Sivatagi Rózsa Szerző
Vezetéknév
Sivatagi
Keresztnév
Rózsa
12 év 2 komment

 

Milyen érdekes is az emberi elme. Emlékeink kusza szövevényt alkotnak, mely az id? elteltével fokozatosan veszít s?r?ségéb?l, és mint egy porló szövetdarab a múltból, egyre vékonyodva, ritkulva, áttetsz? hálóvá silányul, majd végül az is szertefoszlik. Talán egy-két apró részlet megmarad a csillogó pókfonálból: néhány pillanat, néhány finom kis rezdülés, de leginkább csak halovány benyomások. Utólag visszatekintve, így vagyok emlékeimnek azon szakaszával is, ahol életemnek még fontos része voltál. Már csak homályos képeim vannak, megsárgult kópiák, egykor súlyos szavak töredékei, különös ízek a számban, kusza impressziók. A nagyváros semmi máshoz nem hasonlítható hangulata, íze, szaga, amelyet észre sem vesz talán, aki minden nap benne él.

Valahányszor ott jártam, körüllengett különös misztikuma, de sohasem álltam meg, hogy szépségében gyönyörködjek. Legutóbbi ottlétem alkalmával sikerült megfognom bel?le valamit. Ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint ködös gyermekkori emlékképek felidézésekor, melyeknek hiába kutatom a helyét és forrását, sohasem találom. Láttam már ezt a várost, jártam már ezen a helyen, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva köt?döm ide. Folyton keresem azt a helyet, azt a házat, és a hozzá kapcsolódó érzést, ami több évtizede, vagy még régebb óta kitörölhetetlenül az emlékeimben él. Nem a nappalok nyüzsg? forgataga, inkább a város nyugodt magánya: a pesti éjszaka. Látom magam el?tt a kihalt, csendes utcákat, a kandeláberek vibráló fényeit, amelyek, ha hunyorítok, színes kaleidoszkóppá változnak; látom a hold opálos udvarát a házak markáns sziluettje fölött, melyb?l bizarr mintákat takarnak ki a tet?k komoran sötétl? bádogdíszei. Néha egy macska kecses körvonala rajzolódik ki, tekintetemmel követem, ahogyan átsuhan a gerincen, majd elt?nik egy padlásablak feketén ásító nyílásában. Távolról színes neonfények törnek maguknak utat a sötétben, zölden és pirosan villózva hirdetnek cégért és csalogatnak éjszakai vendéget.

A házak ablakaiból áradó meleg, sárga fény elb?völ, megragadja képzeletem. Szeretnék én az ablak mögött állni, és csak bámulni kifelé, orromban a készül? meleg vacsora illatával. Az ablakok titkokat mesélnek, megannyi érdekes titkot, és én szeretném ismerni valamennyit. Jó volna kicsit más b?rébe bújni, más ágyában aludni, és megélni mások b?nös örömeit. Lennék megannyi szerelmes n?, vagy h?tlenked? férfi, az élet gyönyöreit titkon próbálgató kamasz, vagy fotelben kötöget?, és régmúlt emlékein mélázó id?s hölgy. Aztán újra magam lenni, és valami végtelen nyugalmat és elégedettséget érezni a szívem tájékán. Majd hazamenni egy meleg, barátságos otthonba, ahol Te már vársz rám, és tudom, hogy örökké együtt maradunk.

Egy lokál nyitott ajtaján zene sz?r?dik ki, valami keser? blues… Elszorul a torkom. Kedvem volna beülni, és meginni valamit. Egy eldugott sarokban a kerek asztalka fölött könyökölve a megkönnyebbülésig sírni, és próbálni felejteni. De úgysem menne…

Azt hazudom magamnak, hogy szabad vagyok, egy mélyet szippantok a s?r?, friss leveg?b?l, és nem zavar, ha a hajamat az arcomba fújja a szél, a sminkemet már lemosták a könnyek. Csak a cip?m kopogása hallatszik a dermedt aszfalton, és árnyékom játszik csalfa játékot velem, amint hosszúra nyúlik, majd megrövidül, ahogyan elmegyek egy újabb lámpatest alatt. A fák meghajtják nekem nehéz lombjaikat, fájó titkokat suttognak, és újra emlékeznem kell. Sikítva mar bens?mbe a felismerés, hogy nem létezik az a nyugodt otthon, amit egykor megálmodtunk, és Te már nem vársz rám sehol. Egyedül vagyok, egy lélek sincs az utcán, talán a városban sem, csak én és az el?ttem magasodó nagy szürke házak a zárt kapuikkal, ahová nem léphetek be. Sírni támad kedvem, és egyre csak sírni, sírni, sírni.

Aztán már a pályaudvaron járok, a vonatom is bent áll, de még nem szállok fel. Búcsút intek a helynek, és elsétálok a legtávolabbi peronig, hogy meggy?z?djek róla, nem vagy-e ott. A választ tudom, mégis úgy érzem magam, mint a kutya, mely halott gazdáját keresve nyüszít nyughatatlanul a régi, megszokott helyeken, hátha egyszer mégis eljön.

Majd a vonat piszkos ablaka mögül nézem a távolodó házakat, a város egyre halványuló, és könnycseppen át elmosódó fényeit, de minden egyes alkalommal itt hagyom a lelkem egy darabkáját.

 

12 év 6 komment

Jeges Ern?: Szentendrei városkép

 

“A templomokra rávillan az alkony,
A kusza város csillag bíborában,
Csobban a Duna lassú vize halkan”
(Vas István: Szentendrei elégia)

     Szép tavaszi délel?tt volt, és Kelecsényi azon kapta magát, hogy ismét vasúton utazik, bár a célállomás ezúttal nem Bicske ócska peronja volt, hanem a m?vészváros, az álmok városa: Szentendre. A lehet?ség úgy jött, mint derült égb?l a villámcsapás. Egy szokatlan telefonhívás az esti órákban, a vonal másik végén pedig legnagyobb meglepetésére unokahúga, Eszter vidám, csilingel? hangja fogadta. A fiatalokra jellemz? bohó lelkesedéssel hadarta el a mondanivalóját, hogy Kelecsényi szinte alig értett bel?le valamit. Mindössze néhány szó ragadt meg az emlékezetében, és csak miután lerakta a telefont, próbálta meg összerakni Eszter kissé zavaros beszédfoszlányainak apró mozaikjait. A szavak értelme furcsán visszhangzott elméjében. Végül annyit hámozott ki bel?le, hogy a lány Szentendrén van, kibérelt egy lakást a hétvégére, és szeretné, ha Kelecsényi ott meglátogatná. A hír inkább összezavarta, mintsem túlzottan örült volna neki, de hosszas mérlegelés után, egy különös bels? hangnak engedelmeskedve, végül mégis az utazás mellett döntött. Így aztán ott ült a HÉV-en, végig az úton kifelé bámulva az ablakon, pedig elmaradhatatlan szokása volt, hogy a körülötte ül? embereket, és viselkedésüket, gesztusaikat figyelje. Olykor még a jegyzetfüzetét is el?vette – mindig tartott magánál ilyesmit -, hogy a szépen megfogalmazott gondolatait azonnal rögzíthesse benne. Ezúttal nem fürkészett arcokat, és nem készített jegyzeteket sem. Gondolatai leginkább Eszter körül forogtak, pedig már jó ideje annak, hogy bájos alakját utoljára felidézte magának. Minden hozzá f?z?d? emléket igyekezett jó mélyre elásni, és nem is állt szándékában, hogy újra el?hívja ?ket. A lánynak mégis könnyedén sikerült kettétörni sziklaszilárdnak hitt elhatározását. Eszter találkozni akar vele, ? pedig rohan, hogy kérését teljesítse. – Istenem, milyen bolond vagyok! Valóban öregszem… – morogta, és dühös volt saját gyengesége miatt. Azt kellett volna mondania, hogy nem ér rá, vagy nem érzi jól magát, vagy bármit, de erre a vonatra nem szabadott volna felülnie. S mégis megtette. Ez már nem a régi Kelecsényi volt, hanem valaki egészen más, egy idegen, akit nem ismert. Miközben az ablak el?tt elsuhanó, virágba borult fákat bámulta, hirtelen felsejlett el?tte egy kép, a legutolsó találkozásukat követ? búcsúzás emléke. Eszter szomorú arca, és az a különös pillantás. Nem emlékezett rá, hogy n? így nézett volna rá valaha. Abban a tekintetben ott kavargott minden: a romlatlan tisztaságtól, az ?szinte szereteten és rajongáson át, a legsötétebb szenvedélyig. Meg kellett volna csókolnia akkor és ott, de ? mégsem tette meg. Képzeletében azóta már sokszor lejátszotta azt a jelenetet, persze egészen más befejezéssel. Tudta, ha megint hasonló szituációba kerülnének, b?verejének talán már nem volna képes ellenállni. Éppen ezért volt akkora ?rültség t?le, hogy elfogadta a meghívást. Azon t?n?dött éppen, hogy a következ? megállónál leszáll, és visszafordul, amikor hirtelen – mintha a semmib?l került volna oda – egy id?s n? telepedett a mellette lév? ülésre. Nem lett volna ill? azonnal felállnia, mert a hölgy esetleg azt gondolhatta volna, hogy miatta kelt fel a helyér?l, így aztán maradt.

– Mondja, kedves uram, Ön meddig utazik? – kérdezte az id?sebb generációkra jellemz? módon udvarias, kedves hangon, és kissé opálos fény? tekintetét Kelecsényire függesztette.

– Egészen Szentendréig… – felelte kényszeredetten Kelecsényi a számára ezúttal felettébb kínos kérdésre, de igyekezett mindezt hasonlóan udvarias hangnemben megtenni. Amúgy is távol állt t?le mindenféle modortalanság.

– Az gyönyör? hely – bólintott az id?s asszony. – Nekem is él ott egy kedves ismer?söm, már régóta készülök meglátogatni, de amióta meghalt az uram, Isten nyugosztalja szegényt, és minden ház körüli teend? a nyakamba szakadt, már nem nagyon érek rá utazgatni. Legfeljebb csak az unokáimhoz megyek, mint most is, tudja, viszek nekik egy kis saját készítés? tésztát, meg baracklekvárt, mert a tavalyi nagyon jól sikerült, meg aztán…

Kelecsényi úgy tett, mintha figyelne, de már rég elveszítette a fonalat az asszony hosszadalmas monológjában, így inkább újra kifelé kezdett bámulni, és mélyen a gondolataiba merült. Arra eszmélt csak fel, hogy a vonat hosszasan fékez, és egy hatalmas Szentendre feliratú tábla siklik el az ablak el?tt. Észre sem vette, mikor szállt le a mellette ül?, b?beszéd?, id?s asszony. Megérkezett. Szokatlan idegesség járta át, amikor felállt és a b?röndjéért nyúlt. Valami megmagyarázhatatlan okból félt ett?l a találkozástól.

Vett egy mély lélegzetet, és komótosan leszállt a szerelvényr?l. Megállt a peronon, és körülnézett. Eszter ott állt alig tíz méterre t?le, és szinte ugyanabban a pillanatban vették észre egymást. Már messzir?l mosolygott, és hosszú, rozsdabarna haját összegubancolta a szél. Háta mögött a szépen elnyúló romantikus hangulatú kisváros a jellegzetes templomtornyokkal olyan volt, akár egy festmény. Kelecsényi megengedett magának egy futó mosolyt, amikor a lány közelébe ért.

– Isten hozott! – köszöntötte Eszter örömt?l ragyogó arccal, és átkulcsolta a férfi nyakát, miközben futó csókot lehelt az arcára. Kelecsényi hitetlenkedve nézett rá vissza, olyan különös és szokatlan volt számára ez a szívélyes fogadtatás. Rögtön megállapította, hogy unokahúga a valóságban sokkal gyönyör?bb, mint ahogy az emlékezetében élt. Megint kezdte kényelmetlenül érezni magát. Diszkréten köhintett egyet, és finoman kibontakozott Eszter öleléséb?l.

Kényelmesen sétálva tették meg az utat a belvárosig, ahol a lány ideiglenesen bérelt m?terem-lakása volt. Alig váltottak egymással néhány szót közben. Esztert nem zavarta nagybátyja hallgatagsága, és ismerte ?t eléggé ahhoz, hogy tudja, ilyenkor nem is tanácsos megzavarni ?t a gondolataiban. Bár ? maga sem volt túlságosan b?beszéd?. Kelecsényivel kettesben a csend is megtelt tartalommal, értelmet nyert minden egyes pillanat, és ezeket a perceket semmiért sem cserélte volna el.

A m?terem egy régi építés? kétszintes ház fels? emeletén volt, egy a belváros közepe felé néz? kis terasszal. Fehérre meszelt falú, magas mennyezetes, épp csak a legszükségesebb bútorokkal ellátott lakás volt. Száradó festék szaga csapta meg Kelecsényi orrát, amikor belépett a tágas és rendkívül világos nappaliba. Valahogy pont ilyennek képzelt egy ideális m?termet egy fest?m?vész számára. Eszter állványa közvetlenül a terasz ajtaja el?tt állt, hogy a lehet? legjobb természetes megvilágításban tudjon dolgozni. Egy futó pillanatra el is képzelte a lányt, ahogy elmélyülten a palettája fölé hajol, majd szép ív? szemöldökét finoman összeráncolva, aprólékos ecsetvonásokat hagy a papíron. Szívesen állt volna neki újra modellt, csak hogy megint nézhesse, miközben dolgozik. Emlékeiben még oly kristálytisztán élt annak a délutánnak minden történése, mintha tegnap lett volna, hogy a lány egy vászonra merevítette a vonásait. Azóta írt néhány verset róla, és érzéseinek furcsa kavalkádjáról, de aztán mélyen elásta ?ket az íróasztala fiókjába, és fel sem merült benne, hogy valaha is megmutassa ?ket bárkinek.

– Ez lesz a Te szobád! – vezette körbe Kelecsényit nem titkolt lelkesedéssel, és kinyitotta el?tte a hatalmas kétszárnyas ajtót, amely nyikorogva fordult el a rozsdás, megsüllyedt zsanérokon. A hálószoba felét egy hatalmas, lakkozott fából készült ágy foglalta el, a szemközti fal mentén pedig antik hatású szekrénysor terpeszkedett. Eszter könnyedén az ablakhoz libbent, és kitárta a spalettákat. A szobába beáramló fényáradat elvakította egy pillanatra, de lány formás sziluettjén túl Kelecsényi a felkel? napot tükröz? Duna zölden csillogó vizét pillantotta meg.

– Valóban csodálatos panoráma – jegyezte meg halkan, majd fiatalos könnyedséggel hirtelen unokahúga mellett termett, és kihajolt az ablakon, hogy egy mélyet szippantson a virágillattal telített leveg?b?l. Eszter széles mosollyal az arcán nyugtázta nagybátyja elégedettségét, és igyekezett olyan szorosan mellé könyökölni a párkányon, hogy összeérjen a válluk. Érezte, amint a férfi teste megrándul az érintést?l egy pillanatra, aztán végül nem húzódott el t?le. Percek teltek el, vagy órák, míg az ablakban álltak oldalukkal egymáshoz simulva, nem érzékelte egyik sem. Látszólag a messzi horizontot bámulták mindketten, bár figyelmük középpontjában sokkal inkább az összeér? karok lázasan lüktet? ereinek forrósága állt, s az a különös, felkavaró érzés, ami ezzel párosult. Kelecsényi érzékeit eltompította a lány közelsége, és a testéb?l áradó kellemes virágillat, ami mellett a virágzó orgonabokrok illata is legfeljebb csak gyenge utánzatnak t?nt. A szépség és a nyugalom tökéletes harmóniáját megteremt? ritka pillanatok egyike volt, amit a maga teljességében akart megélni, hogy aztán élete hátralév? részében mindig emlékezhessen rá. 

A mediterrán hangulatú belváros macskaköves utcáin sétálgattak, id?nként meg-megállva egy régi, omladozó falú ház el?tt, hogy megcsodálják. Rozoga, boltíves kapuk résein át belestek elhanyagolt bels? udvarokba, rég elveszett korok romantikáját keresve, és pillanatokra újra felfedezve. Egyszer be is léptek egy nyitva felejtett kapun, aztán, mint a csínytevésen rajtakapott gyermekek, nevetve kiszaladtak. Eszter olyan felszabadultnak és vidámnak látta nagybátyját, amilyennek még soha. A lejt?s utcákon kapaszkodtak felfelé a várdombi templom irányába, amikor Eszter nevetve megjegyezte:

– Eddig azt hittem, T?led távol állnak az efféle bolondságok. Mindig túlságosan komolynak ismertelek… Most viszont úgy viselkedtünk, mint valami neveletlen kamaszok. De te is, te is!

– Meglehet. Talán öregszem, és azért – felelte sietve, miközben eleresztett egy hamiskás mosolyt a szája szegletében. – Vajon mit gondolhatnak rólunk az emberek, ha így együtt látnak?

– Hát az el?bb, amikor kirohantunk abból a házból, bizonyára azt, hogy egy kés?n ér? apuka és a félbolond lánya… – kacagta Eszter olyan jóíz?en, hogy sikerült Kelecsényit is nevetésre ingerelnie.

– Bizonyára azt… – ismételte elgondolkodva. – És ha megfognám a kezed, és úgy sétálnánk?

Eszter az út közepén hirtelen megállt, mint akibe villám sújtott, és kissé megillet?dve pillantott a férfire. Szíve a torkában dobogott. Egy hosszú percig válaszolni is képtelen volt Kelecsényi kérdésére.

– Akkor már a nagybátyám sem lehetnél – mondta végül, és lesütött pillái alatt halovány rózsaszín?vé változott az arca.

– Már egy ideje nem is érzem magam annak – válaszolta a férfi alig hallhatóan, mintha csak saját magának mondaná, majd a háta mögött összekulcsolva a kezét, kissé komoran összevont szemöldökkel megindult a templom irányába. Eszter némán próbálta felvenni a lépést vele, miközben Kelecsényi rejtvényes szavainak jelentésén töprengett.

A híres 13. századi várdombi templom napsárga, málló vakolatú falai méltóságteljesen emelkedtek a környék házai fölé. Az épületet körülvev? várfalról pompás kilátás nyílt a belváros vegyes stílusjegyeket hordozó tarka házaira, a zöldell? fák övezte Duna-partra, s a kissé elhagyatottnak t?n? Szentendrei-szigetre. Kelecsényi ötletére, körülsétálták a templomot egy olyan k? vagy tégla után kutatva, amely még az eredeti, középkori épület része lehetett, de a kövek korát nem lehetett megállapítani. Id?tlenek, állapította meg Kelecsényi, s néhány pillanatra irigyelte ezt a tulajdonságot t?lük. Aztán leültek egy padra, s ? újra a gondolataiba mélyedt. Eszter egy darabig csendesen vizsgálgatta szépmetszés? arcának profilját, s elhatározta, hogy abból a szögb?l egy újabb képet fest majd róla.

– Emlékszel még, amikor tíz évvel ezel?tt elhoztál ide? – kérdezte Eszter végül megtörve a kettejük közt feszül? csendet. Ami azt illeti, ? még tisztán emlékezett arra a nagybátyjával töltött napsütéses tavaszi délutánra. Kelecsényi egy zöld szín? gyöngyökb?l f?zött karköt?t vett neki az árusoktól, és ? olyan boldog volt t?le, hogy még éjszakára sem akarta levenni.

A férfi elmosolyodott, amikor megjelent el?tte a kép, ahogy a nyüzsg? város forgatagában kézen fogva vezet egy gyönyör?, copfos kislányt. Az emberek megbámulták az utcán, és bizonyára azt gondolták, hogy ? az apja, amire akkor nagyon büszke is volt. Eszter mindig olyan volt neki, mintha a lánya lenne, legalábbis azt pótolta, ha már saját gyermeke nem lett. Most azonban már kevésbé örült volna annak, ha az emberek Esztert a lányának gondolnák.

– Igen, emlékszem – felelte Kelecsényi, és tekintetét unokahúga bájos arcára emelte. – Elhoztalak magammal. Kicsi korod óta mindig el akartál jönni velem, amikor nálatok voltam látogatóban. Azt hiszem, kedveltél…

– Rajongtam érted! – helyesbített Eszter a férfi szavába vágva. – Már akkor is. A nagy költ? voltál számomra, csupa rejtély és titokzatosság, romantikus álmaim megtestesült férfiideálja!

– Kis csacsim! – Kelecsényi kitör? nevetése felrebbentette a közelben szemezget? madarakat. – Bevallom – folytatta mosolyra húzott szájjal –, sejtelmem sem volt róla, hogy ilyen gondolataid voltak velem akkoriban!

Eszter elfordította az arcát, ne lássa a férfi, mennyire elpirult. Szerette volna elmondani neki, hogy érzései mit sem változtak az elmúlt tíz év alatt, de végül nem merte. Hallgattak. A templomtorony harangjának kongatását messzire vitte a szél, s a távolból egy másik harang válaszolt. A leveg?ben sokféle illat kavargott: a virágzó fák mindent betölt?, s?r?, nehéz illatától, a közeli konyhák f?szeres aromáján át, az árusok pultján sorakozó füstöl?k jellegzetes szagáig. Hozzátartozik a város varázsához, hogy ezernyi módon próbál hatni az érzékek mindegyikére. Szentendre az a hely, amit soha többé nem fog elfelejteni, aki egyszer ott járt, és mesés szépségébe betekintést nyerhetett. Festmények tucatjain ragyog vissza a páratlan szépség? belvárosi panoráma a szokatlan stílusban épült házakkal, a jellegzetes templomtornyokkal, és a horizonton csillogó Duna zöldeskék szalagjával.

A kés? délutáni nap narancssárgára színezte az évszázados házak omladozó falait, melyek között mintha megállt volna az id?. Szótlanul folytatták a sétájukat a dombról lefelé, a férfi még mindig mélyen a gondolataiba merülve, Eszter pedig elfojtott ujjongással a föld felett lebegve. A F? téri keresztnél szinte egyszerre álltak meg. Háromszög? talapzata, akár a tér formája, az oldalain valami ószláv nyelv? felirat. Kelecsényi érdekl?dést mímelve futólag végigböngészte az itt-ott elmosódó szövegrészeket, majd hirtelen Eszter felé fordult. Tekintetük mélyen egymáséba fúródott. Egyszerre akartak megszólalni, de a szó a torkukon akadt. Dermedt pillanatok voltak azok, melyb?l csak nehezen tört magának utat a vágy vezérelte mozdulat, ami végül egy szelíd, lágy csókban végz?dött. A férfi tért magához el?ször a kábulatból, és gyengéden eltolta magától a meglep?dött Esztert.

– Ezt nem lett volna szabad… Ne haragudj… – suttogta bocsánatkér?en Kelecsényi, és csészealj nagyságúra nyitott szemekkel bámult a lányra, mint aki el sem akarja hinni, hogy mégis megtörtént. Nem értette miféle ördög bújhatott belé, vagy micsoda boszorkány ez a lány, hogy képes volt így megb?völni. ?t!

– Hiszen mindketten akartuk! – próbálta megtörni a férfi menteget?zését Eszter. – Más meg nem számít… – tette hozzá halkan.

– Nem számít… – ismételte meg még mindig hitetlenkedve Kelecsényi. – Az sem, hogy vagy húsz évvel öregebb vagyok nálad???

– Nekem nem! – felelte Eszter boldogságtól ragyogó arccal, és széles mosolya látni engedte hibátlan, gyöngyfehér fogsorát. – Amióta ismerlek, ez sosem zavart.

– És hogy a nagybátyád vagyok? – próbálkozott még egy utolsó kibúvóval, de a lány diadalittas mosolya teljesen leszerelte a további kísérleteket illet?en.

– Dehát nem vagyunk rokonok! – világított rá Eszter a b?vös tényre, amit hiába akart utolsó találkozásuk óta a gondolataiból ki?zni, világosabb volt számára, mint a nap. – Vagyis semmi akadály közöttünk, csak amit Te állítasz!

Eszter ráhibázott. Kelecsényi maga is tisztában volt vele, hogy akár tudatosan, akár tudattalanul, de er?teljesen igyekszik elhatárolni magát minden, a lánnyal kapcsolatos képzelgést?l. Több-kevesebb sikerrel. S most, hogy Eszter ennyire nyíltan színt vallott, az utolsó véd?bástyája is összeomlani látszott. Csak még egy, csak egyetlen meger?sít? szó, hogy jól értette, amit a lány mondott, és ? megadja magát az érzésnek, ami már jó ideje a hatalmába kerítette. De Eszter nem tette meg a várva várt lépést. ? is ugyanolyan bizonytalan volt, akárcsak a férfi. Így aztán hosszú percekre megint falakat épített közéjük a csend. Cinkosan megállt velük az id?, a tömeg hirtelen köddé vált, és csak ?k voltak ott ketten az évszázados házfalak történelemszagú árnyékában, akár két sötétl? folt egy impresszionista festmény elmosódott textúráján, amit ha megfelel? perspektívából néz a m?ért? szemlél?, nem is tud elkülöníteni sem a vászontól, sem pedig a két összeolvadó foltot egymástól. 

A délután hátralév? részét egy Duna-parti kisvendégl? hangulatos kerthelyiségében töltötték egy virágzó orgonabokor tövében. Komótosan kortyolgatva vacsora utáni kávéjukat, a csésze fölött s?r?n egymásra pillantgattak. Kelecsényi kávészín szembogara hosszasan elid?zött Eszter bájosan szepl?s orcáján, eperszín ajkain és a lemen? nap fényében oly pazar vöröses fényben játszó hajzuhatagán. A legszebb kép volt, amit valaha is látott. Bár tudna festeni, hogy a pillanatot megörökítve a halhatatlanságot ajándékozhassa harmatos, romlatlan ifjúságának. Ezegyszer sajnálta, hogy az ecset helyett éppen a toll volt az eszköze. A szavak túl üresek és kevesek ahhoz, hogy szépségét méltó keretbe foglalják. Az érzés maga pedig olyan újszer? és egyben megfoghatatlan volt számára, mintha nagylyukú hálóval kergetne pillét a mez?n, így aztán nem is próbálta megfogalmazni. Annak a versnek bizony még érnie kell, nyugtázta magában.

Eszter zavartan mosolygott. Feszélyezve érezte magát a férfi kutató pillantásaitól, minek hatására arcának sápadtsága fokozatosan halovány rózsaszín?be t?nt át. Ugyanakkor szemfüles módon igyekezett kihasználni azon ritka pillanatokat, amikor Kelecsényi látszólag elveszett gondolatainak s?r? felh?iben, s ? büntetlenül lophatott t?le néhány jellemz? arcvonást, vászon helyett az emlékezetére festve. Régóta várt erre az egy pillanatra. Lelke különféle érzések s?r? kavalkádjának volt egyidej?leg a színhelye, de a mélyb?l furcsa, soha nem érzett örömhullámok készültek a felszínre törni. Csókjuk forró emléke furakodott el?re kavargó gondolatai közül, amit különös módon egyszerre élt meg egy sz?ziesen tiszta lelki vonzalom gyanánt, és éppen csak kibomló, buja n?iessége zsenge el?hírnökeként, ami a tudatában utólag némi érthetetlen szégyenérzettel is párosult. A férfi gyengéd érintése rántotta ?t vissza zavaros álomvilágából. Kelecsényi meleg, bársonyos tenyere rásimult az asztalon felejtett, parányi kézfejére. A szíve hangosan dobbant válaszul, de a férfi különös, zavarbaejt? pillantása hosszú percekre mozdulatlanná dermesztette. Érezte, ahogy az arca lángba borul Kelecsényi izzó tekintete nyomán, és amennyire kínos volt számára a helyzet, legalább annyira örült is a férfi e leplezetlen gesztusának. Bár nem akarta, a teste azonban mégis elárulta ?t, vágyának megcáfolhatatlan bizonyítékát nyíltan kiszolgáltatva Kelecsényi el?tt, minek hatására szemmel láthatón a férfi viselkedése egyre türelmetlenebbé vált. A pincért hívta, fizetett, majd módszeresen, de villámgyorsan elrakta a tárcáját, és a kijárat felé sietett, nyomában a meglep?dött Eszterrel. Izgatottan várta, hogy végre az utcán legyenek, ahol a lányt kissé türelmetlenül magához húzta, majd hevesen megcsókolta. Mozdulataiból hirtelen elt?nt minden eddigi udvarias távolságtartás és konzervatív szenvtelenség. Olyannyira, hogy Eszter el?ször meg is ütközött e nem várt reakción, majd lassan feloldódott a férfi mohó ölelésében, hozzásimulva szelíden és önátadón. Áthatolhatatlannak képzelt falak omlottak alá kettejük között, s ?k ott álltak id?tlenül e romok fölött, akár két egymásba hajló virág.

 

Aztán már a m?terem kell?s közepén állnak összefonódva, mintha soha többé nem akarnának elválni egymástól. Eszter kócos feje Kelecsényi csontos vállán pihen, a férfi karjai szorosan a lány dereka körül. Mögöttük a nyitott ablakon át besz?r?d? narancssárga napfényben a padlózat fölött finom porszemek táncolnak, miközben a szétbomló sugarak bíborszín? glóriát rajzolnak összeolvadó sziluettjük köré. Olyanok voltak, akár egy festmény. Hosszú percek, netán órák teltek el, Kelecsényi nem tudta volna megmondani. Az id? elveszítette jelent?ségét a számára, hiszen a karjában tarthatta magát a csodát, a gyönyört, a megtestesült tökéletességet, mindazt, amit férfi csak kívánhat, egy valóságos angyal alakjában testet öltve. Erre várt egész életében. Ez volt a be nem töltött ?r a lelkében, a hiányzó mozaik a versben, a meg nem pendített húr a gitáron. Ez az egy pillanat.

Eszter csilingel? kacaja törte meg végül a varázst. Megragadta a férfi karját, és a másik szoba felé húzta. – Gyere – búgta negédesen, és csillogó szeme csupa ígéret volt.

Kelecsényi azonban nem mozdult. Továbbra is ott állt a terem közepén, mint aki gyökeret eresztett, és félig lehunyt pillái alól, egy rezignált sóhaj kíséretben, sajnálkozó pillantást vetett Eszterre.

– Ne – szakadt fel a tüdejéb?l, és a lány megérezte, milyen nehezére esik ezt kimondania. – Ne tegyük tönkre ezt a pillanatot! Olyan gyönyör? volt minden! Az el?bb, amikor a mellemre hajtottad a fejed, az angyalok énekét hallottam, legalábbis nem evilági érzés volt, ami betöltött. Eszter! Én azt akarom, hogy ez az emlék megmaradjon nekem örökre, ilyen hamvasan és romlatlanul. Úgy érzem, ezért a pillanatért volt érdemes megszületnem, s erre akarok emlékezni a hátralév? életemben. Téged ölelve megízleltem a tökéletességet, s ezt már nem lehet fokozni…

– De lehetne ennél több is… – mondta Eszter nagy, csillogó kék szemeit könyörg?n Kelecsényire függesztve.

– Ennél már nem – mosolyodott el a férfi szelíden, és finoman kisimított egy tincset a lány homlokából. – Maga a lehet?ség, hogy megtörténhetett volna, hidd el, ugyanazt jelenti nekem, mintha valóban megtörtént volna. Az enyém voltál Eszter egy pillanatig, csak az enyém, s ez a pillanat számomra a végtelen. Megmutattad nekem a csodát, és visszaadtad a hitem. A hitem a tökéletességben, egy eszményi világ létezésében, az ideálomban, a szerelemben, Istenben… Ezért nem tudok eléggé hálás lenni, és nincs nálam szerencsésebb ember a földön… Érted?

– És ha én szeretném…? Úgy igazából a Tiéd legyek… – suttogta kicsit elszégyellve magát.

Kelecsényi elnéz?n mosolygott, és abban a mosolyban benne volt minden: öröm, sajnálat, cseppnyi neheztelés, és igen, egy apró elbizonytalanodás is. De aztán végül er?t vett magán, és lágyan eltolta magától a lányt. Eszter legnagyobb meglepetésére a férfi, egyik pillanatról a másikra, újra távolságtartó lett vele, mintha az elmúlt órában semmi sem történt volna közöttük.

– Most mennem kell – jelentette ki kissé szenvtelenül, és újra el?vette a t?le megszokott, komor, kelecsényis ábrázatot. – Így lesz a legjobb mindkett?nknek, hidd el.

– Mi a baj? – kérdezte végül Eszter megtörve az újra köztük feszül? csendet.

– Veszélyes vizekre eveztünk, Eszter. Jobb lesz, ha most azonnal távozom, miel?tt még olyasmi történik kett?nkkel, aminek nem volna szabad megtörténnie.

Eszter kissé csalódottan huppant le a díványra, és szomorú kék szemeit Kelecsényin felejtette.

– És nem tarthatlak vissza?

A férfi szemmel láthatóan kissé elgyöngült a lány könyörg? pillantásától, de végül er?t vett magán.

– Nem lehet – felelte kurtán, és igyekezett kerülni Eszter tekintetét.

– Holnap talán bánni fogod…

– Tudom.

– Inkább azt bánjuk utólag, ami megtörtént, mint azt, ami nem – rebegte a lány halkan, mintha csak magának mondaná, s közben kék szemeinek tükre hosszú pillanatokra a semmibe révedt.

Kelecsényi egy mélyr?l feltör?, fájdalmas sóhajtással válaszolt. Kissé neheztelt is a lányra, amiért így megnehezíti a dolgát, és lépten-nyomon megingatja szilárdnak hitt elhatározásában.

– Kérlek, ne menj el! – suttogta síri hangon egy szívbemarkoló pillantás kíséretében, ami célba talált a férfinál.

– Míg élek, nem fogom megérteni, miért választottál éppen engem… Egy z?rös múltú, magányos farkast… Én nem az vagyok, akinek gondolsz, Eszter, a legkevésbé sem. Nem vagyok sem nagy költ?, sem pedig romantikus férfiideál. Mindaz, amit bennem keresel, egyszer?en nem létezik. Csak egy önmagában is meghasonlott férfi, fél lábbal a sírban. Mondd, mit adhatnék én Neked?

– Álmokat. Csodaszép álmokat. Magadat. A férfit, akire gyermekkorom óta felnézek, és aki most hiába próbálkozik azzal, hogy önnön értékeit a szememben lekicsinyítse. Szerelmet. Illúziók és hamis elvárások nélkül – felelte szelíden, s a férfinek valamiért úgy t?nt, mintha erre a kérdésre már régóta készült volna. Egy pillanatra felnézett, és tekintetük egymáséba olvadt, akár csak az ég kékje a föld barna sávjával a messzi horizonton.

– Tudod, ez az egész maga egy csodálatos álom. Egy bolond öregember hiú álma a szerelemr?l, a tökéletességr?l, a gyönyörr?l, és egy bájos angyalról, aki mindezt megtestesíti a számára.

– A végén még kiderül, hogy nem csak én vagyok a romantikus – felelte Eszter egy szelíd mosoly kíséretében.

Kelecsényi ajka éppen válaszra nyílt, de aztán, mint aki hirtelen meggondolta magát, inkább elharapta a szót, miel?tt az megszülethetett volna, és egy futó mosollyal a szája szegletében a fejét ingatta.

     Aztán határozott mozdulattal a b?röndje után nyúlt, és megindult, de az ajtóból még egyszer visszanézett.
     – Ne kísérj ki, kérlek! – mondta egy fájdalmas sóhaj kíséretében, és utoljára még a lányra függesztette a tekintetét, hogy jól az emlékezetébe vésse bájos arcocskájának legapróbb vonásait. Némiképp megnyugvást jelentett számára, hogy még futólag látta, amint Eszter megért?n bólintott. Enyhe megkönnyebbüléssel lépett ki az ajtón, és siet?s tempóval az állomás felé vette útját. Már nem nézett hátra többet. Szokatlan nyugalom ült a szívén, és mintha minden elcsendesedett volna odabent. A lelkét valami földöntúli öröm járta át, és szerencsésnek érezte magát, végtelenül szerencsésnek. Ha néhány percre is, de az övé volt az egész világ, egy gyönyör?séges angyal, és egy csoda. Akarhatna-e bárki is ennél többet?

A vonat ablakából még hosszasan bámulta a távolodó város sárga festékpöttyökké mosódó házait, az égbe nyújtózkodó templomtornyok karcsú csíkjait, és a folyópartot övez? fák zölden hajladozó lombjait. Szentendre. Eddig csak egy város volt a számára, de mostantól az álmok városa. A valóra vált álmoké.

 

 

 

12 év 5 komment

Bánáti Sverák József: Szentendrei utcarészlet

    

Eszter ragyogó mosollyal suhant nagybátyja felé a kihalt várótermen keresztül. Hosszú barna copfjai kissé rendezetlenül úsztak utána a leveg?ben. Egész mozgása csupa der?, csupa gyermeki báj és légies könnyedség volt, lehetetlenül nagy kék szemei csakúgy rikítottak kipirult, szepl?s orcái fölött.

Kelecsényi csak állt ott bambán, még köszönni is elfelejtett, s meghökkenten bámult az el?tte álló n?re. Emlékezetében Eszter még egy szeleburdi kislányként élt, aki a kabátja ujját rángatta, és állandóan nyalókát akart vetetni vele. Most meg ott állt el?tte egy érett n?, aki csaknem olyan magas volt, mint ?, s méghozzá olyan gyönyör?, hogy pillanatokra elakadt t?le a lélegzete! Kissé zavartan bontakozott ki az unokahúg szeretetteljes öleléséb?l, és a t?le megszokott mogorva sz?kszavúsággal üdvözölte a lányt. Eszter mindezt nem vette t?le zokon, hiszen ismerte jól, mindig elég nehezen oldódott fel, ha régen nem látott ismer?sökkel találkozott. Kelecsényi vonakodott odaadni a csomagját, mert hát az úgy mégsem járja, hogy egy n? cipekedjen helyette, de Eszter addig er?szakoskodott, amíg a kisebbet kénytelen-kelletlen átengedte neki. Mindenesetre furcsállta unokahúga vele szemben tanúsított már-már túlzóan közvetlen viselkedését, elvégre nem adta ? erre a legcsekélyebb okot sem. Eszter ragaszkodott ahhoz is, hogy taxival menjenek, ne kelljen annyit gyalogolniuk. 

A társasházi lakás, amit bérelt, nagyon otthonosan és ízlésesen volt berendezve. Eszter keze munkáját dicsérték a színes függöny-drapériák, a különböz? üvegvázákban díszelg? furcsa szárazvirág-kompozíciók, és a falon körös-körben elhelyezett, tucatnyi, különleges hangulatú festmény. Kelecsényi hosszasan elid?zött egy-egy képnél, és megpróbálta kitalálni, vajon honnan lehet számára annyira ismer?s némely részlet. Amikor a lány visszatért a konyhából egy csésze kávéval, az egyik festményt elemezte elmélyülten, jellegzetesen kelecsényis testtartását felvéve: karba tett kézzel, az állát egyik öklével picit megtámasztva. A kép valamiért nagyon ismer?snek t?nt. Végül Eszter oldotta meg a rejtélyt: – Hát nem emlékszel? Egyszer elvittél magaddal Szentendrére, amikor 14 éves voltam. Ez egy romantikus hangulatú kis utcát ábrázol a templomtornyokkal, látod?

Kelecsényi bólintott egy halovány mosoly-próbálkozás kíséretében. – Régen volt… – felelte elgondolkodva, és nagyot hörpintett a kávéjából.

– Én sosem felejtem el! – mondta Eszter jelent?ségteljesen, és lopva a nagybátyjára pillantott. Kifejezetten kellemes arcú férfi lenne ez a Kelecsényi, ha kicsit többet mosolyogna. – gondolta. 

Kelecsényi meglehet?sen idegenül járkált fel-alá a lány lakásában, és egyfolytában azon morfondírozott, miért is fogadta el a meghívását. Nem szeretett senkinek a terhére lenni, s nincs ? ahhoz hozzászokva, hogy n?knél vendégeskedjen, még ha családtag is az illet?. Eszter ráadásul nem is a vér szerinti rokona. Öccse második házasságával került a családba, mint testvére nevelt lánya. Persze az els? pillanattól kezdve mindenki úgy fogadta a kis Esztert Kelecsényi családjában, a nagyszül?ket is beleértve, mintha István édesgyermeke volna. A kislány valóságos angyal volt, mindenkit elb?völt, és még Jánost is – aki közismerten nem rajongott a gyermekekért – sikerült levennie a lábáról. Kelecsényi fülében még mindig visszhangzott, ahogyan selypít?s hangján a nevét kiabálta, és játszani hívta. Rég elfeledettnek hitt halovány képek foszlányai bontakoztak ki emlékeinek pókhálós rejtekéb?l, és most buzgón igyekezett letörölgetni róluk a port. Olyan nehéz volt elhinni, hogy az egykori bájos gyermek, és ez az ingerl?en vonzó n? egy és ugyanaz a személy legyen.

Eszter vázlatokat készített a fest?állványán, és közben fél szemmel különös vendégét figyelte. Nagybátyja igazi m?vészlélek, afféle csodabogár, aki a megszokott agglegénylakásán kívül máshol nem igazán érzi jól magát. Eléggé magának való, és egyáltalán nem egy társasági ember. Szótlan és h?vös. Rendkívül h?vös – alkotta meg magának Eszter Kelecsényi tömör jellemrajzát. Mindezek ellenére nagyon érdekelte, milyen is lehet a férfi igazi valója, mert meg volt róla gy?z?dve, hogy a zord felszín egy különösen érzékeny szívet takar. Kíváncsi lett volna a férfi titkaira, szeretett volna megtudni minél többet a magánéletér?l, többek között arról, hogy miért is nem n?sült meg soha, de nem merte t?le megkérdezni. Kelecsényi is valahogy így lehetett ezzel, mert feltett ugyan néhány tétova kérdést Eszter egyetemi tanulmányaival kapcsolatosan, de a magánéletét érint? témákat igyekezett elkerülni. Már vagy fél óra is eltelt azóta, hogy utoljára szóltak egymáshoz, de a lányt legkevésbé sem zavarta a kettejük közt uralkodó néma csend. Annál inkább feszélyezte a férfit, aki fel-alá járkált a nappaliban, mint egy medve a ketrecében, azzal a különbséggel, hogy Kelecsényinek nagyon ruganyos, könnyed mozgása volt. Járás közben mindig kicsit el?red?lt, a kezeit összekulcsolta a háta mögött, és töprengve bámult maga elé. A szemöldökei közé már mély barázdát szántott a gyakorta felöltött gondterhelt ábrázat. Amikor pedig nagyritkán hosszabban beszélt, meglehet?sen színpadias mozdulatokkal gesztikulált, mintha csak közönség el?tt tartana el?adást. Egész stílusában volt egyfajta teátrális jelleg, amely mind a hanghordozásában, mind pedig rendkívül kifinomult és választékos szóhasználatában megmutatkozott. 

– Megengeded, hogy készítsek Rólad egy portrét? – törte meg Eszter vidáman csilingel? hangja a már jó ideje köztük feszül? csendet. Kelecsényi hirtelen abbahagyta a járkálást, és különös pillantást vetett a lányra, mintha csak azt akarná kifürkészni, vajon tényleg komolyan gondolta-e, amit az el?bb mondott. De Eszter arckifejezése egyértelm?en a tudtára adta, hogy nem tréfál. A lány azonban nem várta meg a szabódását, szelíd er?szakkal egy fotelbe ültette, majd megmondta neki, hogyan üljön, hogyan tartsa a fejét, és a karjait. Kelecsényi a számára el?állt rendkívül kínos helyzet ellenére készségesen engedelmeskedett neki. Hagyta, hogy unokahúga meleg, puha tenyerei közé fogja, és a megfelel? szögbe állítsa az ? borostás arcát. Azután Eszter visszalibbent az állványa mögé, hogy munkához lásson, de Kelecsényi még nagyon sokáig érezte hajának csiklandó selymességét, és a parfümjének felkavaró illatát. Hosszú percekig moccanni sem mert, nehogy tovat?njön ezen angyali teremtmény lényéb?l fakadó különös varázs, amely még mindig ott vibrált körülötte, s oly részegít?en hatott az érzékeire, hogy egész teste libab?rös lett t?le. Kihasználva a pillanatokat, mikor Eszter csak a vásznára koncentrált, Kelecsényi félig lehunyt pillái mögül a lányt figyelte, aki alsó ajkát kissé beharapva a m?vészekre jellemz? elmélyültséggel és feszült izgalommal alkotott, ujjai fürgén siklottak a darab szénnel a papíron, miközben az arcába tolakodó rakoncátlan tincseit igyekezett kifújni a szeme el?l. Eszter! Mennyire más volt ?, mint azok a n?k, akikkel életében valaha is találkozott. Azok minden romlottságának tökéletes ellentéte volt a maga ragyogó tisztaságával, gyermeki ?szinteségével, szétáradó mosolyával, és világokat ígér? pillantásával. Ha korábban egy ilyen lányt sodort volna az útjába az élet, talán… Talán minden másképpen alakult volna az életében. Halovány mosoly suhant át az arcán arra a gondolatra, hogy talán meg is n?sült volna. Unokahúgát valamiért nem tudta elképzelni, amint kinyúlt pólóban és színevesztett melegít?nadrágban ablakot tisztít. Eszter csakis a fest?vásznai között, könyékig festékesen lehetett az, aki. Legalábbis Kelecsényi számára.

– Olyan mereven ülsz ott! – jegyezte meg Eszter, és jóíz? nevetése betöltötte a szobát. – Próbálj kicsit lazítani! – figyelmeztette szelíden, ahogy az állvány mögül kidugta bájosan kócos fejét, és a férfire szórta ?szinte mosolyának meleg napsugarait. Kelecsényi mély sóhajtás közepette bólintott, és megpróbálta követni az utasítást. Rejtély volt számára, miként tudja ez a lány elérni nála, hogy bármit gondolkodás nélkül megtegyen, amit csak kér. Nem volt ? ahhoz szokva, hogy n?k utasítgassák, és tessék, most úgy engedelmeskedik ennek a csöpp lánynak, mint egy kezes bárány. – Biztosan öregszem – magyarázta meg saját magának, és ez a válasz mintha meg is nyugtatta volna.

Eszter kitartóan rajzolt. Órák teltek el azóta, hogy Kelecsényi portréjához hozzáfogott, mégis úgy t?nt, mintha megállt volna velük az id?. Valahányszor festett, azt mindig szívvel-lélekkel tette, és nem csak azt vitte bele az alkotásába, amit a szemével látott, hanem amit összes érzékével a világról csak felfoghatott, s?t még a legmélyebb érzéseit is, s ett?l voltak a képei olyan különlegesek. Még Kelecsényit is magukkal ragadták a festményei, ehhez nem fért semmi kétség, s neki valamiért nagyon fontos volt a férfi véleménye. Talán, mert ? is m?vész volt, és egy m?vészt csak egy másik m?vész képes igazán megérteni. Ismerte jól a nagybátyja írásait, és mindent elolvasott t?le, amihez hozzájutott. A férfi egy nagyon különleges szemüvegen keresztül szemlélte, ahogyan a világot, úgy az embereket, de Eszter értette ?t, számára nem jelentett nehézséget az elvont dolgokban vagy képekben való gondolkodás. Kelecsényi közismerten rajongott a nagy Költ?ért, József Attiláért, Eszter meg Kelecsényiért. Már egészen kicsi kora óta, amikor megismerte. Akkor egyszer?en csak felnézett rá, mint egy feln?ttre, most pedig egy régóta dédelgetett romantikus ideál megtestesülését jelentette számára a férfi. Kristálytisztán élt benne szentendrei kirándulásuk emléke, mintha csak tegnap történt volna, hogy a férfi kézen fogva végigvezette ?t a gyönyör? barokk város f?terén és megmutatta neki a világot m?vész szemmel. Ez utóbbiért mindörökre hálás lesz neki. S ez a csodálatos ember most végre itt van vele újra, a foteljében ül, miközben ? a világ legjobb portréját készíti éppen Róla. Szentendre óta már tíz év eltelt, Kelecsényi sem lett fiatalabb, hajába ?szes tincsek vegyültek, és korára árulkodva szeme körül megjelentek az els? szarkalábak. Eszter kezében szinte magától szaladt a ceruza, a kusza vonalak halmaza lassan képpé állt össze, és egy komoly arcú férfi rendkívül kifejez? tekintettel nézett vissza a vászonról. Miközben rajzolt, a gyomrát megint összehúzta az a különös feszültség és izgalom, amit akkor szokott átélni, ha valamelyik alkotása különösen jól sikerültnek ígérkezik.

Végre elkészült vele. Kelecsényi hosszasan állt Eszter fest?állványa fölött a saját arcképét vizsgálgatva, majd végül elismer?en bólintott, és csak ennyit tett hozzá: „Jó”. Unokahúga észrevette az elégedettség jeleit az arcán, így ez a sz?kszavú vélemény felért számára egy alapos dicsérettel. Ha Kelecsényi mondta valamire azt, hogy jó, akkor az biztosan az is volt. Lehetett adni az ? kritikájára, és Eszter tudta ezt jól.  

Kelecsényi újra rágyújtott. Odakint már besötétedett, s miközben ujjai között szertartásosan megforgatta a cigarettáját, majd stílusosan egy jó mélyet beleszippantott, hogy aztán kissé hátrahajtott fejjel lassan és elegánsan egy gomolygó füstfelh?t fújhasson ki a tüdejéb?l. Eszter a kanapé másik végér?l némán figyelte. Ki nem állhatta a cigarettafüstöt, de Kelecsényinek ezt is megbocsátotta. S?t mi több, élvezettel nézte a férfi e szenvedélynek hódoló begyakorlott mozdulatait, ami mellesleg nagyon jól állt neki, s ez újabb mosolyt csalt Eszter rózsapiros ajkaira. Nem kellettek a szavak, hogy érezzék egymás legapróbb rezdülését, elég volt csak egymásra hangolódniuk. Kelecsényi úgy gondolta, hogy Eszterrel még maga a csönd is nagyon kellemes elfoglaltság tud lenni, és most nem is vágyott semmi többre, semmi másra. Legszívesebben száz évig itt ülne ezen a kanapén, a lány tökéletes szépségében gyönyörködve, s a csendet hallgatva.

– Unalmas egy társaság lehetek Neked… – jegyezte meg két szippantás között halkan a férfi.

– Nem vagy az – válaszolta Eszter azzal a szétáradó mosollyal az arcán, amit?l Kelecsényi egészen odavolt. – A verseid beszélnek helyetted…

– Neked meg a képeid – vágta rá Kelecsényi, és most el?ször igazából elmosolyodott. – Te olvasod a verseimet? – kérdezte meglepett arccal, tekintetét mélyen unokahúga szemeibe fúrva.

– Nem csak a verseidet! – kiáltott fel ?szinte elragadtatását kifejezve a lány. – A novelláidat is. Nagyon szeretem ?ket! Ahogyan az embereket ábrázolod, az alapján képet lehetne festeni.

Kelecsényi hümmögött egyet, és réved? tekintete újra meg újra Eszter festményeire tévedt. A szentendrei utcát bámulta, a lemen? nap fényét tükröz? sárga házfalakkal. Talán oda kellene költöznie abba a m?vészi hangulatú kis városba, és Esztert is vihetné magával, hogy együtt alkossanak. Milyen szép is lenne. Valami azt súgta, nem csak Szentendrébe szeretett végzetesen bele.

Eszter felajánlotta a saját szobáját a vendégének, hogy kényelmesen aludhasson, de Kelecsényi ragaszkodott a kanapéhoz a nappaliban. Ami azt illeti, még a földön is szívesen elaludt volna, csak lehet?leg ne okozzon kényelmetlenséget unokahúgának. Szinte le sem vette a szemét a lányról, miközben az megágyazott neki a keskeny hever?n. Ami azt illeti, boldogan elnézné minden este, de ezt még önmagának sem merte volna bevallani. Bár legszívesebben végigbeszélgette volna Eszterrel az éjszakát, mégis inkább úgy döntött, a másnapi szimpózium miatt jobb, ha korán nyugovóra tér és kipiheni magát. Így aztán udvariasan jó éjszakát kívánt neki, hogy végre magára maradhasson, de még nagyon sokáig nem jött álom a szemére. Gondolatban végigpörgött el?tte az egész élete, s most el?ször érezte úgy, hogy a boldogság ?t mindig elkerülte, de eddig nem is érezte a hiányát. Ezen a napon kellett hát rádöbbennie, hogy milyen üres körülötte minden. Elpazarolta az éveit: mást nem tett, mint mások életét bírálta, miközben ? maga nem is élt. Azon tépel?dött, vajon maradt-e még számára egy esély az újrakezdésre, hogy bepótoljon mindent, amit elmulasztott. Vagy mindennek nincs is értelme az ? korában már, és most is csak saját magát teszi nevetségessé, ha úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamasz. Eszter az unokahúga, azon kívül egy gyönyör? fiatal n?, ? pedig csak egy bolond öregember, aki olyasmir?l álmodik, ami sohasem válhat valóra. Ó, hogy tudta gy?lölni önmagát ezekért a hiú ábrándokért! Csak még ma este. Ennyi engedményt adott saját magának, hogy ezen az éjszakán még utoljára úgy gondolhasson Eszterre, mint életének alkonyát bearanyozó lehetséges alternatívára. Holnap már újra csak az unokahúga lesz, semmi több, az élete pedig ugyanabban a megszokott kerékvágásban fog továbbhaladni, ahogyan Bicske el?tt. Ez a kis kitér? pedig örökre megmarad az emlékezetében, s id?vel majd a régen elfeledett álmok sorát fogja gazdagítani. 

 

Eljött a búcsúzás ideje. Kelecsényi siet?sen akart távozni reggel, hogy a lehet? legkorábbi vonatot elérje. Habár a szimpózium kezdetéig még temérdek ideje lesz, de úgy tervezte, addig kicsit körülnéz Komárnoban, ha már egyszer úgyis ott jár. H?vös ?szi reggelre virradt, de Kelecsényinek még azt is sikerült túlszárnyalnia, talán még egy kicsit mogorvább is volt a kelleténél. Eszter meg is ütközött rajta, de igyekezett a férfi el?tt ezt nem nyilvánvalóvá tenni. Bár Kelecsényi próbálta lebeszélni, ? csak azért is kiment vele az állomásra, és egészen a peronig kísérte. Megint ugyanaz az ócska kilincs, óra, és még a tegnapi koldus is ott ül, aki nem hisz a csodákban, a különbség csak az, hogy már Kelecsényi sem. Diderg?sen húzta össze magán a ballonkabátját, és az eldobott csikkeket bámulta a sínek között. Rá kellene gyújtani, gondolta éppen, de akkor Eszter keze váratlanul a karjára fonódott. Nem tudta hát elkerülni, hogy bele kelljen néznie a lány búzavirágkék szemeibe, és kénytelen volt újra felfedezni unokahúga szívszorító szépségét.

– János… – rebegte halkan a hidegt?l lilára vált ajkakkal, és még mondani akart valamit, de akkor berobogott a vonat, és a vaskerekek fülsüketít? robaja elnyelte a szavakat, amiket Kelecsényi talán nem is akart meghallani. A pillanat fontosságát mindenesetre átérezte, és hosszú másodpercekre elmerült a lány szemeinek mindenséget tükröz? kristálytiszta tengerében, majd átengedve magát az utolsó lehet?ségek jogán nyert bátorság elsöpr? erejének, ajkaival a lány ajkait kereste. Forró leheletük egymásba szaladt, és már csak egy gondolat választotta el ?ket a csóktól, ami aztán végül nem történt meg, mert Kelecsényi józansága felülkerekedett a vágyain. Azzal a lendülettel, ahogyan elfordította a fejét, már hajolt is a csomagjaiért, és határozott lépésekkel megindult a vonat felé.

A maszatos ablak mögül még utoljára megnézte magának ezt a kopott állomást az avítt feliratokkal, a mocskos padokat, a nyomorék koldust, majd a forgalmistát, aki már a zöld táblát lengette a kezében. Mindez hirtelen olyan lényegtelennek t?nt. Eszter ott állt a peronon, kissé csüggedten, de lehet, hogy csak Kelecsényi látta úgy; a háta mögött a felkel? nap bágyadt sugaraival, mintha bel?le magából áradnának, bearanyozva az állomás ócska épületét. Ez a hely a boldogság szigete volt számára nem egészen egy napig. Eszter lénye tette azzá. Most már örökké hordozni fogja magában egy szepl?s orca, az átható tengerkék szemek, eperszín? ajkak, egy gyönyör? festmény, Szentendre, és egy meg nem történt csók mindent felforgató emlékét. Sokszor fog arra gondolni, mi lett volna, ha…

A vonat végül nyögve-nyikorogva megindult, és tovarobogott Szárliget felé, rajta Kelecsényivel, aki a távolból ponttá zsugorodott állomást bámulta hosszasan, azon merengve, hogy vajon valóság lehetett volna-e, amit maga mögött hagyott, vagy csupán egy csodaszép ?szi, álom.

 

 

 

12 év 2 komment

Néha csak sodródom szilaj hullámokon
Mint buta fadarab, mely jobb sorsot remél…

 

Néha csak sodródom szilaj hullámokon
Mint buta fadarab, mely jobb sorsot remél
És ha fennakad a kócos partvonalon
Mindig elhiszi, hogy ezúttal révbe ér.
De az út végtelen, nincs végs? állomás
Mert csak ábránd a nyugodt viz? kiköt? –
Ringató öble sem más: bódult látomás,
S ha menni vágysz, visszavet a hullámtör?.

A távolban vitorlák csúcsa fehérlik,
Ködfal mögé terített vizes leped?k
Rojtosra szaggatott zászlókkal remélik,
Feneketlen zsákokba varrták az id?t.
Ily kecses hajóról álmodom én is,
Siklani könnyedén áttetsz? tengeren,
Dagadó vitorlám szolgálja a szél is,
S elt?nök újra a jeltelen vizeken.

Csipkézett zátonyok akasztják horgomat
És habzó szirteken hintázó végtelen,
Pulzáló ritmusra szelíden bólogat
A helyét nem lel? csügged? értelem.
S a kör végül bezárul, nincs ki befogad –
Tehert?l görnyedve, földig meghajolva
Gályád igája alatt vonszolod magad:
S menni kell tovább, emelt f?vel, dalolva.

* * *

Sivatagi Rózsa Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.