Egy más világában járt a teremt?nek. A táj szokatlan volt illatozó virágok és zöldül? fák nélkül. Kegyetlen h?séget árasztott az égbolton aranyló napkorong. Soha nem volt a szemei el?tt ilyen fény eddigi életének folyásában. Megrázta magát és levette köpenyét, de így is csurom vizes lett pillanatok alatt, de ez a testnedv, ahogy el?kérezkedett, úgy el is párolgott azon nyomban. Körbe-körbe homok, amerre a szem ellát. Hirtelen, ahogy háta megé nézett, egy hegyet pillantott meg. A hegynek oldalában pedig egy barlangot. A bejáratát pálmaágak takarták, és körülötte pálmafák zöldelltek.
– Na, mégiscsak van itt él?teremtménye a világnak? – kérdezte hangosan. Kérdése a forró leveg?ben röpült a világmindenségen keresztül, mert egyébként senki emberfiát nem látott maga körül.
– Igen, én vagyok az, kiválasztottak kiválasztottja! – a hang a barlang fel?l jött, és teljesen váratlanul vágta orcán Mátyást.
– Ki vagy te, aki válaszol a magyarok királyának?
– Remete vagyok uram. Testvéred a harcban. Er?t adó támaszod – még mindig nem volt szemnek látható senki, hiába nézett körbe-körbe.
– Merre vagy te, a hangnak tulajdonosa?
– Lépdelj ide a barlang eleibe, itt láthatsz majd – a fiú arra is sorjázta lépteit. A barlang bejáratánál egy ezeréves öregember ült, pálmaág szoknyában, aszott, száraz testtel, csak a szemei voltak tele fénnyel, csillogó élettel. Mátyás odaült az öreg mellé, és olyan békességet érzett a lelkében, mint talán még soha. Az öreg meg elkezdett beszélni. A szavak a szájából nehézkesen, de ?szinte hittel, vakbuzgón törtek el?.
– Te vagy Mátyás, a magyarok királya, akinek jövetelét századokon keresztül készítettük el?. A tejút sok-sok csillagából gyúrt össze a teremt?. E világon nincsen párod senkise. Energiád végtelen, látásod oly távoli, hogy földi ember nem ér fel vele. Csoda lélek vagy, a tejút összes csillaga benned teljesedik ki. Feladatra készített a teremt?. Nemzeted felemelésére. Ne feledd ezt soha.
– És ki segít nekem? Egyedül kell a nemzetem felemelkedéséért harcolnom, élnem? – Mátyás nem lep?dött meg a remete szavain, tudta, hogy igazat mond.
– Földi ember nem lesz segít?d, de melletted lesznek az égiek. Mindig ott lesznek, ha szükséged lesz rájuk. Óriási energiát kaptál, amikor már mindenki kid?l melletted, te akkor még mindig friss, és tevékeny leszel. Sok ember feladatát kell egyszerre végrehajtanod. Az elmúlt századok elmulasztott perceit kell pótolnod. A nemzetedet méltó helyére kell felemelned. Soha ne feledd, Mátyás! Ez a te feladatod! – és ekkor elhallgatott a remete, mert hirtelen egy fekete holló hullott alá az égb?l.
– A holló! – örült meg a király – hát te látogattál engem oly gyakorta? Te vagy az a kékesfekete látogatóm, aki mindig váratlanul bukkant fel, és aki er?t adott, megnyugtatott?
– Látod Mátyás, mindennek van magyarázata, csak meg kell találni.
– És ki vagy te, jó öreg?
– Thébai Pál vagyok, magyarok királya – ekkor hirtelen er?teljes dörömbölés szakította meg álmát. Az ajtaját, mintha be akarná törni valaki.
– Ki az, mit akar? – kiabált ki.
– Én vagyok, felséges királyom, Ábris. Látogatója érkezett.
– És mi ez a hatalmas dörömbölés? – kérdezte mérgesen.
– Bezárta az ajtót belülr?l, uram, és a kopogást már jó ideje nem hallotta, hiába er?ltettem.
– Na jó! – gyorsan kipattant az ágyból, és kitárta az ajtót – na ki az a látogató?
– Gergely atya van itt, magyarhonból, felség.
– Gyorsan felöltözöm, és vezesd ide az atyát – gyorsan magára kapta harisnyanadrágját, ingét és ujjas mellényét. Igaz, hogy már király vagyok, de öltözékem nem királyi, nézett végig posztó nadrágján, és sima szövet mellényén. Semmi hímzés, semmi dísz, micsoda király az ilyen, mosolyodott el magán. Alighogy elkészült, éppen csak megkaparta a haját a kezével, megérkezett Gergely atya. Na bezzeg neki nincs gondja az öltözködéssel. Az örökös fehér szerzetesi ruhájával, tonzúrás fejével maga volt az állandóság. Bár az arca megtört az elmúlt id?szak alatt, ráncai er?teljes barázdákká mélyültek, és a tonzúra sem volt olyan sötét már. De szemei változatlanul barátságosan csillogtak.
– Felséges királyom!
– Gergely atya! Jó látni téged! – tárta szét a karjait szeretettel.
– Igyekeztem, mert sok a mondandóm. Tudnia kell uram, milyen országot kapott az égt?l.
– Fogadjalak úgy atya, mint mesteremet?
– Fogadd el a tájékoztatásomat, királyom!
– Hallgatlak!
– Tudod hányan élnek az országodban?
– Figyellek, atya!
– Ide s tova hárommillió alattvalója építi, vagy rombolja országát. Nagy az acsarkodás. Kevés a városi polgárság, ezért kevesen kereskednek. Ebb?l a koronának alig van bevétele. Csak abból élhet, amit a jobbágyitól beszed. Tudod-e uram, hogy a várak mindössze tíz százaléka a királyé? Tudod-e, hogy a hatalom nagyjából negyven család kezében van? Tudod-e, hogy szegény, magányos király leszel egy ezer darabra hullott, z?rzavaros káoszban létez? ország élén? Amelyet kívülr?l a hódítók, belülr?l a zavar, mint mindent megöl? féreg mételyez?
A szerzetes gyorsan, és hangosan beszélt, miközben kezeit kámzsájának szárnyai alá rejtette. Így is látszott mégiscsak a remegése. Mondandója kemény volt, és nem tudhatta azt sem, hogyan reagál erre a gyerek király. Megérti-e? Fontos-e neki is a magyarnép? Mátyás hallgatott. Nem is nagyon akaródzott semmit mondania. Várta, hogy a másik majd folytatja, de az sem beszélt tovább. A lényeget elmondta. Azt akarta, hogy tudja meg az új uralkodó, ha hazajön, csak káosz várja. És a hatalomért meg kell küzdenie. Érezte ezt ? is. És pörgött az agya, próbálta a tanultakat, az eddigi élete folyamán tapasztaltakat összevetni. Keménynek kell lennie, annyira tisztában volt vele, minta azzal, hogy a balkeze bal, és a jobb a jobb. Ránézett a szerzetesre, az pedig még jobban kezdett remegni ett?l a nézést?l. Mátyás tekintete félelmetes erej?, fényteli, magabiztos, könyörületes és hatalmas er?t sugárzó volt. Nem a gyerek nézett, hanem a király. Szerencsés az ország, akinek ilyen királya lesz, gondolta a szerzetes.
A király pedig készült hazafelé. Egy bizakodó nép várta. A házigazda, a börtöne ?re, leend? apósa, készségesen segítette.
– Felség! Menyasszonyod és jómagam elkísérünk az országunk végéig, Strasznicz városáig! – jelentette ki Pogyebrád. Közben leste az új királyt, hogyan reagál a szavaira. A lovagterem kandallója mellett üldögéltek és hangosan gondolkodtak a jöv?r?l. A gyerek király, és a meglett kormányzó. Mátyás érezte, hogy minden szava, minden mozdulata olyan er?s figyelem központjába került, mintha a jöv?t akarná a másik kiolvasni. Arca és testének rezdülése azonban semmit nem árult el. Minden vihar a lelkében zajlott mélyen eltemetve, láthatatlanul. Még a nagyon figyel? sem láthatott semmit.
– Köszönettel elfogadom a kíséretet, kormányzó! Katalin jöttét pedig férfiúi érzelmem teljes melegével köszönöm meg. – Már nem Kunigunda, hanem csak úgy magyarosan Katalin, a birtokos már rendelkezik a birtoka felett.
– Rendelkezz az indulásról, király! – készségeskedett a csehek kormányzója, miközben székének takaróját, a hatalmas medvének a sz?rét próbálta igazgatni.
– Látom, nem ülsz kényelmesen uram! – mosolygott a házigazda fészkel?désén.
– Fáradt vagyok, Mátyás – vakarta meg orrhegyét. Zavara szinte vibráltatta a körülöttük eddig álló leveg?t.
– Holnap korán reggel szeretnék indulni! – vajon mi az, amit ki szeretne még bökni, de ilyen nehezen megy – gondolta.
– Jól van uram, holnap korán indulunk. De mondanék még valamit, de nehogy sért?dés legyen bel?le! – vakargatta immár az állát, és kissé gondterhelten nézett a másikra.
– Figyelmesen hallgatlak – mosolyodott el a volt rab.
– Anyád magyar forintot is ígért nekem, ha szabadon engedlek. Remélem, miel?tt átlépsz az országodba, megkaphatom!
Innen fúj hát a szél! A pénz! Ett?l igazi a szövetség, az érdekt?l!
– Ha anyám ezt ígérte neked, bizonyára teljesíteni is fogja, nyugodj meg!
– Örülök, hogy ezt mondod! Úgy gondoltam, hogy jobb, ha te is tudsz róla, uram!
– Jól van! Akkor holnap reggel indulunk! Most még szeretném a menyasszonyomat meglátogatni egy kicsinykét! – gyorsan felállt és ott hagyta Pogyebrádot. Már sötét volt, felkapott egy fáklyát, és azzal világított a sötétl? folyosókon. Katalin szobája távol esett a lovagteremt?l, így hosszú utat kellett megtennie, girbe-gurba sötét folyosókon keresztül. Ahogy haladt a fáklya fényében, a téglafalak csak úgy okádták a hideget. Mire odaért a lány szobájához, már szinte vacogott. Kunigunda még a hímzése mellett ült, és szorgalmasan varrogatott.
– Szép vagy így a gyertya fényében – köszöntött be mosolyogva a lányhoz.
– Örülök, hogy jöttél – ragyogott fel a lány szeme.
– Holnap elhagyom az udvarotokat, szeretnék t?led most elköszönni – simogatta meg a sz?ke fejet. Az engedelmesen simult a tenyerébe. Ahogy ott ült a lány, Mátyás veszedelmes helyeken kezdte simogatni. Érett férfiként el?nyben volt a gyereklánnyal szemben.
– Gondolj rám szerelemmel Katalin, és igyekezz utánam!
– Úgy lesz, király! – miközben beszélt a hangja már fátyolos volt a felébresztett érzelmekt?l.
– Te is elkísérsz holnap, de ott sok ember el?tt nem szeretnék búcsúzkodni. Most, hogy így ketten vagyunk, búcsúcsókot kérek t?led! – a lány egy kicsit zavarba jött, hisz ilyesmivel még nem próbálkozott, de ez a zavar csak addig tartott, amíg a másik ujjai a nyakszirtjét nem kezdték simogatni. Ekkor minden zavarát, ellenállását elveszítette, zsibbadtan állt fel, és fordult a férfi felé. Az pedig szorosan átölelte a vékonyka testet, és csókolta-csókolta, úgy ahogyan nem is olyan régen megtanulta. Immár egy igazi férfi szította fel a szenvedélyeket egy ártatlan sz?zies kislányban, de tudta az illemet, és vágyainak is tudott parancsolni. Így azután keze csak azokat a helyeket járta be, amelyek nem lépték át az illend?ség küszöbét. Megtörtént a búcsú, másnap majd csak inteni kell majd egymásnak. Szerelmes szívet hagyott maga után, de az ? érzelmei is valósak voltak, és tovább terjedtek a kötelesség, és a test varázsánál.
Amikor visszaért a szobájába, éppen kialudt a fáklya. A szoba most minden lehetséges melegét kiokádta, amelyet az elmúlt hónapokban megspórolt. A t?zmester igazán kitett magáért.
Másnap korán reggel elindult a menet. Mátyás félelemmel vegyített várakozással, enyhe gyomorgörccsel. Tele volt kétellyel, tud-e majd királyként viselkedni, tud majd legnagyobb úr lenni az urak között? Már messzir?l meglátta a feléje vágtató lovakat. A sok férfi között egy n?i alak fekete ruhája is lobogott a viharos szélben. A frissen esett hó csak úgy porzott a lovasok lába alatt. A városon kívül elviselhetetlenül fagyos id? volt. Ahogy fogta a lova kantárszárát, hiába volt a vastag sz?r keszty?, szinte érezte, hogy fagynak az ujjai. Jéggé volt dermedve a teste, és a lelke is.
– Anyám! – leugrott a lováról és rohant anyját is lesegíteni. Az asszony boldog mosollyal köszöntötte, miközben a fiú köszönetképpen elébe térdelve csókolta a kezét.
– Köszöntelek, magyarok királya! Köszöntelek királyom! – üdvözölte Erzsébet, már nem mint anya, hanem mint alattvaló, térdet hajtva a király el?tt. Térdet hajtottak az elébe érkez? urak is, Vitéz János püspök, a mester, Szilasi Vince váci püspök, Rozgonyi János erdélyi vajda, Hédervári Imre volt macsói bán, Rozgonyi Sebestyén lovászmester és Bátori István asztalnokmester. Az új magyar király közvetlen udvartartásának legbens?bb tagjai a köszöntés után várakozva tekintettek urukra.
– Köszöntelek benneteket urak! – a király már újra a lován, egyenes tartással, feszültség nélkül, csak úgy valóban lazán. Mintha világéletében ilyen hatalmasságokat irányított volna, és mintha mindig ilyen hatalmasságok köszöntötték volna térdet hajtva. A feladathoz fel lehet n?ni, persze id? kérdése is, de neki nem volt ideje, ezt jól tudta. Neki az els? perct?l királynak kell lenni, vagy sohasem lesz az. Így azután egyenes volt a dereka, fürkész? a sötét szeme, figyelmes és gyorsan forgó az esze, és fáradhatatlan a teste, lelke. A köszöntés után már a városban, egy jól bef?tött szobában folytatódott az egymás kitapasztalása. Ekkorra Mátyásban már nem maradtak kérd?jelek, tudta mit akar, és azt is hogyan. Ugyan a többiek még reménykedtek, hogy a király még gyermek, és csak egy fejl?d? báb, de lassan kezdtek ezek a remények szertefoszlani, hisz a király minden megnyilvánulása királyi volt. Ahogy mozgott, ahogy nézett, ahogy beszélt, mindenek fölött állt.
A szoba, ahol leültek tárgyalni egy hatalmas helyiség volt, középen egy hosszú asztal, körben magas támlájú székek. Volt egy íróállvány az ablak el?tt, egy meleget okádó kandalló, és rengeteg sz?rme, mind a falakon, a padlón, a székekben. Igazi f?úri kényelem, fontos tárgyaláshoz illend?en. Ahogy ott ültek az asztal körül tele várakozással, halk beszéd közepette, Erzsébet kezdte a beszédet, mint egyedüli n? a férfi hatalmasságok között.
– Király! Szegedi alkunk során ígéretet tettünk Garai nádornak, hogy a leányát feleségedül fogadod, és királyn?vé teszed -. Ezen kijelentés hatására Pogyebrád György arca láthatóan megkeményedett. Itt harc lesz, lehet, gondolta magában a cseh kormányzó. A leveg?t szinte vágni lehetett, mindenki Mátyást leste. A király agyában pedig pörögtek a gondolatok, mint a motolla. Els? királyi döntése nem mindegy milyen lesz. Szeme elé kúszott Katalinka halovány arcocskája, csillogó szeme, de tudta, most mindez nem befolyásolhatja, döntése csak érdekdöntés lehet. Mit nyerhet, és mit veszíthet, mint a magyarok királya, nehéz feladata során. Nagy ellensége a magyar királynak Giskra a huszita vezér, az ? féken tartásához Pogyebrád jó segítség. Garai a szeme el?tt lesz, könnyebben leszerelhet? majd. A többiek csak azt látták, hogy Mátyás egy pillanatig gondolkodott, de hogy ezen rövidke id?ben mi az amit fontolgatott elképzelhetetlen volt a számukra. Hisz gyermek még, nem döntés képes. Csak amikor megszólalt, látták, hogy a gyermek küls? valódi uralkodót takar.
– Köszönöm Anyám, amit értem tettek. Köszönöm mindenkinek. A szívem azonban érzelemmel van tele, és cseh menyasszonyom kedves arcával. Ett?l el nem tekinthetek. Tisztelem és kedvelem Garai nádort. Lánya, jól tudom, elismert szépség, igazi úrhölgy. Én azonban már szavamat adtam, és menyasszonyommá fogadtam Pogyebrád György, a csehek kormányzójának a lányát. Egy király szava nem lehet hiteltelen, így könnyen belátható kegyelmedéknek is, hogy tartanom kell magamat ígéretemhez. Ezennel kötelezem magamat, hogy Pogyebrád Katalint, kinek arcát, alakját, testi épségét ismerem, kit, mint menyasszonyomat szeretek, hazahozatom, feleségül veszem és a magyarság királyn?jévé megkoronáztatom.
– Édes fiam, talán…- próbálkozott tovább Erzsébet, de a király a szavába vágott.
– Anyám! Önt, mint gyermeke tisztelem, és végtelen szeretettel szeretem. Mint a királya azonban már döntöttem! – hangja egy kicsit megkeményedett. Érzékelhet? volt, hogy a király a témát lezártnak tekinti. György érzékelhet?en megkönnyebbült, a többiek viszont maguk elé meredve hallgattak. Tele lettek hirtelen kétellyel. Lehet, hogy a király mégsem gyermek? Lehet, hogy komolyan számolni kell vele, mint uralkodóval? Ilyen és ehhez hasonló kérdések járattak a fejekben. Végül Erzsébet szólalt meg újra, immáron a csehek kormányzójához fordulva.
– A királyi ígéret valóban szent és sérthetetlen, György uram! A király anyjának az ígérete is az, ezért átadom neked azt a hatvanezer aranyat, amelyet gondos após jelöltként még kértél a leend? vejed szabadon bocsájtásért – a hangja enyhe gúnnyal színezett, de mégis intett az egyik úrnak, aki behozta az arannyal teli faragott ládikát, és átnyújtotta Györgynek.
– Köszönöm, király, köszönöm Erzsébet! – a férfi alig tudta elrejteni elégedettségét. Érezte, hogy Mátyásban komoly szövetségesre lelt, így tovább dédelgetheti a terveit, amelyek a csehek aranyló koronájával kapcsolatosak.
– Köszönjünk urak! Indulnunk kell! – és a király felállt, és sietve indult kifelé. Pogyebrádnak intett csak, az pedig meghajlott a király el?tt. Végeztek egymással egy id?re. Mindketten tudták, id?leges béke ez, de amíg tart egy gonddal kevesebb.
A lovak útra készen várták gazdáikat. Pihentek, ettek, kezd?dhetett újra a vágtatás a kavargó hóesésben. A király türelmetlen volt, gyorsiramban sietett el?re. A Duna parttól száz méterre intett kíséretének, hogy álljanak meg. Egyedül lépkedett a folyó befagyott mocsaras partjára. A túloldalon Esztergom városa volt látható, és az ország, amelynek királya lett. A szíve tele volt indulattal, id?re volt szüksége, hogy összeszedje magát. A pillanat megismételhetetlen, és ünnepélyes. A fiú, aki titokban uralkodásra készült, ott ált hát a feladata el?tt. Egy ország, amely körül csak ellenségek léteznek, egy ország, amely határain belül csak ellenségeskedés, gy?lölködés van, egy ország, amely a szegények közé tartozik, egy ország, ahol csak a kis emberek várják a királyukat. Embert próbáló, szinte megoldhatatlan feladat. Mi végre születtem a világra, kérdezte újra. Lesz er?m, lesz képességem minden nehézségen átjutni, ebben az országban sikerül békét teremteni? Sikerül felemelni? Uralkodó lesz bel?lem, aki népe javát akarja, de lesz- e segítségem? Vagy csak magam leszek? Aki most látta volna, csak egy szobrot láthatott, érzelemmentesen, és mozdulatlanul állva a viharos szélben. Csak a haja lebbent szanaszét. De a szívében, a lelkében viharok dúltak. Hangtalanul, némán imádkozott. Annyira befelé nézett, hogy azt sem vette észre, amikor a holló a vállára telepedett. Csak egy pillanat volt, és attól a pillanattól tudta, hogy meg lesz az ereje, és meglesz a segít?je. Hirtelen megrázta a fejéét, intett a kíséretének, majd a Duna repedezett jegére lépett.
Magyarország királya ezernégyszázötvennyolc február havának tizenötödik napján hazaérkezett.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
