Otthon egy hetem sem maradt a konyha helyiségéből ideiglenesen kialakított műhely berendezéséhez. A hivatalos „ügymenet” lebonyolítása is az ellopott időből jöhetett ki, mert úgy megrohantak a „kuncsaftok”, hogy az örömömnél az ijedtségem volt csak nagyobb.
— Mikor tudok én ennyi munkát elvégezni? — sopánkodtam.
Egy adott, örökölt szint alá nem mehettem. A nagyapám nyomdokába léptem, akit több mint ötven évig a környék keresett órásmestereként ismertek el. Se a falu, se nagyapám, de elsősorban önmagam előtt nem éghettem le.
Elsők között hoztak olyan kézzel festett fa számlapos, láncos ingaórát, amilyent még soha nem is láttam. Ráadásul csöpögött belőle a petróleum. Természetesen megrémültem. Anyu mosolyogva nyugtatott meg:
— Itt sok ilyennel fogsz találkozni, egyik szebb, mint a másik, nem küldheted el. Büdös, piszkos, de te ki fogod tisztítani, majd megmutatom, mit kell vele kezdened. Én ilyenen tanultam.
Láncos parasztóra porcelán számlappal
Ámulatomra emlékezett, be tudott vezetni a nekem addig ismeretlen fa csapágylemezes „parasztórák” titkaiba. Aztán a vidáman lengő kiszidolozott „sétáló” már engem is meggyőzött: itthon nem csak a kifinomult szerkezetek fognak sikerélményt hozni, és ennek a facsapágyas szerkezetnek megismertem a gyönyörű porcelán számlapos, majd az esztergált, kerek, politúros keretbe foglalt üvegszámlapos változatát is.
A másik esetből majdnem viccet csináltam, de még időben rájöttem, hogy az itt élők világa egy kicsit más, amihez nekem kell alkalmazkodnom.
Egy nagyon idős bácsi tett le az asztalomra — láthatóan féltő szeretettel — egy rozsda borította „vas zsebórát”.
— Azér akarom ezt megcsinyátatnyi, mer ez velem vót Isonzóná!
Mi tagadás, sohasem vált erősségemmé ez az úgynevezett cilinder járat, felületes ismeretekig jutottunk csak el vele, mert letűnt világ márkájának számított, ráadásul a benne még réz csapágybélések is oválisra voltak kikopva a cilindertörés mellett.
— Tetszik tudni, ez egy nagyon szép emlék lehet, de javítani nem érdemes, alkatrészeket ehhez már nem is árulnak. — Akartam türelmesen megmagyarázni a bácsinak, de felcsattant:
— Aranyom, ne mongyon nékem illent, a papája aszondta, amíg én élek, engemet ez kiszógál.
Akkor a nyelvem hegyén ágaskodó, poénnak se rossz választ szerencsére időben visszaszívtam: „De a nagyapám nem tudhatta, hogy ilyen sokáig él a bácsi!” — Nyeltem egy nagyot és helyette ezt mondtam:
— Sajnálom, ezt mégsem lehet már helyrehozni. Nem fogok pótlást kapni a törött és a rozsdás helyett.
— A kedves papa megcsinyáta azt, ami eetörött benne.
„Hű — gondoltam —, ha elküldöm, elterjeszti rólam, hogy nem is tudok semmit.”
Eszembe jutott, milyen sok, régi zsebóra lapul a dobozokban…
— Na, jó, meglátom, mit tehetek. De a tokja is nagyon rozsdás, nehéz lesz megtisztítani.
Nagy sóhajjal néztem a dohogva kiballagó kuncsaft után…
Kerestem egy hasonlóan kinéző, jobb állapotú régi zsebórát az örökölt dobozok mélyében. Azt szépen rendbehoztam, az ócska holmit meg — gondoltam — elteszi a bácsi emlékbe.
— Na ugyi, mégiscsak a Jenőfi úr unokája maga! Máskor ne kéresse magát! — dicsért meg a boldog óratulajdonos és a kis kopott bukszából kirakosgatta a kért javítási árat.
— Iszen szebb is lett, mind újkorán. Majd mondom az asszonynak, hozza ee a vekkert is.
Dehogyis mertem akkor már még szóba se hozni a rozsdásat. A kegyes csalás talán bocsánatos bűnömül jegyeztetett valahol!
Tamásiból értesítettek, hogy a KIOSz vezetői kisiparos gyűlést tartanak a faluban. Érdekelt, természetesen elmentem. Egy-két ember jelent csak meg. A jeles úriszabó udvariasan rohant elém, méltatlankodva dohogott:
— Ha Aranka, ebben az állapotában el tudott jönni, mi menti ki a többieket? — És elmondta ezt vagy négyszer. Megsokalltam:
— Arnold bácsi, ha mégegyszer az állapotomra céloz, esküszöm, agyoncsapom!
Hökkenve kapta fel a fejét, aztán amikor a szigorú pillantásommal megerősítettem, aztán hunyorítottam is, körülnézett, látta, mindenki nevetve bólogat, udvariasan mentegetőzve ült le. Többé nem hangzott el ilyen megjegyzés.
~~
Hosszú ideig nem tudtam teljesen elszakadni a második otthonomtól, a társaimtól pedig — akikkel összehozott ott a sors — soha nem is fogok. A magunk életének nem egyszerű bonyolításával vagyunk elfoglalva, de az adandó alkalmat megragadva tartjuk a kapcsolatot máig is, és figyelünk egymásra.
A posta jó ideig minden hónapban hozott valamit az Intézetből! Nemcsak magánleveleket. A Rehab új igazgatójától otthon kaptam meg a gondozásom megszüntetéséről szóló határozatot, azon Dékányné adminisztrátor neve mögött Gyenit ismertem fel.
Aztán Mária néni levele érkezett meg, benne a végre megszületett határozat, a Budapesti Közlekedési Vállalat értesítése a 17.077 forintos kártérítésemről!
Persze, hogy igazságosnak éreztem a nekem kedvező ítéletet, de örülni nem igazán tudtam… Túl hosszú harcba került és a két, nem túl fiatal ember megbüntetése rossz érzéseket keltett bennem. A pénzt, a jogos fájdalomdíjat mégis úgy vettem át, hogy kértem a kézbesítőt, aki osztálytársam volt az általános iskolában, hogy csípjen meg, mert el sem tudom hinni, hisz a kártérítés nem kis összegnek számított akkor.
Karácsonyra ajándékot küldtünk a Fejes házaspárnak. Kereszteztük vele a csomagjukat a gyönyörű, félbőrbe kötött órás tankönyvemmel és a periratokkal, Mária néni kedves levelének kíséretében:
„…Te sem érsz rá soha írni. Domi néni is érdeklődött, én meg Icut kérdezgetem, hogy mi van Veled. Ő is hiányolja már a leveled…”
~~
Árpi ’69. május végén feleségül vette Juditot, vele minden ünnepen, sok hétvégén haza utaztak. Olyan természetesen lett Judit a szüleim lánya és az én testvérem, mintha közénk született volna.
A baleset kártérítésösszegét én egy év alatt úgy megtoldottam, hogy újjáépíthettük az ősi házat.
Abban is sok hétvégén segített a testvérem, de még Vili, az unokatestvérem is.
Életem legszebb korszaka következett.
A tágas, de komfort nélküli, nyitott verandás épületből hozzáépített, vízvezetékes konyhát, fürdőszobát, nagy előszobás és kétműhelyes lakást alakítottunk ki, felújított tetővel.
Ettől kezdve minden évben tudtunk valami nagyobb beruházással gyarapodni. Az első eredményünk, amit boldogan éltem meg, az a fürdőszoba avatása volt. Amikor nem kellett többé vizet hordani, katlanban melegíteni és fürdés után kimerni, kihordani. Szüleim élete lényegesen könnyebb lett, megszűnt a nélkülözés kora. Derűs nyugalmuk kicsit kárpótolt a szenvedésekért.
Leráztam, le- és elzártam a rossz emlékeket egy „hátsó fiókba”.
Apu is otthon dolgozott, az akkor gebinnek nevezett szerződéssel. Órás hírem nagyjából huszonhat kilométeres körzetben gyorsan terjedt és falun az iparosok élvonalába tartozni rangot jelent.
Tényleg „kisütött a nap!” (Többé-kevésbé sütött is tíz évig.)
Az első unoka, a kicsi Judit keresztanyja lettem. A nyarakat — előbb anyjával, aztán, amikor ő újra dolgozni kezdett, már nélküle is — Ozorán töltötte a kislány. Minden estefelé letettem a csipeszt és miután sétáltam egy jó nagyot, a nap fénypontja, az esti fürdés várt rám. Nagyon hamar megtanultunk a pici lánnyal „összedolgozni”.
Az állványon álló öntöttvas kiskád mellé hokedlit tettem, az elé sámlit. Azon ült Juditka, míg vetkőztünk. Aztán átölelte a nyakamat, én őt az egyik karommal (a másikkal erősen kapaszkodtam). Fellépkedett, mint egy lépcsőn és beleült a kádba. Úgy tudtunk egymásra figyelni és vigyázni, hogy soha meg sem csúszott.
Közben már kezdtük a mesélést. Megbeszéltük, mi történt egész nap, Weöres verseket tanultunk; „Harap utca három alatt megnyílott a kutyatár, síppal-dobbal megnyitotta Kutyafülű Aladár…” A kutyafülű szót imádta, aminek ütemére éppen olyan örömmel lehetett a vizet csapkodni: „kutya-tár, kutya-tár, kutya-fülű A-la-dár”, mint az én gyerekkori mondókám végén: „be-csuk-ta a ke-men-cét, jól el-ver-te Kis-ben-cét!”
A víz spriccelt, fröcsögött, elárasztotta a csempét meg engem, és azon olyan jókat tudott kacagni! Aztán a paplan alatt megint jöhetett Weöres Sándor, a „Bóbita, Bóbita álmos” volt már…
Az éjszakai csendben visszatérhettem beteg óráimhoz, vagy hosszú leveleimhez; vagy elmehettem a kézimunkakörbe, amire hétfőnként jött össze egy kis csoport. Olyankor — mint egy kegyet — mamira ruházta Juditka az esti szertartás celebrálását.
Körülbelül félóra múlva benézett rájuk papa a szobába.
Mesekönyvvel az ölében, az alvó nagymama felett törökülésben virrasztó unokát találta.
— Pszt. A mami már alszik! — tette ujjacskáját a szája elé…
~~
Ahogy a ház átépítése befejeződött, rögtön Trabantra kezdtem gyűjteni. Az alkalmassági vizsgálaton egy negatív zsenikből álló bizottsághoz volt szerencsém. (Ezt nem hagyhatom ki!!)
Egy — magát szakértőnek képzelő — gépkocsi „szakértő” szó szerint ezt „szakértette”:
„Azt nem tudom pontosan, hogy egy Trabantot mennyire lehet átalakítani, de hogy teljesen kézire nem, az biztos.” (Ó, EGEK!)
És első fokon ez a szakértelem döntött! Szerencsére én addigra erről kicsivel többet megtudtam már, nem engedtem ilyen könnyen. Másodfokon tényleg szakszerűen jártak el.
A jogosítvány megszerzéséhez, hogy Pesten tanulhassam a vezetést, ott is kellett laknom, ezt Árpiék biztosították, bejelentettek a lakásukba. A jogosítványba sajnos azt a megjegyzést biggyesztette a Bizottság, hogy „Hycomatot vezethet”.
~Talán nem is számoltak azzal a vizsgáztatók, hogy alaposan leszűkítették az általam vezethető autók körét. Meg se fordult tudatukban, hogy egyszer bármilyen személykocsit lehet majd kézi-vezérlésűre alakítani. Ennek igencsak negatív folytatása az a 2001-es utasítás, hogy a Hycomat, mint kategória immáron nem is létezik. Más jármű vezetéséhez szerezzek újabb vizsgát.
Mivel a háznak, ahol most lakom tíz lépcsője egyre reménytelenebb akadállyá vált nekem, nem törtem magam egy új tanfolyammal, hogy a nem is létező Trabantomat magam vezethessem. — Érdekes, hogy a biztosító szerint viszont nagyonis létezett!~
A szüleim boldog izgalma mindent megért, amikor beültettem őket a „kocsiba” és mentünk Hőgyészre, rokonokat látogatni, sőt Árpiéknak sem postán kellett küldeni a karácsonyi ajándékokat, hanem mi vittük hozzájuk Pestre, az alkatrészekért is magam mehettem az Üllői úti „fornitúrába” (óraalkatrész raktár és üzlet).
~~
Nem gyakran írtam, de azért kapcsolatot tartottam Mária nénivel még akkor is, amikor anyagi — igen sajnálatos — „gubancairól” kaptam híreket. Nagy, dominóelvű adósságokról, a lányoktól kért megengedhetetlen kölcsönökről beszéltek. Egy kisebb összeggel átmenetileg ki is kellett segítenem, mikor váratlanul meglátogatott és nagy zavartan kért.
Még élő, idős édesanyjára, nősülő fiára (akinek átadja a lakást), és a Donátusra hivatkozott, ahová ő költözni készült. Én éreztem magam kellemetlenül… Nem értettem és nem kutattam, hogy mi történt. A legkevésbé tartozott az rám. Én az elvitathatatlan érdemeit őrzöm az emlékezetemben és a hálátlanságot ítélem el. Hibáit rója fel az, aki esetleg szenvedett miattuk, a büntetés a törvény dolga, az övé pedig elszámolni a lelkiismeretével.
Engem ő sok nehézségen segített át, amiért örökké hálás maradtam.
~~
Icut először november hetedikén vártam úgy, hogy a — JAVÍTÁSOK — táblácska alatti üveg mögött, a kész karórák és vekkerek ketyegésétől majd elindult a szekrény. A falon sorakozó ütőszerkezetektől — főleg az éjszakai csendben — még a műhely is…
Ült mellettem a kis barátnőm, miközben dolgoztam, nagyokat beszélgettünk. Ő pihent, olvasott, sétált a kertben. Tíz nap múlva Árpiékkal utazott vissza Pestre.
Sok ünnepen vendégeskedett nálunk azután is. Anyu vette észre elsőként, hogy gondterhelt, kevesebbet nevet. Problémáit, amiket nem oldhatott meg senki, ő maga is csak kissé befolyásolhatta sorsa alakulását.
1973-ban lépett ki az intézetből. Előbb a Dózsa György úti leányszállón lakott, ahol magányosnak, idegenül, rosszul érezte magát. Otthonra, családra vágyott.
Lakást igényelt, de az nem máról holnapra valósult meg.
Közben egy szerelem és csalódás után úgy döntött, hogy senkire nem hallgat, aki esetleg lebeszélné… Kétségbeesett levélben jelentette be: a vágya, hogy gyereke legyen, most teljesül. Egyedül fogja felnevelni, mert a fiú, akit szeretett, úgy viselkedik, hogy mellette nem lenne biztonságban, bizonytalan lenne nem csak a jövője, de talán az épsége is. Ezt írta: „… Úgy kezdett parancsolgatni nekem, hogy majd ő megnevel. Leszoktat a körömlakkról meg a fodrászról. Ha elköltöm a kis pénzemet egy közös lakásra, abból engemet biztosan kirakna, én meg mehetnék, amerre látok. És akkor hova fussak?! Nekem ti voltatok a családom.
Inkább maradok egyedül. Egyelőre Bözsééket se látogatom, mert biztosan lebeszélnének a szülésről. Én pedig meg akarom tartani a kicsikémet…”
Felnőtté kellett nőnie. Orvossal beszélte meg, van-e esélye ép gyermeket szülni. Volt. Még leányszállón lakott, amikor megszületett a gyönyörű, és egészséges lánykája.
Csecsemőotthonban kényszerült hagyni addig, amíg végre lakást kapott. Minden nap bejárt hozzá, vitte az anyatejet és megfogadta, hogy kislányát soha nem hagyja el.
Aztán „harmonikás” Lujzival sok évig közösen kaptak és béreltek lakást, együtt jártak dolgozni Lujzi Trabant Hycomatján.
Budai Icu tiszteletre méltó küzdelmét szomorúan, de büszkén kísértem figyelemmel. Szomorúan, hogy én sem segíthetek és a többiek sem. Büszkén, mert talán a mi hatásunk segítette kicsit, hogy talpon maradt. Az egészséges élni akarása átsegítette a bajokon. Pedig majdnem teljesen magára hagytuk a gondjaival. Az első időkben még kérte a tanácsunkat, mert neki senkije nincsen, csak mi. Aztán a legfőbb döntésnél senki sem ált mellette Lujzikán kívül. Azóta is kölcsönösen segítik egymást.
Én hosszú időre elszakadtam tőlük. Mindenki a maga életével bajlódott. Azt hiszem, a tanácsainkkal se dönthetett volna jobban!
Kislánya idő közben huszonöt éves lett már, és Icu is nyugdíjas. Amikor újra beszélgettünk, mesélte, darabbérben dolgoznak egy ERFO nevű Kft-nél. Az előző munkahelyükön huszonöt évet húztak le Lujzikával, aki külön költözött ugyan, de most is az ő kocsiján járnak.
Icu otthont tudott teremteni. Felnevelte, taníttatta a lányát. Katika leérettségizett és eladóként dolgozik. Egy kellemes hangú férfi vette fel náluk a telefont.
— Ki volt ez, Icukám?
— Katika vőlegénye — közölte az anyák elégedettségével egy érett, komoly asszonyhang.
Sokáig beszélgettünk. Több mint harminc év nagy idő…!
— A testvéreidről tudsz valamit?
— Nem sokat. Tudod, túl messze vagyunk, nem kötött egymáshoz bennünket semmi. Nem szakítottunk. Csak nem járunk össze.
Hangjában magabiztos nyugalmat, a régi derűt hallottam. Igen, tudom. Mindent egyedül volt kénytelen, és tudott is megoldani.
Találkozót beszéltünk meg az ORFI-ban.
~~
Gallai rendszeresen beszámolt az intézeti életről. Hatvankilencben Domi néniék megegyeztek a KTSz-szel a töltőtoll összeszerelő műhely ügyében, mert azok nem tudtak folyamatos munkát biztosítani. Az ott dolgozókat az Iparművészeti Vállalat vette fel másodállásba, ahol cseberből vederbe estek. Hol egyáltalán nem kaptak munkát, hol elárasztották őket, félrenézni se tudtak, és akkor is csak kétszázötven forintot kerestek.
A Mokép rendelésére negyvennyolcezer szivacs-pulit készítettek a Bogáncs bemutatójára, és mivel „dögök”-nek becézték őket, az a sanda gyanúm, hogy nem nagyon szerették azt a giccses kis figurát. A Pál utcai fiúk c. remek filmadaptáció reklámozására nyolcvanegyezer jelvényt gyártottak. A Pannonia Filmstúdió fiataljai be is mutatták a filmet az intézetben. Utána aztán rendszeresen jártak hozzájuk különböző filmeket vetíteni.
Marsall Kati utódja, Nemes Zsuzsika már elment a rádióhoz dolgozni, de hetente bejárt énekkari próbákat tartani.
Két fiatal sorstárs nevelőtanár is munkába lépett, egyik Bozsó Júlia, aki „kintről” jött, de maga is mozgássérült volt, a másik a mi Faragó Erzsikénk.
Gallai Erzsikét kultúrfelelősnek nevezték ki. Kati választotta és ajánlotta Gallait riportalanynak a Petőfi rádió irodalmi ajánló műsorába, ahol ’69. január egy vasárnapján elhangzott vele egy riport. Négy kedvenc könyvéről beszélt. Pierre La Mure: Moulin Rouge és Panait Istrati: Pusztai bogáncsok c. regényéről, egy Váci Mihály és egy Eörsi István verseskötetről. Az utóbbiból idézett is:
„… mindenkit becsaphatok tán, csak egyet nem: titeket, ti igenek és ti nemek, ti nemek és igenek, előttetek meg nem állok, kérlek, kegyelmezzetek, osztozzatok csöndesebben, s ha már meg kell ennetek, vagy lassabban vagy, gyorsabban rágjatok és nyeljetek…”
Májusban megrendezték a hagyományos hangversenyt. Nekem vastag borítékot hozott a postás. Sok versszak három oldalon és egy meghívó Marsall Kati levele kíséretében:
„Arankám!
Remélem, el tudsz jönni. Kicsit későn küldöm, de ugye nem haragszol!? Nagyon várlak!
A verset tagold úgy, ahogy jónak látod…”
Nagy megilletődéssel vettem kézbe és elolvasva rögtön össze is rándult a gyomrom az izgalomtól, mert tudtam, nem utasíthatom el! A küldött vers ismét csángó népballada, A halott testvér volt, és nem tudtam még tiltakozni sem… Egyedül kellet megbirkóznom az értelmezéssel, kiejtéssel.
Bozsó Juli és Gallai Erzsike is megerősítették a meghívást egy-egy levéllel, hogy eszembe ne jusson elutasítani. Domi nénitől engedélyt kaptak, hogy a régi szobámban aludhassak a hangverseny után.
A meghívón, az első részben Purcell, Mozart, Smetana, Bartók, Balázs és Bárdos dalok; a szünet után szláv, finn, indián, japán, lengyel, magyar, csángó, burmai és észak-amerikai népdalok sorjáztak, angol mesékkel és az én csángó balladámmal váltakozva.
„Egy asszonynak kilenc fia,
Kilenc fia, egy leánya.
Egy asszonynak kilenc fia,
Kilenc fia, egy leánya.
Házasítá kilenc fiát,
S eladá az ő leányát
Házasítá kilenc fiát
S eladá az ő leányát
Csak eljöve az az idő,
Hejzajöttek leánykérni.
Idegen országból jöttek.
Elmene nagyobb fiához.
Fiam, fiam, édes fiam,
Hojzánk jöttek leánt kérni.
Idegen országból jöttek,
Odaadjuk, vaj ne adjuk?
Odaadjuk, vaj ne adjuk?
Soha többet meg nem lássuk?
Jaj, ne adjuk, édesanyám,
Soha többet meg nem lássuk…”
Tovább, tovább, sok versszakon át, sok-sok ismétléssel a gyönyörű szöveg. Megtanultam és felutaztam.
Hiába idézték fel a régi hangulatot, hiába sikerült nagyon szépen az est, a sok változást, és a sok új lány idegenkedő pillantását a régiek kitüntető kedves fogadtatása, figyelmessége sem tudta ellensúlyozni. Örültem az ismerősöknek, hogy ott járhatok, az újak viselkedése pedig a hajdani önmagunkra emlékeztetett, amikor mindent utáltunk még itt.
„Ugyan ki a fene ez, hogy így körberajongják?!” — rítt le a sok idegen arcról.
A régiek szeretettel fogtak körül, mindent el kellett mesélnem magamról. Azt is megígértették velem, hogy minden évben elfogadom a meghívást. Domi néni elutazott valahová, vele nem találkozhattam.
Hetvenben érettségizett Gallai Erzsi és Tündi is. A gyors- és gépírás tanfolyamot Erzsin kívül is sokan elvégezték, de a mesés munka hol volt, hol nem volt!
Ugyanaz év szeptember elsejével Domi néni nyugdíjba vonult és Marsall Kati igazgató helyettes lett. Egy zeneiskolában is tanított, így az intézeti kórusnak — úgy látszott — leáldozik!
Mégis megrendezték a hangversenyt hetvenkettőben is. Vendégkórussal a mienk mellé. Ugyanúgy megjött az engem felkérő meghívó. Azt tudtam írni, hogy abban az időpontban ORFI kezelésen leszek, de megpróbálok kimenőt kérni, hogy részt vehessek. Faragó viszontválasszal sietett, hogy úgy nagyon megfelel nekik. Hozzam valamelyik balladát.
Vittem magammal a ”Szegény árva asszony”-t és az akkor nagyon divatos, saját kézzel kivarrt kék ruhámat, a „szomorú-pamukos kalocsait”, a kék több árnyalatával hímezve. Kértem és kaptam kimenőt az ORFI-ból.
Ünneplőbe öltöztettem a szívemet is, mint a kis herceg rókája. A találkozás és a hangverseny, bár csak hasonlított a régiekhez, szép volt. A kórusok gyönyörűen énekeltek, a versek szépen szólaltak meg. Ám én ott már — ha szívesen látott is, de — csak vendég lehettem.
Hatalmas építkezés folyt és nagy változások előtt álltak…
Az új igazgatónő, Tímárné Sárika néni behívott az irodába, kedvesen, mint egy régi ismerőstől érdeklődött, hogy boldogulok-e vidéken és merném-e ajánlani sorstársaknak az órás szakmát.
— Ha rendelkezik a fontos feltételekkel, akkor igen. Jó szem és biztos kéz kell hozzá, és nem árt a türelem. Órákig mozdulatlanul ülni sem mindenki képes — szedtem össze, amit biztosan tudtam.
— Nem rossz, hogy egyedül kell dolgoznod?
— Nem, én szeretem a nyugalmat, az órássághoz kell is. Eleinte inkább a kuncsaftok okoztak gondot, mert akit nem ismertem fel, az sértve érezte magát… — nevettem ezen, de nem voltam túl vidám. Belül először éreztem, hogy jobb is már itt csak látogatónak lenni.
Késő este vitt vissza a taxi, a kórteremben így fogadtak szobatársaim:
— Na, mesélj te kis ”Faragó Laura”! — céloztak az akkori verseny-győztes balladaelőadóra.
— Ne túlozzatok, legfeljebb szeretném jól mondani a balladákat, de sohasem tudnám úgy, mint ő… Egyébként nagyon szépen sikerült minden — válaszoltam feltoluló sírással küzdve.
Akkor, a „Nyílik a rózsa és a „Röpülj páva” korszakában, a fél ország drukkolt a felbukkanó tehetségeknek. Intézetünkből is elindult Görbe Anna, Marsall Kati ösztönzésére és be is került az első tíz közé, amikor Horváth István első helyezést nyert. A családommal láttuk Annát népdalokat énekelni a televízióban… Természetes-tisztán csengett az éneke, ahogyan azt Kati megkívánta a lányoktól. Drukkoltunk a továbbjutásáért. Aztán a Rádió Újság címoldalán ott állt a győztesek sorában, de vagy ő nem bizonyult elég kitartónak, vagy az egyik béna karja elég jó ajánlólevélnek a továbbjutáshoz, a folytatáshoz. Eltűnt az előadók világából. Többé nem is hallottam róla.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
