helyér?l, így aztán maradt.

– Mondja, kedves uram, Ön meddig utazik? – kérdezte az id?sebb generációkra jellemz? módon udvarias, kedves hangon, és kissé opálos fény? tekintetét Kelecsényire függesztette.

– Egészen Szentendréig… – felelte kényszeredetten Kelecsényi a számára ezúttal felettébb kínos kérdésre, de igyekezett mindezt hasonlóan udvarias hangnemben megtenni. Amúgy is távol állt t?le mindenféle modortalanság.

– Az gyönyör? hely – bólintott az id?s asszony. – Nekem is él ott egy kedves ismer?söm, már régóta készülök meglátogatni, de amióta meghalt az uram, Isten nyugosztalja szegényt, és minden ház körüli teend? a nyakamba szakadt, már nem nagyon érek rá utazgatni. Legfeljebb csak az unokáimhoz megyek, mint most is, tudja, viszek nekik egy kis saját készítés? tésztát, meg baracklekvárt, mert a tavalyi nagyon jól sikerült, meg aztán…

Kelecsényi úgy tett, mintha figyelne, de már rég elveszítette a fonalat az asszony hosszadalmas monológjában, így inkább újra kifelé kezdett bámulni, és mélyen a gondolataiba merült. Arra eszmélt csak fel, hogy a vonat hosszasan fékez, és egy hatalmas Szentendre feliratú tábla siklik el az ablak el?tt. Észre sem vette, mikor szállt le a mellette ül?, b?beszéd?, id?s asszony. Megérkezett. Szokatlan idegesség járta át, amikor felállt és a b?röndjéért nyúlt. Valami megmagyarázhatatlan okból félt ett?l a találkozástól.

Vett egy mély lélegzetet, és komótosan leszállt a szerelvényr?l. Megállt a peronon, és körülnézett. Eszter ott állt alig tíz méterre t?le, és szinte ugyanabban a pillanatban vették észre egymást. Már messzir?l mosolygott, és hosszú, rozsdabarna haját összegubancolta a szél. Háta mögött a szépen elnyúló romantikus hangulatú kisváros a jellegzetes templomtornyokkal olyan volt, akár egy festmény. Kelecsényi megengedett magának egy futó mosolyt, amikor a lány közelébe ért.

– Isten hozott! – köszöntötte Eszter örömt?l ragyogó arccal, és átkulcsolta a férfi nyakát, miközben futó csókot lehelt az arcára. Kelecsényi hitetlenkedve nézett rá vissza, olyan különös és szokatlan volt számára ez a szívélyes fogadtatás. Rögtön megállapította, hogy unokahúga a valóságban sokkal gyönyör?bb, mint ahogy az emlékezetében élt. Megint kezdte kényelmetlenül érezni magát. Diszkréten köhintett egyet, és finoman kibontakozott Eszter öleléséb?l.

Kényelmesen sétálva tették meg az utat a belvárosig, ahol a lány ideiglenesen bérelt m?terem-lakása volt. Alig váltottak egymással néhány szót közben. Esztert nem zavarta nagybátyja hallgatagsága, és ismerte ?t eléggé ahhoz, hogy tudja, ilyenkor nem is tanácsos megzavarni ?t a gondolataiban. Bár ? maga sem volt túlságosan b?beszéd?. Kelecsényivel kettesben a csend is megtelt tartalommal, értelmet nyert minden egyes pillanat, és ezeket a perceket semmiért sem cserélte volna el.

A m?terem egy régi építés? kétszintes ház fels? emeletén volt, egy a belváros közepe felé néz? kis terasszal. Fehérre meszelt falú, magas mennyezetes, épp csak a legszükségesebb bútorokkal ellátott lakás volt. Száradó festék szaga csapta meg Kelecsényi orrát, amikor belépett a tágas és rendkívül világos nappaliba. Valahogy pont ilyennek képzelt egy ideális m?termet egy fest?m?vész számára. Eszter állványa közvetlenül a terasz ajtaja el?tt állt, hogy a lehet? legjobb természetes megvilágításban tudjon dolgozni. Egy futó pillanatra el is képzelte a lányt, ahogy elmélyülten a palettája fölé hajol, majd szép ív? szemöldökét finoman összeráncolva, aprólékos ecsetvonásokat hagy a papíron. Szívesen állt volna neki újra modellt, csak hogy megint nézhesse, miközben dolgozik. Emlékeiben még oly kristálytisztán élt annak a délutánnak minden történése, mintha tegnap lett volna, hogy a lány egy vászonra merevítette a vonásait. Azóta írt néhány verset róla, és érzéseinek furcsa kavalkádjáról, de aztán mélyen elásta ?ket az íróasztala fiókjába, és fel sem merült benne, hogy valaha is megmutassa ?ket bárkinek.

– Ez lesz a Te szobád! – vezette körbe Kelecsényit nem titkolt lelkesedéssel, és kinyitotta el?tte a hatalmas kétszárnyas ajtót, amely nyikorogva fordult el a rozsdás, megsüllyedt zsanérokon. A hálószoba felét egy hatalmas, lakkozott fából készült ágy foglalta el, a szemközti fal mentén pedig antik hatású szekrénysor terpeszkedett. Eszter könnyedén az ablakhoz libbent, és kitárta a spalettákat. A szobába beáramló fényáradat elvakította egy pillanatra, de lány formás sziluettjén túl Kelecsényi a felkel? napot tükröz? Duna zölden csillogó vizét pillantotta meg.

– Valóban csodálatos panoráma – jegyezte meg halkan, majd fiatalos könnyedséggel hirtelen unokahúga mellett termett, és kihajolt az ablakon, hogy egy mélyet szippantson a virágillattal telített leveg?b?l. Eszter széles mosollyal az arcán nyugtázta nagybátyja elégedettségét, és igyekezett olyan szorosan mellé könyökölni a párkányon, hogy összeérjen a válluk. Érezte, amint a férfi teste megrándul az érintést?l egy pillanatra, aztán végül nem húzódott el t?le. Percek teltek el, vagy órák, míg az ablakban álltak oldalukkal egymáshoz simulva, nem érzékelte egyik sem. Látszólag a messzi horizontot bámulták mindketten, bár figyelmük középpontjában sokkal inkább az összeér? karok lázasan lüktet? ereinek forrósága állt, s az a különös, felkavaró érzés, ami ezzel párosult. Kelecsényi érzékeit eltompította a lány közelsége, és a testéb?l áradó kellemes virágillat, ami mellett a virágzó orgonabokrok illata is legfeljebb csak gyenge utánzatnak t?nt. A szépség és a nyugalom tökéletes harmóniáját megteremt? ritka pillanatok egyike volt, amit a maga teljességében akart megélni, hogy aztán élete hátralév? részében mindig emlékezhessen rá. 

A mediterrán hangulatú belváros macskaköves utcáin sétálgattak, id?nként meg-megállva egy régi, omladozó falú ház el?tt, hogy megcsodálják. Rozoga, boltíves kapuk résein át belestek elhanyagolt bels? udvarokba, rég elveszett korok romantikáját keresve, és pillanatokra újra felfedezve. Egyszer be is léptek egy nyitva felejtett kapun, aztán, mint a csínytevésen rajtakapott gyermekek, nevetve kiszaladtak. Eszter olyan felszabadultnak és vidámnak látta nagybátyját, amilyennek még soha. A lejt?s utcákon kapaszkodtak felfelé a várdombi templom irányába, amikor Eszter nevetve megjegyezte:

– Eddig azt hittem, T?led távol állnak az efféle bolondságok. Mindig túlságosan komolynak ismertelek… Most viszont úgy viselkedtünk, mint valami neveletlen kamaszok. De te is, te is!

– Meglehet. Talán öregszem, és azért – felelte sietve, miközben eleresztett egy hamiskás mosolyt a szája szegletében. – Vajon mit gondolhatnak rólunk az emberek, ha így együtt látnak?

– Hát az el?bb, amikor kirohantunk abból a házból, bizonyára azt, hogy egy kés?n ér? apuka és a félbolond lánya… – kacagta Eszter olyan jóíz?en, hogy sikerült Kelecsényit is nevetésre ingerelnie.

– Bizonyára azt… – ismételte elgondolkodva. – És ha megfognám a kezed, és úgy sétálnánk?

Eszter az út közepén hirtelen megállt, mint akibe villám sújtott, és kissé megillet?dve pillantott a férfire. Szíve a torkában dobogott. Egy hosszú percig válaszolni is képtelen volt Kelecsényi kérdésére.

– Akkor már a nagybátyám sem lehetnél – mondta végül, és lesütött pillái alatt halovány rózsaszín?vé változott az arca.

– Már egy ideje nem is érzem magam annak – válaszolta a férfi alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná, majd a háta mögött összekulcsolva a kezét, kissé komoran összevont szemöldökkel megindult a templom irányába. Eszter némán próbálta felvenni a lépést vele, miközben Kelecsényi rejtvényes szavainak jelentésén töprengett.

A híres 13. századi várdombi templom napsárga, málló vakolatú falai méltóságteljesen emelkedtek a környék házai fölé. Az épületet körülvev? várfalról pompás kilátás nyílt a belváros vegyes stílusjegyeket hordozó tarka házaira, a zöldell? fák övezte Duna-partra, s a kissé elhagyatottnak t?n? Szentendrei-szigetre. Kelecsényi ötletére, körülsétálták a templomot egy olyan k? vagy tégla után kutatva, amely még az eredeti, középkori épület része lehetett, de a kövek korát nem lehetett megállapítani. Id?tlenek, állapította meg Kelecsényi, s néhány pillanatra irigyelte ezt a tulajdonságot t?lük. Aztán leültek egy padra, s ? újra a gondolataiba mélyedt. Eszter egy darabig csendesen vizsgálgatta szépmetszés? arcának profilját, s elhatározta, hogy abból a szögb?l egy újabb képet fest majd róla.

– Emlékszel még, amikor tíz évvel ezel?tt elhoztál ide? – kérdezte Eszter végül megtörve a kettejük közt feszül? csendet. Ami azt illeti, ? még tisztán emlékezett arra a nagybátyjával töltött napsütéses tavaszi délutánra. Kelecsényi egy zöld szín? gyöngyökb?l f?zött karköt?t vett neki az árusoktól, és ? olyan boldog volt t?le, hogy még éjszakára sem akarta levenni.

A férfi elmosolyodott, amikor megjelent el?tte a kép, ahogy a nyüzsg? város forgatagában kézen fogva vezet egy gyönyör?, copfos kislányt. Az emberek megbámulták az utcán, és bizonyára azt gondolták, hogy ? az apja, amire akkor nagyon büszke is volt. Eszter mindig olyan volt neki, mintha a lánya lenne, legalábbis azt pótolta, ha már saját gyermeke nem lett. Most azonban már kevésbé örült volna annak, ha az emberek Esztert a lányának gondolnák.

– Igen, emlékszem – felelte Kelecsényi, és tekintetét unokahúga bájos arcára emelte. – Elhoztalak magammal. Kicsi korod óta mindig el akartál jönni velem, amikor nálatok voltam látogatóban. Azt hiszem, kedveltél…

– Rajongtam érted! – helyesbített Eszter a férfi szavába vágva. – Már akkor is. A nagy költ? voltál számomra, csupa rejtély és titokzatosság, romantikus álmaim megtestesült férfiideálja!

– Kis csacsim! – Kelecsényi kitör? nevetése felrebbentette a közelben szemezget? madarakat. – Bevallom – folytatta mosolyra húzott szájjal –, sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen gondolataid voltak velem akkoriban!

Eszter elfordította az arcát, ne lássa a férfi, mennyire elpirult. Szerette volna elmondani neki, hogy érzései mit sem változtak az elmúlt tíz év alatt, de végül nem merte. Hallgattak. A templomtorony harangjának kongatását messzire vitte a szél, s a távolból egy másik harang válaszolt. A leveg?ben sokféle illat kavargott: a virágzó fák mindent betölt?, s?r?, nehéz illatától, a közeli konyhák f?szeres aromáján át, az árusok pultján sorakozó füstöl?k jellegzetes szagáig. Hozzátartozik a város varázsához, hogy ezernyi módon próbál hatni az érzékek mindegyikére. Szentendre az a hely, amit soha többé nem fog elfelejteni, aki egyszer ott járt, és mesés szépségébe betekintést nyerhetett. Festmények tucatjain ragyog vissza a páratlan szépség? belvárosi panoráma a szokatlan stílusban épült házakkal, a jellegzetes templomtornyokkal, és a horizonton csillogó Duna zöldeskék szalagjával.

A kés? délutáni nap narancssárgára színezte az évszázados házak omladozó falait, melyek között mintha megállt volna az id?. Szótlanul folytatták a sétájukat a dombról lefelé, a férfi még mindig mélyen a gondolataiba merülve, Eszter pedig elfojtott ujjongással a föld felett lebegve. A F? téri keresztnél szinte egyszerre álltak meg. Háromszög? talapzata, akár a tér formája, az oldalain valami ószláv nyelv? felirat. Kelecsényi érdekl?dést mímelve futólag végigböngészte az itt-ott elmosódó szövegrészeket, majd hirtelen Eszter felé fordult. Tekintetük mélyen egymáséba fúródott. Egyszerre akartak megszólalni, de a szó a torkukon akadt. Dermedt pillanatok voltak azok, melyb?l csak nehezen tört magának utat a vágy vezérelte mozdulat, ami végül egy szelíd, lágy csókban végz?dött. A férfi tért magához el?ször a kábulatból, és gyengéden eltolta magától a meglep?dött Esztert.

– Ezt nem lett volna szabad… Ne haragudj… – suttogta bocsánatkér?en Kelecsényi, és csészealj nagyságúra nyitott szemekkel bámult a lányra, mint aki el sem akarja hinni, hogy mégis megtörtént. Nem értette miféle ördög bújhatott belé, vagy micsoda boszorkány ez a lány, hogy képes volt így megb?völni. ?t!

– Hiszen mindketten akartuk! – próbálta megtörni a férfi menteget?zését Eszter. – Más meg nem számít… – tette hozzá halkan.

– Nem számít… – ismételte meg még mindig hitetlenkedve Kelecsényi. – Az sem, hogy vagy húsz évvel öregebb vagyok nálad???

– Nekem nem! – felelte Eszter boldogságtól ragyogó arccal, és széles mosolya látni engedte hibátlan, gyöngyfehér fogsorát. – Amióta ismerlek, ez sosem zavart.

– És hogy a nagybátyád vagyok? – próbálkozott még egy utolsó kibúvóval, de a lány diadalittas mosolya teljesen leszerelte a további kísérleteket illet?en.

– Dehát nem vagyunk rokonok! – világított rá Eszter a b?vös tényre, amit hiába akart utolsó találkozásuk óta a gondolataiból ki?zni, világosabb volt számára, mint a nap. – Vagyis semmi akadály közöttünk, csak amit Te állítasz!

Eszter ráhibázott. Kelecsényi maga is tisztában volt vele, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de er?teljesen igyekszik elhatárolni magát minden, a lánnyal kapcsolatos képzelgést?l. Több-kevesebb sikerrel. S most, hogy Eszter ennyire nyíltan színt vallott, az utolsó véd?bástyája is összeomlani látszott. Csak még egy, csak egyetlen meger?sít? szó, hogy jól értette, amit a lány mondott, és ? megadja magát az érzésnek, ami már jó ideje a hatalmába kerítette. De Eszter nem tette meg a várva várt lépést. ? is ugyanolyan bizonytalan volt, akárcsak a férfi. Így aztán hosszú percekre megint falakat épített közéjük a csend. Cinkosan megállt velük az id?, a tömeg hirtelen köddé vált, és csak ?k voltak ott ketten az évszázados házfalak történelemszagú árnyékában, akár két sötétl? folt egy impresszionista festmény elmosódott textúráján, amit ha megfelel? perspektívából néz a m?ért? szemlél?, nem is tud elkülöníteni sem a vászontól, sem pedig a két összeolvadó foltot egymástól. 

A délután hátralév? részét egy Duna-parti kisvendégl? hangulatos kerthelyiségében töltötték egy virágzó orgonabokor tövében. Komótosan kortyolgatva vacsora utáni kávéjukat, a csésze fölött s?r?n egymásra pillantgattak. Kelecsényi kávészín szembogara hosszasan elid?zött Eszter bájosan szepl?s orcáján, eperszín ajkain és a lemen? nap fényében oly pazar vöröses fényben játszó hajzuhatagán. A legszebb kép volt, amit valaha is látott. Bár tudna festeni, hogy a pillanatot megörökítve a halhatatlanságot ajándékozhassa harmatos, romlatlan ifjúságának. Ezegyszer sajnálta, hogy az ecset helyett éppen a toll volt az eszköze. A szavak túl üresek és kevesek ahhoz, hogy szépségét méltó keretbe foglalják. Az érzés maga pedig olyan újszer? és egyben megfoghatatlan volt számára, mintha nagylyukú hálóval kergetne pillét a mez?n, így aztán nem is próbálta megfogalmazni. Annak a versnek bizony még érnie kell, nyugtázta magában.

Eszter zavartan mosolygott. Feszélyezve érezte magát a férfi kutató pillantásaitól, minek hatására arcának sápadtsága fokozatosan halovány rózsaszín?be t?nt át. Ugyanakkor szemfüles módon igyekezett kihasználni azon ritka pillanatokat, amikor Kelecsényi látszólag elveszett gondolatainak s?r? felh?iben, s ? büntetlenül lophatott t?le néhány jellemz? arcvonást, vászon helyett az emlékezetére festve. Régóta várt erre az egy pillanatra. Lelke különféle érzések s?r? kavalkádjának volt egyidej?leg a színhelye, de a mélyb?l furcsa, soha nem érzett örömhullámok készültek a felszínre törni. Csókjuk forró emléke furakodott el?re kavargó gondolatai közül, amit különös módon egyszerre élt meg egy sz?ziesen tiszta lelki vonzalom gyanánt, és éppen csak kibomló, buja n?iessége zsenge el?hírnökeként, ami a tudatában utólag némi érthetetlen szégyenérzettel is párosult. A férfi gyengéd érintése rántotta ?t vissza zavaros álomvilágából. Kelecsényi meleg, bársonyos tenyere rásimult az asztalon felejtett, parányi kézfejére. A szíve hangosan dobbant válaszul, de a férfi különös, zavarbaejt? pillantása hosszú percekre mozdulatlanná dermesztette. Érezte, ahogy az arca lángba borul Kelecsényi izzó tekintete nyomán, és amennyire kínos volt számára a helyzet, legalább annyira örült is a férfi e leplezetlen gesztusának. Bár nem akarta, a teste azonban mégis elárulta ?t, vágyának megcáfolhatatlan bizonyítékát nyíltan kiszolgáltatva Kelecsényi el?tt, minek hatására szemmel láthatón a férfi viselkedése egyre türelmetlenebbé vált. A pincért hívta, fizetett, majd módszeresen, de villámgyorsan elrakta a tárcáját, és a kijárat felé sietett, nyomában a meglep?dött Eszterrel. Izgatottan várta, hogy végre az utcán legyenek, ahol a lányt kissé türelmetlenül magához húzta, majd hevesen megcsókolta. Mozdulataiból hirtelen elt?nt minden eddigi udvarias távolságtartás és konzervatív szenvtelenség. Olyannyira, hogy Eszter el?ször meg is ütközött e nem várt reakción, majd lassan feloldódott a férfi mohó ölelésében, hozzásimulva szelíden és önátadón. Áthatolhatatlannak képzelt falak omlottak alá kettejük között, s ?k ott álltak id?tlenül e romok fölött, akár két egymásba hajló virág.

 

Aztán már a m?terem kell?s közepén állnak összefonódva, mintha soha többé nem akarnának elválni egymástól. Eszter kócos feje Kelecsényi csontos vállán pihen, a férfi karjai szorosan a lány dereka körül. Mögöttük a nyitott ablakon át besz?r?d? narancssárga napfényben a padlózat fölött finom porszemek táncolnak, miközben a szétbomló sugarak bíborszín? glóriát rajzolnak összeolvadó sziluettjük köré. Olyanok voltak, akár egy festmény. Hosszú percek, netán órák teltek el, Kelecsényi nem tudta volna megmondani. Az id? elveszítette jelent?ségét a számára, hiszen a karjában tarthatta magát a csodát, a gyönyört, a megtestesült tökéletességet, mindazt, amit férfi csak kívánhat, egy valóságos angyal alakjában testet öltve. Erre várt egész életében. Ez volt a be nem töltött ?r a lelkében, a hiányzó mozaik a versben, a meg nem pendített húr a gitáron. Ez az egy pillanat.

Eszter csilingel? kacaja törte meg végül a varázst. Megragadta a férfi karját, és a másik szoba felé húzta. – Gyere – búgta negédesen, és csillogó szeme csupa ígéret volt.

Kelecsényi azonban nem mozdult. Továbbra is ott állt a terem közepén, mint aki gyökeret eresztett, és félig lehunyt pillái alól, egy rezignált sóhaj kíséretben, sajnálkozó pillantást vetett Eszterre.

– Ne – szakadt fel a tüdejéb?l, és a lány megérezte, milyen nehezére esik ezt kimondania. – Ne tegyük tönkre ezt a pillanatot! Olyan gyönyör? volt minden! Az el?bb, amikor a mellemre hajtottad a fejed, az angyalok énekét hallottam, legalábbis nem evilági érzés volt, ami betöltött. Eszter! Én azt akarom, hogy ez az emlék megmaradjon nekem örökre, ilyen hamvasan és romlatlanul. Úgy érzem, ezért a pillanatért volt érdemes megszületnem, s erre akarok emlékezni a hátralév? életemben. Téged ölelve megízleltem a tökéletességet, s ezt már nem lehet fokozni…

– De lehetne ennél több is… – mondta Eszter nagy, csillogó kék szemeit könyörg?n Kelecsényire függesztve.

– Ennél már nem – mosolyodott el a férfi szelíden, és finoman kisimított egy tincset a lány homlokából. – Maga a lehet?ség, hogy megtörténhetett volna, hidd el, ugyanazt jelenti nekem, mintha valóban megtörtént volna. Az enyém voltál Eszter egy pillanatig, csak az enyém, s ez a pillanat számomra a végtelen. Megmutattad nekem a csodát, és visszaadtad a hitem. A hitem a tökéletességben, egy eszményi világ létezésében, az ideálomban, a szerelemben, Istenben… Ezért nem tudok eléggé hálás lenni, és nincs nálam szerencsésebb ember a földön… Érted?

– És ha én szeretném…? Úgy igazából a Tiéd legyek… – suttogta kicsit elszégyellve magát.

Kelecsényi elnéz?n mosolygott, és abban a mosolyban benne volt minden: öröm, sajnálat, cseppnyi neheztelés, és igen, egy apró elbizonytalanodás is. De aztán végül er?t vett magán, és lágyan eltolta magától a lányt. Eszter legnagyobb meglepetésére a férfi, egyik pillanatról a másikra, újra távolságtartó lett vele, mintha az elmúlt órában semmi sem történt volna közöttük.

– Most mennem kell – jelentette ki kissé szenvtelenül, és újra el?vette a t?le megszokott, komor, kelecsényis ábrázatot. – Így lesz a legjobb mindkett?nknek, hidd el.

– Mi a baj? – kérdezte végül Eszter megtörve az újra köztük feszül? csendet.

– Veszélyes vizekre eveztünk, Eszter. Jobb lesz, ha most azonnal távozom, miel?tt még olyasmi történik kett?nkkel, aminek nem volna szabad megtörténnie.

Eszter kissé csalódottan huppant le a díványra, és szomorú kék szemeit Kelecsényin felejtette.

– És nem tarthatlak vissza?

A férfi szemmel láthatóan kissé elgyöngült a lány könyörg? pillantásától, de végül er?t vett magán.

– Nem lehet – felelte kurtán, és igyekezett kerülni Eszter tekintetét.

– Holnap talán bánni fogod…

– Tudom.

– Inkább azt bánjuk utólag, ami megtörtént, mint azt, ami nem – rebegte a lány halkan, mintha csak magának mondaná, s közben kék szemeinek tükre hosszú pillanatokra a semmibe révedt.

Kelecsényi egy mélyr?l feltör?, fájdalmas sóhajtással válaszolt. Kissé neheztelt is a lányra, amiért így megnehezíti a dolgát, és lépten-nyomon megingatja szilárdnak hitt elhatározásában.

– Kérlek, ne menj el! – suttogta síri hangon egy szívbemarkoló pillantás kíséretében, ami célba talált a férfinál.

– Míg élek, nem fogom megérteni, miért választottál éppen engem… Egy z?rös múltú, magányos farkast… Én nem az vagyok, akinek gondolsz, Eszter, a legkevésbé sem. Nem vagyok sem nagy költ?, sem pedig romantikus férfiideál. Mindaz, amit bennem keresel, egyszer?en nem létezik. Csak egy önmagában is meghasonlott férfi, fél lábbal a sírban. Mondd, mit adhatnék én Neked?

– Álmokat. Csodaszép álmokat. Magadat. A férfit, akire gyermekkorom óta felnézek, és aki most hiába próbálkozik azzal, hogy önnön értékeit a szememben lekicsinyítse. Szerelmet. Illúziók és hamis elvárások nélkül – felelte szelíden, s a férfinek valamiért úgy t?nt, mintha erre a kérdésre már régóta készült volna. Egy pillanatra felnézett, és tekintetük egymáséba olvadt, akár csak az ég kékje a föld barna sávjával a messzi horizonton.

– Tudod, ez az egész maga egy csodálatos álom. Egy bolond öregember hiú álma a szerelemr?l, a tökéletességr?l, a gyönyörr?l, és egy bájos angyalról, aki mindezt megtestesíti a számára.

– A végén még kiderül, hogy nem csak én vagyok a romantikus – felelte Eszter egy szelíd mosoly kíséretében.

Kelecsényi ajka éppen válaszra nyílt, de aztán, mint aki hirtelen meggondolta magát, inkább elharapta a szót, miel?tt az megszülethetett volna, és egy futó mosollyal a szája szegletében a fejét ingatta.

     Aztán határozott mozdulattal a b?röndje után nyúlt, és megindult, de az ajtóból még egyszer visszanézett.
     – Ne kísérj ki, kérlek! – mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében, és utoljára még a lányra függesztette a tekintetét, hogy jól az emlékezetébe vésse bájos arcocskájának legapróbb vonásait. Némiképp megnyugvást jelentett számára, hogy még futólag látta, amint Eszter megért?n bólintott. Enyhe megkönnyebbüléssel lépett ki az ajtón, és siet?s tempóval az állomás felé vette útját. Már nem nézett hátra többet. Szokatlan nyugalom ült a szívén, és mintha minden elcsendesedett volna odabent. A lelkét valami földöntúli öröm járta át, és szerencsésnek érezte magát, végtelenül szerencsésnek. Ha néhány percre is, de az övé volt az egész világ, egy gyönyör?séges angyal, és egy csoda. Akarhatna-e bárki is ennél többet?

A vonat ablakából még hosszasan bámulta a távolodó város sárga festékpöttyökké mosódó házait, az égbe nyújtózkodó templomtornyok karcsú csíkjait, és a folyópartot övez? fák zölden hajladozó lombjait. Szentendre. Eddig csak egy város volt a számára, de mostantól az álmok városa. A valóra vált álmoké.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sivatagi Rózsa