Kerekes Tamás Szerző
Vezetéknév
Kerekes
Keresztnév
Tamás
Ország
Hungary
11 év 6 komment

nem érdeklik a megszorítások

 

 

Édesapám rendkívül takarékos volt. Velünk. A hatvanas-hetvenes évekbeli kortársai szintén. Kenyeret nem dobtunk el, megszárítottuk, ledaráltuk, abból lett a prézli, a kenyérmorzsa. Ha megsavanyodott a tej, tüllzacskóba rakta, felakasztotta, abból lett a túró, legrégebbi játékaim babzsákok voltak. Ma már nem is ismerik a gyerekek ezt a kifejezést. Vadászott az árleszállításokra, mindenen takarékoskodott, amin csak tudott. Így volt ez a környezetemben mindenkivel. Édesanyám maga kötötte nekünk pulóvereinket. A nagymama pedig bef?tteket tett el. A kor, melyben felnevelkedtem, nem ismerte a tékozlást. Nem voltak hajléktalanok, rokkantak voltak, azokat ismertem is, számláikat kifizették, tévére nem telt, kártyáztak, velünk, gyerekekkel. Nem volt munkanélküliség sem, de igazán gazdag embereket sem ismertem. Kiszámíthatósága volt a múltam legjellemz?bb vonása. Édesapám igyekezett engem is takarékosságra szoktatni, rendkívül kevés sikerrel. Mondogattam is neki, hogy kuporgatásból nem lehet meggazdagodni. Két és fél diplomámat ingyen szereztem, s?t a harmadiknál be sem fizettem a tandíjat. Áldja meg az Isten Almási Miklós urat, máshelyt megírtam már ezt a történetet. Egy liter tej három forintba került, ma száznyolcvan. Természetesen a jövedelmem nem emelkedett hatvanszorosára. A gyermekkorom szegényei nem utaztak, nem jártak színházba, de olcsó lecsóra nyáron mégis futotta, ünnepnap pedig a vasárnapi fröccsre. A rendszerváltás el?tt érezni lehetett, hogy nem ér semmit a pénzünk. Egy középiskola kollégiumában tanítottam, ahová líbiai diákok jártak be. Jó, ha délben bejöttek a suliba, nyugati kocsijuk ott parkolt az iskola el?tt, rendkívül jól öltöztek, és nagy sikereik voltak a lányoknál. Az igazi bajok, amelyek engem is érintettek, az els? gazdasági megszorító intézkedésekkel egy id?ben történtek. Egyre nehezebben kaptam állást. Egy munkanélküli periódusomban, mely egy évig tartott, annyi adósságot halmoztam fel, hogy el kellett adnom lakásom és bérlakásba költöztem. Baj bajt szül, mert jelzálogfedezet nélkül nem ad kölcsönt a bank, és ráadásul, ha egyedül öregszem meg, nyugdíjas otthonba sem kerülhetek, mert, ennek is feltétele a felajánlott öröklakás. Jelenleg egy m?emlékké nyilvánított, klassz lakásban lakom, adósságaim nincsenek. Utazásra, színházra, lakásfelújításra nem telik. A dohányzást és a kemény ivást már korábban abba hagytam. Most gondolkodnom kell, mert újabb megszorítások várhatók, hogy mir?l mondjak le? Egyre nehezebb. A heti egy lottó-szelvényemr?l, a napi kávémról, mely mellett átfuthatom a szomszédos kávézóban a napilapokat? Kortársaim szintén rendkívül nehezen élték át az elmúlt id?ket. Tizedelte ?ket öngyilkosság. A válás általában (mely rendre követte a munka elvesztését) gazdasági lecsúszással is járt. Jött az alkohol, a lerongyolódás, a fogak elvesztése, a magánéletr?l való lemondás. Egy barátommal találkoztam, akivel együtt jártunk gimnáziumba. Ez alatt a négy év alatt vesztette el édesapját. Amikor Szolnokon, talán tíz éve találkoztam vele, szembejött velem az utcán, Egy pillanatig azt hittem, hogy az édesapja, de rögtön eszembe jutott, hogy az már meghalt. ? volt az, soványan, ráncosan, kopasz fejjel, fogatlanul, Azt mondta, már csak nyolc évig akar élni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki. Amikor gyermek voltam, akkor az áldozatokat a szocialista béketábor érdekeiért hoztuk, tizenöt éve pedig a NATO, az Európai Unió mézesmadzagja az, mely a terheket az egyedül megsarcolható középosztályra hárítja át, noha jól megmondta az Erdélyb?l jött Tamás Gáspár Miklós, hogy az újabb megszorításoknak semmi értelme. Egekbe emelkedett a benzinár, újabb elbocsátások várhatók, nem sorolom az újabb terheket. Az viszont érdekel, hogy a barátaim hogyan akarják átvészelni. Fogadkoznak, hogy lemondanak a cigarettáról, a piáról. Tapasztalatból tudom, hogy ez ezerszer könnyebb, ha bels? elhatározásból fakad. A pénztelenség tartós deprimáltsághoz vezet, mely vonzani fogja az alkoholt. Legkönnyebben a nyaralásról mondanak le. Azt is a b?römön érzem, hogy mennyire megvisel, hogy tíz éve nem tudtam nyáron, vagy télen elmenni Szolnokról két hétre. Nincs a feltölt?désnek semmi lehet?sége. Aztán a tévé el?fizetés lemondását tanácsolják, majd az otthoni internet- használatot. Elvileg lemondhatok róla, hogy aztán végképp vegetáló véglényként asszisztáljak a neoliberalizmus iskolapéldájaként. Barátaim azonban elmaradoznak, nincs pénzük kifizetni a szauna-bérletet, vagy uszodabérletet, ami jó alkalom, hogy összejöhessünk. És a sörözések is megritkultak. Van azonban olyan barátom, aki semmit nem vesz észre a közelg? viharfelh?kr?l. Tibi az, aki átszellemült arccal mesél arról, hogy éh-halála el?tt egy brabanti zenész, milyen gyönyör? Mária-planctust szerzett. Aztán négy nap múlva éhen halt. Tibit, aki nyomorog, végképp nem érdekli az egész. Új mániája köti le. Átszellemülten mesél róla, mi pedig lesütjük szemünket. Koprofág lett. Most boldog. Kratowice mellett részt vett egy nemzetközi találkozón, díjat, érmet, plakettet nyert. Szárnyal, suhan a föld felett. Glóriája repül. Boldogan dicsekszik, hogy harminchat mintából, bekötött szemmel, íz alapján felismerte a sajátját.

 

11 év 1 Komment

a hajnali homályban élnek az árnyak

 

Félhomály van a Margitszigeti Grand Hotel cselédszobájában. Flekktifúszom van? Egy sikertelen tüd?lövés? Minden fehér, a falon feszület. A fiúk Bródy Sándor bácsinál aludtak, Molnár Ferenc a leggy?röttebb. Azt hiszem, neki csak a szekrényen jutott hely, mert a padlót már betöltötték a Central fiatal írói. Memphisz cigarettát szívnak, s irigylik Karinthyt, mert neki a Central és a Hadik közt, menetközben megállt a busz. Szép Ern? és Szomory valószín?leg egész éjjel a Bristolban ferbliztek – pénzük nem lévén -, fejfájáscsillapító labdacsokban. Az arckifejezésük láttán sejtem. Szomorynak volt jobb lapjárása. Molnárt zrikálják f?leg, mert míg ? a fronton haditudósító volt, Fedák Sári s?r?n félrelépett.

Molnár blazírtan megigazítja cvikkerét és azt mondja:

”Lehet. De pénzért csak velem feküdt le.”

Már oszlik a félhomály. Ágyba hozzák a kapucínert, és egyenként beolvadnak a falba. A cinikusnak hitt világfi, Molnár marad utoljára. Én mennék utánuk, de Molnár mondja – nem lehet, én még élek, ?k már halottak. – Mire megértem ezt, felzokogok, és erre felriadok.

Kezd?dhet a nap.

 

 

11 év Nincs Komment

tlongtak el?adásánainak karzatán

Filozófus, aki irodalmi Nobel díjat kapott

 

Életm?ve, az 1889-t?l, az »Essai sur les Données immédiates de la Conscience« megjelenését?l a »Deux Sources«-ig, 1932-ig terjed? id?ben alkotott m?vei az európai kultúrhistóriának kissé talán túlságosan is és fájdalmasan érdekes korszakára esnek. A filozófia történetében jólismert és gyakorta tapasztalható jelenség a gondolkodásbeli pálforduló; ilyenkor – teszem azt – az »etika Kantja lerombolja a kritika Kantjának alkotását«, avagy a »kritikában szám?zött metafizika besomfordál az etika hátsó-ajtaján«. Az évolution filozófusának gondolkodásában – egészen ifjú tanulóéveit nem számítva – ilyetén revolució nem található. Bergson szellemi pályafutásának ez a töretlensége igen meghökkent? jelenség és – eléggé kényelmetlen módon – ellentmond a szellemtörténet összes játékszabályainak: a koreszmékkel szemben mutatott eme fölényes szívósság megbolygatni látszik sok szép elképzelést a kultúrhistória »törvényeir?l«, intellektuális és antiintellektuális, individuális és univerzális korszakok népszer? és hatásos váltakozásáról. Mert ha Bergson egykor korszer?tlen, de népszer? volt, akkor ma korszer?, de népszer?tlen s ilymódon valódi gondolkodástörténeti jelent?sége kisiklik a szokásos szellemtörténeti kategóriák korlátaiból; mintha tanításának sorsa igazolni akarná annak tartalmát: hogy a praktikus célból megkonstruált id?fogalom soha nem lehet azonos a spontán teremt? tartammal…

Mátrai László

 

BERGSON, Henri (1859, Paris – 1941, Paris): francia zsidó filozófus, a 19. század vége életfilozófiai fordulatának meghatározó alakja, az intuitivizmus rendszerének megalkotója, a modern vallásbölcselet perszonalista vonulatának jelent?s szellemi el?készít?je. Tanulmányai befejezése után középiskolákban tanított filozófiát; 1899-t?l az École Normale Supérieure, 1901-t?l a College de France nagyhír?, tanítványok seregét vonzó filozófiaprofesszora volt. Tudományos munkája mellett az 1910-es években több diplomáciai küldetést teljesített; 1901-t?l volt az Académie des Sciences morales et politiques, 1914-t?l az Académie francaise tagja, az 1928-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettje. Az 1900-as évek elején a hagyományos metafizikát elutasító dinamikus és szubjektív szemléletével Bergson. jelent?s szellemi hatást gyakorolt a kibontakozó katolikus modernizmusra (¤ A. Loisy, ¤ E. Le Roy), aminek köszönhet?en Róma több m?vét is indexre tette. Ugyanakkor maga B. kezdett?l rokonszenvezett a katolikus eszmékkel és élete vége felé különösen közel került az általa egyre inkább irracionális intuícióként és életérzésként felfogott katolikus hithez; az áttérést?l végül már csak az üldözött hitsorsosaival való szolidaritás tartotta vissza. Bölcseleti rendszere alapjaként Bergson. az id?, mint a létezés kerete kétféle fogalmából indult ki; az id?beliség a testi, fizikai világ ideje, amellyel az él?lények, az ember, az aktív szellem teremt? ideje, a tartam, mint irreverzibilis fejl?dési elv áll szemben. Ez utóbbi az élet világában jut érvényre és tartamában valósul meg a teremt? fejl?dés, az életer? – az anyagi lét statikus korlátait folyamatosan meghaladó – kibontakozása. Az emberi értelem ennek a teremt? fejl?désnek a megismerésére tör, ám ezt nem a ráció, hanem csak az átélés, a beleélés, az intuíció révén képes elérni. Ezen a ponton lép be Bergson. rendszerébe a vallásfilozófiai tematika, hiszen a teremt? fejl?dés transzcendens horizontján egy olyan végs? metafizikai elv körvonalazódik, amely világosan a kezdetre, mint teremtésre és a végs? teljességre, mint szeretetre, valójában Istenre utal. Ez a gondolati lezárás teszi B. vallásbölcseletét a keresztény perszonalizmus fontos el?készít?jévé és ez az oka annak, hogy gondolataiból olyan jelent?s katolikus bölcsel?k is merítettek, mint ¤ J. Maritain vagy ¤ E. Mounier, a magyarok közül ¤ Prohászka Ottokár vagy a személyes tanítvány, ¤ Dienes Valéria.

F? m?vei: Le rire, Felix Alcan, Paris: 1900.; L’évolution créatrice, Felix Alcan, Paris: 1907.; L’intuition philosophique, Felix Alcan, Paris: 1911.; Durée et simultanéité, Felix Alcan, Paris: 1922.; Les deux sources de la morale et de la religion, PUF., Paris: 1932.; Oeuvres completes 1-3., PUF., Paris: 1946. Magyarul: A nevetés, Révai, Budapest: 1913.; Id? és szabadság, Franklin, Budapest: 1925.; Metafizikai értekezések, Franklin, Budapest: 1925.; A teremt? fejl?dés, Franklin, Budapest: 1930.; Az erkölcs és a vallás két forrása, SZIT., Budapest: 2002. Irodalom: H. Gouhier: Bergson et la Christ des Evangiles, Fayard, Paris: 1961.; Dienes Valéria: Bergson filozófiájának alapgondolatai, Franklin, Budapest: 1929.; Sándor Pál: Henri Bergson filozófiája, Gondolat, Budapest: 1967.

 

 *********************

Kedves Afterman! Néhányszor már megbeszéltük veled, hogy az ilyen jelleg?, nem önálló alkotásokat inkább a Naplóba tedd fel, kérlek.

A.

11 év 3 komment

Nála a humor csak a filozófia fonákja volt

Karinthy Frigyes füveskönyve

 

„A humor a teljes igazság”

 

Állítólag Firenzéb?l táviratozott Budapestre, hogy „Meghaltam, kérek a temetésemre öt forintot.”

 

A humor nem az irodalomtörténet önálló m?faja, s Karinthynál sem az, hanem a filozófiájának, mint éremnek a másik oldala. Jól mondta Arisztotelész a Poetika c. m?vében, hogy ugyanazt a témát egy szerz?nek meg kell tudni írni tragédia, de komédia formájában is. Ezzel tágra nyitottuk a perspektívát, a publikációs mez?t, és nem érhet bennünket meglepetésként, hogy Karinthy 1914 és 1918 közt három jelent?s „humoreszk-kötetet” adott ki, annak ellenére, hogy a háború el?tti Így írtok ti kivételével még nincs egységes m?faji profilja. Még hosszú ideig a paródia, a travesztia m?faját keveri kabaréjelenetekkel. Fejl?dése abban áll Szalay Károly szerint, hogy kés?bb mérsékeltebben él a kabaré-komikummal, és ötletei megnemesednek. Egy-egy jellemábrázolásából tollán elmekórtani eset keletkezik.

    Legjobb humoreszkjei szuggesztív er?vel örökérvény? típust teremtenek, gondoljunk a Tanár úr kérem diák- és tanárfiguráira, noha róla írta Babits Mihály, hogy ? volt a legkomolyabb írónk. Karinthy, mint a lágymányosi polgári sakkszakkör tiszteletbeli elnöke az Egész nevezet? földrajzilag-ontológiailag értelmezhet? tartományban a humor nevezet? vízummal járt s kelt szabadon, afféle világpolgárként. Titkos és mély összefüggését humora és fantasztikuma közt az örök igazság nyomozati jegyz?könyveiben találhatjuk meg.

    Kitalálta, illetve megsejtette az adathalászatot mely permutációval megmutatja és megtalálja a megváltás igéjét a szavak tengerében, mert hitte, hogy  az igazságnak nem a filozófia az egyetlen térfogata. Az ? humora a szike t?zpróbáját is kibírta. Nála minden másképp van, azaz maga az értelem válik görbe tükörré, s korillúziók gyilkosaként csalt el? a meglepett publikumból elismer? mosolyt, mert felfedni sejtette, hogy a humor nem más, mint intellektuális elemzés. Domonkos Mátyás írta róla, hogy Karinthy nem nevetségessé tett dolgokat, embereket, hanem meglátta a nevetségest, ahol lehet. Régi sejtése az irodalomtörténetnek, hogy a kortárs bécsi szatirikussal – Karl Kraus – való összevetése rehabilitálja ?t a nagy szatirikusok rangsorában. Egyedülálló fegyverténye Karinthynak azonban az, hogy ösztönösen választotta a paródia belülr?l bíráló m?faját (Szabó János).

    Máig értelmetlen paradoxon, hogy az Így irtok ti sikere azonnal a defenzív parodista skatulyájába kényszeríti. Az Együgy? lexikon és a Görbetükör azonban kivezette ?t az irodalmi parodista zsánerszerepb?l.

    A butaság elaludt, amikor ? munkához látott, s a hallgatást tette hallhatóvá. Hiába hordott vasbotot, életm?vét epigonok lopták szét. Mindig öreg volt és gyermek: az igazsággal golyózott.

    Egy ízben Kárpáti Auréllal találkozott Karinthy a Rákóczi és a József körút sarkán.

     – Rég láttalak Aurélkám – kezdte Karinthy.

     – Most ritkán járok a Baross kávéházba.

     – Na, jó, akkor majd én is ritkán fogok oda járni, hogy s?r?bben találkozhassunk – mondta Karinthy.

 

Kerekes Tamás

 

 

11 év Nincs Komment

a sikátorok miatt ment oda

A Harmadik Torony segít

 

Szerb Antal útinaplója Velencér?l

 

Velence dícsérete

 

Velence a világ közepe. Az egyik közepe legalább is, mert a világnak több közepe van, tengelye többfele hajlik és sok az egyedül érvényes igazság, számos az «egy a szükséges». A Szent Márk-téren a világ közepén érzed magad, és Rómában több helyen is, és Párisban a Place de l’Opérán. Londonban nincsen közepe a világnak, pedig London a legnagyobb város és a legnagyobb nép f?városa, mégis valahogy kint van a világ perifériáin, és nem középpont, nincs Szent Márk-tere, Valéry Larbaud joggal beszélhet London falusias magányáról. Aki a Szent Márk-téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk-téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen.

Velence a közelség városa. A legemberszabásúbb város. Itt cs?döt mond a nyugati kultúra fausti végtelenbe-törése, Velence nem «fejl?dhet», nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ?sid?kt?l fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok. A város bármely pontjára eljuthatni félóra alatt és majdnem mindenhová gyalog. Minden közel van és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán. Ezért talán, hogy minden más városnál városabb, teltebb, otthonabb.

Alkonyodik a Molo el?tt a lagunán, a San Giorgio Maggiore, a Giudecca-sziget és a Santa Maria della Salute körvonalai kiélez?dve még inkább a táji és emberalkotta szépség iskolás példájává, ragozási mintájává, amo-amas-amat-jává lesznek.  Mint egyébkor, a városon kiömlik a téglavörös-rózsaszín serenitas, ami örök maga-tudatlan nosztalgiaként él abban is, aki még sose látta, úgy hogy aki el?ször jön Velencébe, az is úgy érzi, hogy már látta valamikor.

 

San Marco titka

A hatalmas, klasszikus tér és a bizantin Szent Márk templom szerves egységet alkotnak, de logikailag mégis ellentmondanak egymásnak. A Procuranziák épületei és maga a tér: a teljességre ért európai kultúrát képviselik, – a templom pedig ?si, barbáran arany, primitív, Európa-el?tti, minden európai dolognál öregebb. Mikor ez épült, Európa még nem határozta el magát végérvényesen, hogy Európa legyen. Még Bizánc is lehetett volna bel?le.

A portálén olyan vasrácsokat látni, amikért ma egy falusi kovács is elszégyelné magát. Mily kezdetleges Szent Márk oszlopra állított oroszlánja a Molónál, és a szembenlév? oszlopon az a Don Quijote! És a templom mögött a két vörös porfir-oroszlán oly gyermekien esetlen, hogy meg kell simogatni a fejüket. Egyébként ezeket a vörös oroszlánokat mindenfelé viszontlátom majd Észak-Olaszországban, amint templomok el?tt gubbasztanak, szelíden, mintha alamizsnát várnának.

De mit számít a technika? Itt csak lélek van. A Szent Márk-tér nem nagyobb, mint a szegedi Dóm-tér, mégis micsoda grandezza, a körülményekhez, a velencei térviszonyokhoz képest. Ez a negáció adja meg a nagyszer?ségét: hogy mikor ilyen kevés volt a hely, nem szántak ekkora áldozatot hozni az önmaguk nagyszer?ségének. És ez a templom titka is: hogy mikor Velence még csak tisztás volt a dzsungelben, a koraközépkori Európában, már ennyi aranyszínt, munkát és szépséget tudtak áldozni Istenüknek és véd?szentjüknek. Ha ma épülne a Szent Márk templom, vajjon tetszenék-e, olyan ?szintén, mint mondjuk a firenzei Dóm? Nem tudom. A Campanile ma épült és az ember kissé szentségtörésnek érzi. De a Szent Márk templom nem ma épült.

Csak miért játsszák folyton a Donau-Walzert és a Denevért?

Zanipolo

Itt nyugszanak a dogek, had- és város-intéz? fáradalmak után. A templom el?tt Colleoni lovasszobra, az alapvet? lovasszobor, ehhez igazodik azóta is minden király és hadvezér szobra. De nem tudják utólérni a condottiere zordon férfi-tekintetét, és azt az egységet, amit ló és lovasa alkot, és amit méltán csodálnak annyira a m?vészettörténészek. Bent a Zanipolóban pedig láttam egy síremléket, amelyen a halott és a koporsója éppolyan elválaszthatatlanul egyek, mint a condottiere és a lova. Ez jobban megrendített: mert lovával nem mindenki jön együtt a világra, de a koporsójával…

Mulandóság. Velence már egyszer enyészetnek indult, a XIX. század elején, de azután megakadt ez a rettenetes folyamat. Meddig? Itt a Zanipolóban, a dogek sírja fölött, megint elfog a nagy, a leküzdhetetlen vízió, a közös látomás, amely mindnyájunkat gyötör, akiknek bels? ügyünk a történelem, ez a “visszafelé fordított prófétaság”. Eljön majd az id?, amikor a nagy városok palotáiban úgy fog teng?dni az iszonyúan megfogyatkozott számú lakosság, mint a barlangokban a barlanglakók. A folyamat kezdetét itt-ott láthatjuk már régi nagyvárosokban: Párisban a Place de Vosgeson, Rómában az Orsini-palotában, itt is, a Canal Grande küls?bb palotáiban. Eljön majd az id?, amikor szoba-konyhákra parcellázzák fel a Doge-palotát, és eljön majd az id?, amikor ezek a szoba-konyhák sem fognak már kelleni. Így halt meg az ókor is. Voltak századok, amikor Rómának nem volt több lakosa, mint egy falunak. Az Ember Tragédiájának eszkimó-jelenete még a természettudományos világban készült; ha ma írná Madách, bizonyára nem a sarkvidéken játszódnék le, hanem a Szent Márk-téren vagy a párisi Place de l’Opérán. Éva nem hó-kunyhóból mászna el?, hanem a Metro-lejárat romjaiból.

 

A minden-tudás és a közelség városa
Velence visszatér? tér Szerb Antal esszéiben és szépirodalmi munkáiban. Az a város, amelyet – teljes mértékben meg nem indokolható módon – a legközelebb érez magához. Giovanni Comisso Velencei kémek cím? gy?jteményéhez írt el?szavában úgy jellemzi Velencét, mint egy átlátható, az intimitás tereit megszüntet? várost: ,,…ablakodból pontosan láthatod, mi történik a szemben lév? lakásban, a velenceiek a szó szoros értelmében kiteregetik a nyilvánosság el?tt fehérnem?jüket. Ott lóg a kötélen két ház között, nemcsak fehérnem?, ágynem?, asztalnem?, hanem kabátok, nadrágok is, minden, az egész ruhatár.” Winterson Velencéjével ellentétben ez nem a titkok városa:

,,Ebben a városban nincsenek titkok. Mindenki tud mindenkir?l mindent. Ez a minden-tudás és mindenre-kíváncsiság ihleti kémeinket és nyilván megbízóikat is. Ha valakir?l nem tudnak semmit, az már gyanús is.” (10.) Ennek az is az oka, hogy a város mérete a XI. századtól kezdve nem igazán változott. Szerb A harmadik torony cím? kiváló esszéjében is kitér a változatlan kiterjedés közösségformáló szerepére, s a közelség városának nevezi Velencét; a legbejárhatóbb és ezért a legotthonosabb városnak: ,,A legemberszabásúbb város. (…) Velence nem ‘fejl?dhet’, nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ?sid?kt?l fogva betöltötte már. És ez a szárazföld nem sok.” Ezért is van az, hogy a város bármelyik pontjára el lehet jutni félóra alatt: ,,Minden közel van, és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán.” 
Egyéni és kozmikus létélmény
Szerb Antalnak a város iránti szeretete azonban mélyebb élményekb?l táplálkozik. Olyan eksztatikus otthonosságérzés fogja el a sikátorok közt, amire nem lel világos magyarázatot. Az olasz vicolók számára az autentikus lét er?tereiként m?ködnek. ,,Mi ez bennem, nem tudom. A sikátorok által kiváltott megrendülés oly mély, hogy nem tudom csupán a történelmi beállítottságú ember meghatottságának tekinteni; sokkal intenzívebb és ösztönösebb.” Ezek a tapasztalatok újrafogalmazódnak az Utas és holdvilág els? fejezetében, immáron a f?szerepl?, Mihály szólamába ágyazottan. A fõszerepl? egyedül, szinte alvajáró módján bolyong Velence egyre sz?kül? és egyre sötétebbé váló sikátoraiban. ,,Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lév? házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.” A már-már elviselhetetlenül sz?k terek azonban nem töltik el szorongással vagy félelemmel. Épp ellenkez?leg: úgy érzi magát, ,,mint aki végre hazaérkezett.” Ugyanolyan tanácstalan e tapasztalat okát illet?en, mint az el?bb idézett esszé szerz?je volt: ,,Mi volt ez a furcsa bûvölet és eksztázis, ami elfogta itt a sikátorok közt…” – kérdezi magától Mihály. 
A város másik kivételes helye a Szent Márk tér, mely a gyalogló ott-létét és tetteit kozmikus távlatokba helyezi. A harmadik toronyban úgy beszél róla, mint a kiterjedésében szerény Velence pazarlóan tág centrumáról. Neki köszönheti a város, hogy a világ (egyik) közepének mondhatja magát. Rómának több ilyen helye is van, teszi hozzá, s Párizsban a Place de l’ Opera szintén hasonló élményekkel ajándékozza meg a sétálót: ,,Aki a Szent Márk téren sétál, tudja, hogy sétálása által valahogy funkciót tölt be, ott van, a Szent Márk téren, a világ közepén, és hagyja, hogy a világ körülötte keringjen.”
Velence mint az enyészet városa 
,,Vajon eltörölte-e Velence azt a mocsaras, lápos lagúna-vidéket, amely fölé korhatag cölöp-posztamensei emelik?” – teszi fel a kérdést idézett esszéjében Hévizi Ottó, majd egyértelmûen nemleges választ ad rá. ,,Velence nem törölte el önmaga genealógiáját”- írja, s ez város-mivoltának egyik meghatározó vonása. Pontosabban: ez az, ami a városokat általában jellemz? tulajdonságok körén kívül helyezi. Hévizi abból indul ki, hogy ,,egy várost talán nem az tesz várossá, hogy kis helyen sok ember lakik sok épületben, hanem egy látszólag mellékes körülmény: a közök mivolta. Az, hogy mi van a házak, háztömbök között. Egy város attól város, hogy megpróbálja eltörölni, vagy legalábbis elvonni szemünk el?l a romlékony altalajt, az emberen túli eróziót visel? fundamentumot.” Ezzel szemben Velence olyan város, ahol szüntelenül kiütköznek a ház-közök, olyan beépített tér, mely nem próbálja palástolni organikus, a természet er?i formálta, s azoknak kiszolgáltatott talapzatát. A város látványa arról gy?zi meg a szemlél?t, hogy ,,egy ennyire elázott, alul-fölül locsolt várost nem lehet lakni”. Hiába tudjuk, hogy Velence cölöpökön áll, nehéz elhinnünk. ,,Velence a tengerrel való viszonya miatt hihetetlen.”
A víz, a föld és a k? (épületek) ilyen együttélése Szerb Antalt is töprengésre készteti. A tudás és a látszat nála sincs összhangban: ,,Nem tudom, mi volt el?bb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz: de hogy lehet, hogy a víz éppen ott kezd?dik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy el?bb megépítették az utcát, azután beleeresztették a vizet.” (A harmadik torony) 

(Benyovszky Krisztián)

 

A kiadó

 

El?ször jelenik meg önálló kötetben Szerb Antal 1936-os olaszországi útinaplója, melynek néhány jelenete az Utas és holdvilág lapjain kapott kés?bb költ?i formát. Város és tájleírások, kultúrtörténet, finom megfigyelések, és mindezek ellenpontjaként a harmincas évek Európája. Az Utas Velencéb?l Vicenzán, Veronán és Ravennán át jut el San Marinóig, hogy ráakadjon a Harmadik Toronyra, amely – még hiszi – segít átvészelni a szörny? kort, amelyben élnie adatott. A szöveghez korabeli fekete-fehér fényképeket válogattunk.

 

Szerb Antal: A harmadik torony

Magvet? Kiadó

 

 

Összeállította Kerekes Tamás

Tetszett?

 Lásd az el?z? íráshoz f?zött megjegyzést. Üdv. Zsolt 

11 év Nincs Komment

Utazunk Capilláriába
Reménytelen szerelem

 

A kindulópont

 

A gazdag bankár vacsorára hívta a legel?kel?bb étterembe. Pompás vacsorát szolgáltak fel. Frici jó étvággyal evett mindenb?l. Vacsora után a bankár fizetett, majd tüntet?en kivett húsz peng?t s a fizet?pincérnek nyújtotta.

-Ezt osszák el.

Karinthy zsebébe nyúlt, kivett egy húszfillérest, átnyújtotta a pincérnek:

-Ezt pedig szorozzák meg.”

Ezt hívják irodalomnak

(Timur Link gy?jtése)

 

 

 

Karinty Frigyes

Ez most a családban marad (Marlon Brandy)

Egyszer a véget nem ér? tantestületi ülésre apám beküldte a pedellust:

– Karinthy Ferencné tanárn?nek üzeni a férje, azonnal jöjjön haza, mert gyermeke született.(Karinthy Márton)

 

A nagybácsi

Nagybátyám télid? tájt furcsán forgatni kezdte mindkét karját. Gyakorolt. Egész jól megy – mondta egy id? után. „Tavaszra már repülök” – mondta Karinthy Gábor.

 

A nagypapa

Hárman voltak egy budai kávéházban: Karinthy Frigyes, Kassák Lajos és Faludy György. Karinthy tréfából egy kavicsot vett a szájába, és elváltoztatott hangon felhívta az Esztergomi N?egylet nevében Kosztolányit telefonon. A költ? szabadkozott, de a felajánlott honorárium (100 peng?) hatására azonnal szabaddá tette magát. Kosztolányi becsületére legyen mondva, szóba hozta, hogy Karinthyt is meg kellene hívni. Igen ám, de a telefonáló közölte Kosztolányival, hogy így a 100 peng?t meg kellene osztani kettejük közt. Kosztolányi azt válaszolta, hogy adják neki a pénzt, úgy, hogy Karinthy ne lássa. A telefonáló azt mondta, hogy ez is megoldható, de csak a nyáljelenet után.

– Milyen nyáljelenet? – kérdezte Kosztolányi.

– Amikor én letolom a gatyám a néz?téren, és Te kinyalod a seggem – felelte a kavicsot a szájából kivev? Karinthy Frigyes.

 

Lazi Kiadó

Szeged, 2009

A kiadó:

Karinthy Frigyes n?kkel kapcsolatos, asszonyokról, szerelemr?l, házasságról, házasságtörésr?l, a férfi és a n? viszonyáról szóló írásaiból tartalmaz egy csokorra valót a kötet. A válogató igyekezett szélesen meríteni a gazdag anyagból, mely tartalmaz humoreszket, krokit, de igazi novellákat és komoly eszmefuttatásokat is. A kötet mindenesetre nemcsak szórakozást nyújt, hanem hiteles képet ad Karinthy n?képér?l is, amely meglehet?sen összetett. Van ebben valami a századvég divatos n?gy?löletének hatásából, valami a feminizmus keltette ellenhatásból, jó adag a hagyományos férfiszemléletb?l, legtöbb azonban nyilván a magánéleti tapasztalatokból..

Szerkeszt?: Hunyadi Csaba Zsolt

Csacska n?k és hiszékeny férfiak szerelmi példatárának is nevezhetnénk ezt az összeállítást Karinthy Frigyes elbeszéléseib?l és humoreszkjeib?l. Vagy inkább furfangos n?k és gyanakvó férfiak szerelmi leckéinek? Így sem tévedünk. Ez Karinthy! A n? s a férfi megannyi színét (talán inkább visszáját) bemutató virtuóz, aki a n?k iránti ellentmondásos viszonyát örökíti meg sziporkázó humorával.

Az író hol ironikus, hol komoly módon els?sorban a n?k „másságát” hangsúlyozza. Van ebben valami a századvég divatos n?gy?löletének hatásából, a feminizmus, a szüfrazsettek keltette ellenhatásból, valami a klasszikus polgári n?nevelés és házasságeszmény kritikájából, jó adag a hagyományos férfiszemléletb?l, ám a legtöbb valószín?leg a magánéleti tapasztalatokból. Ezt a n?képet azonban hol er?sebben, hol gyengébben, de szinte mindenkor színezi Karinthy örök humanizmusa.

Mert milyen is a n?? Csalárd, számító, ostoba, kicsinyes, hivalkodó, bosszúálló ösztönlény. Ugyanakkor odaadó, önfeláldozó, érz? lelk? is. No és a férfi? Hiszékeny, rajongó, vágytól f?tött, állhatatos, mély érzés?, ám néha tétova, fafej?, féltékeny szoknyabolond. Így alkotnak tökéletes párt. E kötet azonban nem a béke, hanem a lelki zivatarok, a harc, a viszonzatlan rajongás, a méltatlan szerelmek, az emberi gyarlóság albuma, amelyb?l banalitásukban is halálos emberi drámák, semmiért lobbant perzsel? szenvedélyek szikráznak föl. S amikor nem fokozható tovább értetlenségünk abban, milyen hát a n? és milyen a férfi, az író csak annyit üzen: páratlan társak a szerelem nev? életre-halálra vívott küzdelemben.

Karinthy Frigyes igazságvágyától hajtva a „mosoly vészbírósága elé álltja a n?-férfi viszonyt”. Humora magával ragadó, s mi szívb?l kacagunk a szomszédra ráill? vitriolos megjegyzéseken. De ki vihog még rajtunk kívül? Alighanem a falon túlról hallik a nevetés…

 

Kerekes Tamás

 

 

Karinthy Frigyes

 

A felismerés

 

Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági Mennyországkiegészít? Parancsnokság Irodájában. Ott beosztottak valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba vagy akármerre, a IV-ik, b?vített dimenzióba. Nagyon untam magam. Ötödnap találkoztam Dezs? barátommal, akit szintén ide osztottak.

– Hogy vagy – kérdeztem –, soká maradsz itt?

– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul. Sürgôs dolog nincsen, az ember mindenre ráér – telik az örökkévalóságból. Téged is örökkévalóság-fogytiglan hívtak be?

– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?

– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelôtt például eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behívatásom elôtt megígértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal, éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, úgy sincs most semmi dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.

– Ugyan. Na és mit szólt?

– Tizenkett? el?tt valamivel érkeztem, még aludt ônagysága. Gondoltam, hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe és néztem. Sok tekintetben el?nyösebb azért ez az állapot, hogy az embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt, és gyakran izzadtam. Az itt nincs.

– Hát persze, az igaz.

– Hát, kérlek, elég kíváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami hosszú és patetikus levelet írtam neki, amiben ezt a randevút megígértem. Azt írtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.

Dezs? elgondolkodott.

– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Úgy látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten, elfelejtettem. Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit is akartam neki mondani. Pedig milyen sürg?s volt akkor, direkt agyonl?ttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok, és nem jut az eszembe.

Megint elgondolkodott.

– Szép n?? – kérdeztem végre.

Dezs? vállat vont.

– Tudja Isten. Azel?tt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak, míg aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy milyen furcsa dolog egy emberi test?

– Furcsa?

– Na igen. Mondhatnám, komikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan… olyan régi divatú dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek leveti a testet, és ezek tovább hordják…

– Van a dologban valami. De a részletek…

– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azel?tt például ?rülten szerelmes voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azel?tt kéz is volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak, és a tenyérb?l lett egy vaskos, formátlan húsdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem vettem észre.

– És a szája?

– Az meg két vörös húsgörcs. A bélrendszer fels? nyílása, a sok evést?l kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta. Hanem a legkomikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott az eszembe! Két lemaradt, siralmas húscafatocska, ami összezsugorodott és gy?r?dött, mint a töpörty?. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…

– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.

– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen miért is akartam én vele találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az eszembe, hát fogtam magam; és szép csendesen ellógtam, miel?tt felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom, miért.

– Azóta se jutott az eszedbe?

Gondolkodott.

– Mit csináljak. Nem. De nem is er?ltetem magam, van id?. Arra való az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?

– Volna, de mivel szívjuk el, nincs szájunk.

– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.

 

A kezdet

Pitypang

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! – mindegyre kérded,
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán –

Mért nem szelíden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik,
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mit nevetek hozzá – szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsért? élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt,
Inkább megmondom
Megmondom – várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.

Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így – hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így – még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elháritani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.

Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szirmod felé
Mi kapkod így, pitypang? – A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva bosszúságodon.

Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szell?
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám – anyám az a híres arkanzaszi
Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom –
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan – alélva
Felh?befúró forgószél tetején?

Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.

 
Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

B? könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent – íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e –
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész –

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

A bizonyosság

 

A szerk. (Rajkó Félix konklúziója)

 

Szelencey már ott ült a teraszon. Unatkozva nézett kifelé, el?tte konyak.

-Halló Imrus! Itt vagyok.

-Karcsikám-szervusz!

-Na, mi az, élet-halál kérdés?

Leült, lihegett

-Várj…, azonnal, Pincér! Nekem is egy konyakot-. Kiitta aztán elgondolkodva, komolyan, mélyen, kicsit remeg?en zengett a hangja, amikor megszólalt.

-Karcsikám, én úgy beszélek veled, mint az egyetlennel ezen a világon, akivel ?szinte lehetek, aki el?tt nem kell szégyenlem magam, aki el?tt kitárhatom. Szünetet tartott. A  h? barát melegen, biztatóan nézett rá.

-Karcsikám! Tudom, hogy tegnap beszéltél Loncival

A másik mosolyogva. Megragadta a kezét, mint a kidobott hajókötelet.

-Karcsikám. Tudom, hogy szóba kerültem, hogy beszéltetek rólam, hpgy ? is beszélt. A másik kinyitotta a száját. Szenvedélyesen vágott közbe.

-Nem, nem bírom végigvárni. Csak annyit, csak annyit mond, kérlek, mi a benyomásod, szeret? Nem szeret?

 

 

 

Kerekes Tamás

 

 

Lazi Kiadó

www.lazikiado.hu

info@lazikiado.hu

 Kedves Afterman! Olyan irodalmi alkotásokat várunk T?led is, amely önálló írásként fogható fel, és van valamiféle irodalmi értéke is. Ez az írás – sajnos – nem ilyen.

Tisztelettel üdvözöl: Nagyajtai Kovács Zsolt szerk.

(E megjegyzés mindkét írásodra vonatkozik.)

11 év Nincs Komment

egy tübingeni májusfa emlékére

v

A forradalmár tógában

 

Az igaz az egész. Az egész pedig csak a fejl?dése révén által kiteljesül? lényeg. Az abszolútumról azt kell mondani, hogy lényegileg eredmény, hogy csak a végén az, ami valójában,  s éppen ebben áll valóságos természete, hogy valóságos szubjektum, vagyis önmagává-levés. A kezdet, az elv, vagy az abszolútum, amint el?ször és közvetlen kimondjuk, csak általános. Ha azt mondom, minden állat, nos ez nem  mehet zoológia számba, s ezek a szavak, miszerint isteni, abszolútum, nem mondják ki, amit tartalmaznak, és csak az ilyen szavak fejezik ki valójában a szemléletet, mint közvetlent. Félreismerése tehát az észnek ha a reflexiót kizárják igazából.

 

Rajkó Félix

 

 

11 év Nincs Komment

a judeaizmus követ?je volt, vagy pogány?

A Szentháromság személyei

 egyazon isteni lényeg megnyilvánulásai

(móduszai), isten álarcai

 

 

Krisztus álarcai

Lynn Picknett és Clive Prince

 

Gold Book Kiadó

 

 

Kerekes Tamás

 

 

Jézus aktuális és népszer?, noha olyan eredmények láttak mostanában napvilágot, melyek megkérd?jelezték a Jézussal kapcsolatos hagyományos nézeteket. A szerz?k igyekeznek már az el?szóban tisztázni, hogy Dan Brown nézetei az ?, korábbi könyvükb?l erednek. A m? alaphangját ez a tézis határozza meg: a Jézus személyével kapcsolatos konvencionális nézetek tévesek, Az evangéliumi történetek lényegét félreértették, vagy eltorzították. Túl azon, hogy II. János Pál nyilatkozata, miszerint Krisztus nem december 25-én született, a hív?k millióját rázta meg. Mint recenzens, azt veszem észre, hogy emberek millióinak halvány sejtelmük sincs a történelmi Jézusról és a köré fonódott legendákról.

Így eshet meg, hogy Jézust feltüntették már moralistának és ördög?z?nek, gyógyítónak, vagy a végítélet prófétájának, vagy szocialistának. Vagy pacifistának, vagy holdkórosnak, vagy egy zsidó nacionalistának, vagy az igazságos élet esszénus tanítójának. Azt állították róla, hogy egy Nap-mítosz, vagy egy vegetációmítosz. Vagy egy szent gomba. A kritikusok képtelenek voltak megbirkózni a sokrét? valósággal.

Jézus álarcainak egyik legnyugtalanítóbb aspektusa az, hogy mennyire ellentmondásosak.. Egy német teológus már a századel?n megjegyezte, hogy a tudósok ugyanazon adatokból kiindulva olyan eltér? és összeegyeztethetetlen képekkel rukkoltak el?, mint a „király és koldus, a forradalmár és a bölcs, harcos és béke hercege, uralkodó és szolga, a tettek embere és költ?. ”Már az el?szó is komor konklúzióval zárul: egyvalami döbbenetesen világos -állítják a szerz?k-az, hogy az egyház milyen mértékben leplezett le bizonyos dolgokat, amelyek pedig abszolút fontosságúak a kereszténység és magának Krisztus személyének a megértéséhez. S az igazság elpalástolása mind a mai napig tart.

A könyv megpróbál hidat verni a történelem Krisztusa és a hit Krisztusa között, hisz az a történészek hatáskörén túl található entitás, s a történészek hatáskörén túl található, mivel azoknak nincs megfelel? eszközük a transzcendentálissal, és a szavakkal kifejezhetetlennel való bánásmódra.

A kötet balról el?z, az evangéliumok szavahihet?ségét kérd?jelezi meg. A Jézussal kapcsolatos f? információforrásunk a szent szövegek sorozata-az újszövetségi evangéliumok-amelyeket ugyanolyan kritériumok alapján vizsgálhatunk, mint más történelmi dokumentumot. És amint az általuk bemutatott elbeszéléseket a kritika éles fényében szemléljük, nyilvánvalóvá válik, hogy  a szerz?k nemcsak átírták a történeteket, hogy azok megfeleljenek személyes céljaiknak, de ráadásul azt, amit alkottak, a továbbiakban is rendszeresen átszerkesztették és megváltoztatták, olykor jóval a bemutatott események után. Súlyos hiba tényként kezelni bármit- emelik fel a szavukat a szerz?k-amit az evangéliumok Jézusról kijelentenek, egyszer?en azért, mert „ez áll a Szentírásban”.

Kényes kérdés akad még a kis híján 500 oldalas könyvben. A szerz?k érvelése szerint Jézus legalább olyan mértékben merített a korabeli nem zsidó-azaz pogány- világ vallási és spirituális eszméib?l, mint a zsidó milli?b?l. Ha elfogadjuk azt, hogy Jézus törekvése kizárólag csak a zsidóságra irányult, máris elfogadtuk azt az éket, melyet kés?bb a judaizmus és a kereszténység közé vertek. Hisz másfel?l is lehet láttatni az eseményeket: Jézus nem zsidó kontextusban nevelkedett, s inkább a Judea körüli görög világból származó eszmék befolyásolták ?t.

A könyv szerz?i hangsúlyozzák, hogy egyformán kiváló tudósok két csoportja hajszálpontosan ugyanazon forrásanyagokból kiindulva ellentétes konklúziókra jutott.

A Krisztusra aggatott álarcok közül az a legfontosabb, hogy els?sorban zsidó volt-e vagy pogány. Sohasem érthetjük meg ?t, ha erre nem kapunk választ, mondják a szerz?k, akik elindulnak, hogy magyarázatot találjanak e kényes kérdésekre az alternatív történelemkutatás eszközeivel.

 

 

Kerekes Tamás

 

A kiadó

Lynn Picknett és Clive Prince, a nagy hatású A templomosok titka és A Sion-rend titka szerz?i legújabb könyvükben a történelmi Jézus Krisztus felé fordítják figyelmüket.

Lynn Picknett és Clive Prince történelmi rekonstrukciója az evangéliumokkal és egyéb korai szövegekkel kapcsolatos legfrissebb kutatások és régészeti felfedezések eredményeit ismertetve – és számba véve a számos teóriát, amelyek próbálnak magyarázattal szolgálni a ténylegesen a földön járt Jézus személyét illet? problémákra és ellentmondásokra – radikálisan új képet tárnak elénk a kereszténység központi alakjáról.

Történelmi perspektívából szemlélve az egyetlen dolog, ami minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a Jézus személyével kapcsolatos konvencionális nézeteink tévesek. Az elmúlt két évszázadban történt felfedezések sora megmutatta, hogy az evangéliumi történetek jelent?s részét félreértették, vagy eltorzították – és pontosan ez az, amiért a hozzánk hasonló kutatók szükségét érzik, hogy megpróbálják kideríteni, mi is történt valójában, és alternatívákat kínáljanak, egyszer?en mert a hagyományos elbeszélésekben oly sok kínos és zavarba ejt? hézag, következetlenség és ellentmondás található.
Mind közül az egyik legfelkavaróbb felfedezésünk az volt, hogy a Szentírást tanulmányozó tudósok és a teológusok készséggel elismerik ezeknek az új ismereteknek a többségét, ám csupán az akadémia magas, zárt falai nyújtotta biztonságban. Az átlagos keresztényeket az évek során elárulták, és még ma is csaknem teljes tudatlanságban tartják az evangéliumi történetekben rejl?, gyakran katasztrofális hibákat és tévedéseket illet?en, s a bibliakutatók és papok leereszked?en úgy bánnak velük, mintha gyerekek volnának, akik képtelenek feldolgozni a hírt, hogy a Mikulás valójában nem létezik.
Úgy éreztük, szükség van egy könyvre, amely összefoglalja az újszövetségi felfedezések aktuális helyzetét, és rendszerezve bemutatja, jelenleg mir?l tudjuk, hogy pontos, mir?l bizonyították be, hogy téves, és mi az, ami még mindig kétséges Jézus életével és küldetésével kapcsolatban.

A SZERZ?kR?L

Lynn Picknett és Clive Prince 1989-es els? találkozásuk óta végeznek közös kutatómunkát, amelynek eredménye egyéb jelent?s m?vek között A torinói lepel, valamint folytatásai, A templomosok titka: Krisztus valódi kilétének titkos ?rz?i és A Sion-rend titka: Európa titkos mestereinek világa. Az ezoterikustól a „hiteles” történelemig bezárólag különféle rej­télyek nyomozói és el?adói, f? spe­cialitásuk azonban a titkos társaságok, eretnekségek, a kereszténység eredete és az összeesküvés-elméletek kutatása. Lon­donban élnek.

 

 

 

 

 

Kedves afterman! Ez egy kiváló könyv ismertet?je, kérlek, a Naplóba tedd föl. A f?oldalra eredeti, a szó igazi értelmében vett irodalmat várunk. Üdvözlettel, Zsolt

 

12 év Nincs Komment

szemmel ver

 

 

 

 

Az impresszionizmus

szemmel ver

 

 

A francia fest?, Monet, a 19. sz. legvégén érkezett a szigetország f?városába, Londonba, és eddig senki sem volt tisztában vele, hogy miközben többször is megfestette a parlamentet, aközben mennyire ragaszkodott h?en az id?járási körülmények ábrázolásához, illetve mennyire élt a m?vészi szabadság adta lehet?ségekkel. Most azonban két kutató összevetette a US Naval Observatory által közzétett napállás-adatokat kilenc olyan Monet képpel, amir?l pontosan tudjuk, hogy mikor készültek, és az derült ki, hogy Monet nagyon is ragaszkodott a valósághoz.

   Úgyhogy innent?l kezdve remélni lehet (vagy legalábbis a témával foglalkozó kutatók ezt remélik), hogy hasonlóan valóságh?en ábrázolta a színeket is, és ennek megfelel?en a festmények színe alapján talán ki lehet majd következtetni, hogy milyen részecskékb?l állt a londoni szmog.

   De az általánosításokkal azért nem árt óvatosan bánni, és az impresszionizmus azért feltehet?en nem a környezetszennyezésre vezethet? vissza.(Galántai Zoltán) A napfény, amit az impresszionisták fehérnek látták, magukban foglalták a színspektrum hét elemét. Minden színt egy más hullámhosszú fénymozgás hordoz. A felülett?l függ, hogy, mi a fekete és mi a fehér. A fénysugarak szétszóródására a rövidhullámú fénysugarak a legalkalmasabbak. Ezért a fénynek délben kell a legrövidebb utat megtennie, az ég kékségét ez okozza. Az impresszionisták hogy a fény káprázó, elfutó változatait elkaphassák, szemük érzékenységét megfeszített megfigyelésekkel a végletekig kifinomították. A szemidegeknek ez az ajzottsága azonban természetesen megbosszulta magát. Pisarro öregkorában súlyos szembajjal küszködött. Monet egy operáció révén vakult meg, s az öreg Degas pedig teljesen világtalanként végezte. A gyenge, rövidlátó szem mindig elmosódottan, fényudvarosan lát, következésképp az impresszionista mesterek öregkorukban még impresszionistábbak lettek. Ha Boningtont alig 28 éves korában nem ragadja el a halál, talán az impresszionizmus is három évtizeddel hamarabb kialakul. A közvetlen el?futárok közé lehet sorolni a Franciaországban él? olasz Moticellit, aki Eugenia császárn? iránt érzett szerelme el?l a színek t?zijátékába menekült, túlérzékeny idegrendszerével azt is valami érzelmi túlf?töttség káprázatával töltve meg. Neki az a különös rögeszméje volt, hogy korábban, egyszer élt már Velencében, Tiziano idejében. Visszatér? álmait piros, azúr, smaragdzöld és aranysárga fények tüneményeibe foglalta.

 

Kerekes Messzecsúszott Tamás

 

 

12 év Nincs Komment

meg?rzött hangok

 

Meg?rzött öreg hangok

Vezér Erzsébet interjúi

Pet?fi Irodalmi Múzeum

Válogatott interjúk.

Szerk.: Maróti István és Eörsi István.

Pet?fi Irodalmi Múzeum, 2004. 310 p.

 

„Molnár Ferenct?l egy Schwartz nev? ember kért egy kis pénzt. Kölcsön. Molnár átnyújtott tíz forintot. Erre azt mondta a Schwartz: „Egy Molnár tíz forintot?” Mire Molnár azt válaszolta, hogy „Ezt nem a Molnár adja, hanem a Schwartz kapja.”

 

 

Semmi nem mindegy. Ez lehetne Vezér Erzsébet interjúinak mottója, azé a Vezér Erzsébeté, akir?l a nagybeteg Lukács György mondta, hogy a nevéhez f?z?dnek a legfontosabb könyvek, amiket 1945 óta kiadtak. A kötet csak azonban csak Vezér Erzsébet halála után jelenhetett meg. A beszélgetések egy része Darvas Lili, Lengyel Menyhért, Kardos László, Hauser Arnold, Hajós Edit, Ignotus magnóba mondott párbeszédeib?l áll. Fontos tudnunk, hogy noha a Vasárnap Körr?l, a Thália Színházról és a fiatal Lukács köré szervez?dött szellemi „kalandorokról” egyre többet tudunk (Lesznai Anna és Sinkó Ervin regényei meg is örökítették ezt a kort), mégis, ezek az interjúk nyomtatásban most láthattak el?ször napvilágot a Pet?fi Irodalmi Múzeum jóvoltából.  A szövegeknek történelmi atmoszférája van. Engem mellbelökött az a mondat, amit Feny? Miksa, a Nyugat egyik vezéralakja Osváthról mondott:

” ? a mi ügyünk Keresztel? Szent Jánosa.”

Mintha valós id?ben játszódna a következ? történet.

Ambrus Zoltán, Ady Endre és Molnár Ferenc boros f?vel üldögélnek egy bakató konflisban. Ady arról beszél, hogy jöttéig csak két költ?je volt Magyarországnak: Csokonai és Pet?fi. A konflisban kisebb purparlé keveredett. Ady ragaszkodott hozzá, hogy fölmenjenek Molnár Ferenc lakására, s ? megírja ezt a Budapesti Naplónak. Ady állta a szavát. Másnap a cikkét közölték, de a retus?r azt tette hozzá szóban, hogy az írás „kissé zavarosnak mondható.”

 Ám, közölték.

Néha felszisszen az ember.

Benedek Marcell mesél apjáról, Benedek Elekr?l. Azt mondja, hogy a világ Nyír? József hazug leírása (szó szerint ez szerepel a kötetben- Kerekes Tamás) alapján Benedek Eleket nefelejcskék szem?nek gondolta, holott barna szeme volt. Mit számít ez, mondhatjuk 2009-ben. Ám ezekb?l a morzsalékokból állhat össze a jövend? irodalomtörténete, ha lesz. Tények keverednek hamis illúziókkal, ám a könyv minden sora hitelességet áraszt. Hisz mindehhez hozzáteszi Benedek Marcell, hogy végre megjelenhet új kiadásban európai irodalomtörténete, amelyet eddig hetvenezer példányban nem olvasott senki.

A történelem leveg?jét érezhetni, amikor Dienes Valéria professzoráról, Bergsonról mesél, ki állítólag a következ?ket mondta:” Amit az ember leír, azt ne olvassa fel, és amit az ember elmondani akar, azt ne írja le.”

A köteten átvonul valami fanyar humor. A nagyok humora.

Molnárt megkérdezték New Yorkban egyszer, hogy hol ebédel, mire ? azt válaszolta: ”Másutt.”

A kötet beszélgetéseiben résztvev? személyek:

Feny? Miksa

-Benedek Marcell

-Féja Géza

-Dienes Valéria

-Hauser Arnold

-Hajós Edit

-Lesznai Anna

Ignotus Pál

-Hatvany Bertalan

-Fábry Zoltán

-Zelk Zoltán

-Haraszti Sándor.

 

Vezér Erzsébet így üzent a világnak.

 

„Eörsi István most sajtó alá rendezte Vezér Erzsébet világ körüli irodalomtörténeti magnetofonos vallatásait Meg?rzött öreg hangok címmel. (Szerencsére nem oral historynak szólítják, amit Tardos Tibor még úgy címezett: Elmondta Buda Mihály.) Vezér Erzsi magnetofonjába belemesélt Lengyel Menyhért, miszerint hóna alá vette színdarabját. Kassáról felutazott Pestre. Elment a kávéházba, ahol a Thália Társaság tanyázott. (Ennek helyén van a Fórum Mozi, akkor még Magyar Világ kávéháznak hívták.) Odaadta Hevesi Sándornak a darabot, mire bemutatták a Thália els? magyar premierjeként. Így ment akkor.

Kávéházi színházi forradalmárok megdönteni akarták a vígszínházi szériakomédiákat meg a Nemzeti Színházban a magyar múltak h?si unalmát. Friss hangot, nyers igazságot akartak hozni a színpadnak. Három egyetemista: Lukács György, Bánóczy László, Benedek Marcell, no meg Benedek Eötvös-kollégiumi társa, bizonyos Hóman Bálint alapította a forrongó színházat, a Thália Társaságot. Valamint ugyancsak az Eötvösb?l Kodály Zoltán, meg a fest?nek, képz?m?vészeti kritikusnak induló oroszlánfej? Márkus László és Moly Tamás, az els? magyar detektívregények szerz?je, m?vésznovellák szecessziósan finom írója, mellékesen színházi rendez?, aki a darabok többségét színpadra állította a Thália Társaságnál, karbantartotta az el?adásokat, rendet teremtett a színésznép között. Miközben Hevesi mély színházismereti tudásával ragyogott, és els? olvasásra felismerte Lengyel Menyhért színpadra termett gondolkodását. Az ifjú szerz? bankigazgatója, megtudván beosztottja drámaszerz?vé válását, páholyt rezerváltatott magának (a mai Vidám Színpad helyén m?köd? orfeum vasárnap délutáni irodalmi el?adására), megelégedettségében fél évre fizetéses szabadságra küldte Berlinbe Lengyelt, aki ott meg is írta a Taifunt, mivel éppen szemben lakott a japán követséggel, és a ki-be járó japánokat titkos társaságnak vélve beindult a képzelete. A szecessziósan egzotikus dráma azután körüljárta a világot. Egzotikumának nagy sikere lett: miként látja egy balmazújvárosi a misztikus keletet és a sárga veszedelmet”.

Molnár Gál Péter

  

www.pim.hu

szerkeszto@pim.hu

 

Kerekes Tamás

 

 

 

 

 

 

 

 

Kerekes Tamás Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.