Julius Caesar-ral kezd?dött
Krawczuk, Aleksander:
Római császárok
Miniszter a katedrán
A római császárok, noha egy részük ?rült volt, kormányoztak, s nem beszéltek konvergencia-programról és kamatvágásról. Még a csirkéket nevelget? Romulus király tógája alatt is több bölcsesség volt, mint a hat éve, a világ legrosszabb kormányának képvisel?inek megbízólevelében. Ha egy római császár ?rült volt, és felgyújtotta Rómát. De azzal meg sem próbálkozott, hogy ne azoknak a törvényeknek engedelmeskedjen, amiben konszenzus volt, nem helyezték magukat, még a leg?rültebbek sem, a törvények fölé, gondoljunk csak a képvisel?ink számla nélküli költségelszámolásaira.
– A principátus és a válság kora
A császárok hatása mai napság is él. Csak a IV. század elején találkozunk el?ször a vasárnap említésével a kereszténység körében, és ett?l kezdve indul meg az a folyamat, aminek eredményeként egyre inkább el?térbe kerül.
Nagy Konstantin római császár 321-ben adta ki az els? olyan rendeletet, amely a vasárnapnak, mint nyugalomnapnak a megünneplésére vonatkozik.
„A Nap tiszteletre méltó ünnepének …. mentesnek kell lennie a bírósági tárgyalásoktól, és a városi lakosság minden tevékenységét?l. A falvak lakossága viszont e napon szabadon m?velheti a földet; ugyanis gyakran el?fordul, hogy éppen ekkorra esik a szántás vagy a sz?l? ültetés legkedvez?bb ideje. Nem kell tehát elfecsérelni az égi gondviselés adta alkalmas pillanatot.” (Aleksander Krawczuk: Nagy Konstantin 203. old)
„Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Konstantin e rendelete a világ legtöbb országában a mai napig érvényben van, ugyanis a „dies Solis” természetesen a mi vasárnapunk…… A „dies Solis”-t mint pihen?napot törvénnyel szentesítve Konstantin kétségtelenül keresztény szellemben cselekedett. Rendelkezésében azonban semmi sincs az új vallás terminológiájából. A „Gy?zhetetlen Nap” minden tisztel?je úgy értelmezhette a 321-ben kiadott rendeletet, mint a császár istenük kultuszáról való gondoskodásának bizonyítékát.” (Aleksander Krawczuk: Nagy Konstantin 203-206. old)
Az ókortörténész, aki egykoron hazája kulturális minisztere is volt, a római császárokról írott m?vében mintegy 250 évet fog át( azaz a principátus és a válság korával foglalkozik, melyet ? Kr. e. 44-t?l Kr. u 285-ra datál. A tudós szerz? azt állítja, hogy a római császárság formálisan majdnem tizenöt évszázadon keresztül át létezett, A császárság intézménye még akkor is létezett, amikor Romulus Augustulust megfosztják hatalmától, mert behatóan foglalkozik a harmadik korszakkal is, melyben a leghosszabb is, amit mi keleti, vagy bizánci császárságnak nevezünk, egészen addig, míg a törökök el nem foglalják Konstantinápolyt. A nehézségeket jól mutatja az is, hogy a tárgyalt korszakban mintegy 200 császár uralkodott, de különböz? okok miatt nehéz a pontos számot megállapítani. Kétségkívül az els? korszak, a principátus kora a legfeldolgozottabb. A principátus korszakában, azaz az els? szakaszban, a birodalmat egymás után 28 uralkodó irányította. Történelmi értelemben meg ez lett a legfontosabb korszak. A birodalom ez id? tájt a kor legnagyobb kiterjedés?, leger?sebb ás legmagasabb szint? civilizációjának hordozója, amely a Földközi-tenger medencéje mellett fekv? országokat megismertette az antik világ anyagi és szellemi kultúrájának értékeivel. Az Imperium Romanum bizonyos értelemben a közös európai haza jelképe volt és maradt. A történelem a hanyatlás korszakaiban is képes nagyformátumú alkotókat teremteni. Diocletianus reformokat vezet be, Nagy Konstantin új államvallást jelent be. „Talán a leginkább drámai, ugyanakkor legnagyobb érdekl?dést kiváltó alakja ennek a korszaknak (az utolsónak -Kerekes Tamás) Julianus császár, aki mindvégig h? maradt a régi kultúra eszméihez és isteneihez, vélhet?en utolsó és tudatos állhatatos védelmez?je a trónon, különös szerénység?, egyszer? igény? ember, akikben ugyanakkor óriási személyes bátorság; valódi római, ha az állam javáról van szó, ugyanakkor a görög filozófia és m?vészet ?szinte tisztel?je.
A kötet alapos ismertetést ad a kor legfontosabb császárairól. Stílusa nem szenzációhajhász. A császárokat azok egyedi hibáival együtt írta le, ha voltak. A kirívó botrányokról, pláne, ha több történetíró is megemlíti, beszámol. Az igazi, tomboló, a természet er?ivel dacoló totális észvesztést a nyájas olvasó a mai magyar parlament m?ködésében keresse. Ahol a tógák alá rejtett t?r, függetlenedve visel?je nyájas tekintetét?l, a gatyakorc táján némán, hangtalanul és nagy pontosan dolgozik, ahol egy-egy kimagasló képesség? orgyilkost (mint Rigolettót) a hátbaszúrás után, amit ? kötetlen eszmecserének nevez, a karzat ínyencekb?l álló képvisel?ib?l is komoly elismerést váltva ki, hamar kinevezhetik miniszterelnöknek.
Lazi Kiadó, 2008
Julius Caesarral kezd?dött. ? ugyan nem volt császár, de az ? nevét vette fel minden további uralkodó, így lett a Caesar szóból el?bb köznév – caesar –, majd megszülettek a különböz? nyelvek cézárjai, így a császár szó is. A könyv nem válogatás, hanem könnyed, olvasmányos formában dolgozza fel az összes római császár életrajzát, tevékenységét a principátustól a válság koráig, kezdve Julius Caesartól – a felívelést?l –, egészen a csúfos hanyatlásig, Carinus és Numerianus uralkodásáig, akiket szinte elfeledett a történelem. A leghíresebb uralkodókon kívül – Augustus, Tiberius, Nero, Vespasianus vagy éppen Marcus Aurelius – a kisebb, vagy látszólag kisebb alakokról is sok érdekes dolgot és titkot tudhatunk meg, bepillanthatunk életükbe, politikájukba. Megismerkedünk Septimius Severus, Heliogabalus, a Gordianusok vagy a méltán híres, bár keveset emlegetett Aurelianus uralkodásával. A szerz? – Aleksander Krawczuk ókortörténész –, közérthet?en meséli el azt, amir?l tudjuk, hogy megtörtént, és azt, amir?l csak feltételezéseink vannak. Mindezt, pedig a legutóbbi évtizedek kutatási eredményeire, régészeti leleteire alapozva, a kor kulturális és gazdasági körülményeibe ágyazva.
Kerekes Tamás
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kerekes Tamás afterman
