Placskó Lajos : Boróka

*

 

 

A rétre nem érkezett túl előkelően. Sőt. Néhány finnyásabb ember számára erősen visszatetsző lehet ez az érkezés. Egy madárban érkezett, hogy pontos legyek, feketerigóban. A bogyó húsa átlényegült rigóvá a magot, pedig kipottyantotta a… Szóval, nem a csőrén.

Fujj! — Mondják ilyenkor egyes kényeskedők. — Fujj! — Mondják, mert ők nem gondolnak ám a természetre és azon belül saját emésztésükre.

A boróka viszont élni akar, és nem kényeskedik. — Hála Istennek! — Az egyenlet sajátos és gyors megoldása: Még egy borókának is több esze van az ilyen kényeskedőknél.

De térjünk vissza oda, ahol a magot elhagytuk. Egy diszkrét kis kupachoz. A rigói hagyaték jó helyre hullott. Persze, ha a kabátunkon helyezte volna el, rögtön másképp beszélnék.

Ám így nincs baj. Sőt. Még a „talajerő visszapótlás” is megtörtént, amit kevésbé tudományosan, de sokkal közérthetőbben trágyázásnak is nevezünk. Tehát minden adott volt, hogy növényünk szárba szökkenjen. Ezt a szökkenést azonban nem szabad szó szerint érteni. A közönséges boróka bizony a „fontolva haladók” nagy családjához tartozik és ebből a szempontból rokona, például a csiga is. Tehát: lassan nő. Lassan, de — alacsonyra!

Bizony eltűnt néhány fagydús tél, mire fácskánk embermagasságúra nőtt a vegyeserdő szélén néhány kökénybokor távoli és egy vadrózsa közeli szomszédságában.

Az egyik téli estén árnyék vált el az erdőtől és indult egyenesen borókánk felé. Az árnyék tulajdonosa többször a bokor alá bújt és kijött, végül villámgyorsan kaparni kezdett mellső lábaival. Körbeszaglászta friss éjjeli vackát, sőt, kicsit távolabbról is megszemlélte, mint egy művész, aki elgondolkodó, mélabús hangon dörmögi maga elé:

Valami még hiányzik.

Majd picit megrágta a fácska kérgét és elégedetten mosakodni kezdett a rágcsálók gondos alaposságával. Mert az árnyék gazdája, a friss vacok művészlelkű tulajdonosa egy vadnyúl volt. Ne tessék megdöbbenni azon, hogy nyulunkat művészlélekkel ruháztam fel! Hiszen több emberöltő óta meséljük gyermekeinknek, hogy a húsvéti ajándékokat a nyuszi tojja és a hímes tojást „saját mancsúlag” festi. Ehhez képest vadnyulunk vacokművészete jóval hihetőbb, sőt, földhözragadtan valóságos.

Közben a dombos réten eltűntek az árnyékok, mert teljessé vált a sötét, és nagy, puha pelyhekben kezdett esni a hó. Reggelre friss hólepel borított mindent.

 

Márton barátomék nagy lelkesedéssel és zajjal készülődtek a szent estére. Minden karácsonykor elkészül az ünnepi főétel, a vadas. A megtisztelő főszakácsi teendőket idősebb Márton szokta magára vállalni — megfelelően nagy feneket kerítve a dolgoknak. A kukta pedig Márton fia, a kipirult arcú Kismarci. A nagy tekintélyű főszakács megfontolt aprólékossággal és az ezzel járó csörömpöléssel rámolta ki a konyhaasztalra a szükséges fűszereket. Megdöbbenten vette tudomásul, hogy az egyik fő, íz adó fűszer, a borókabogyó bizony kifogyott!

— A boróka pedig elengedhetetlen! — Jelentette ki Mártonunk és mélyen hallgatott arról a tényről, hogy a recept a vadhúst, mint címadó alapanyagot is megkövetelné, ha nem árulnák olyan szemérmetlen összegért, amit egy tanár zsebe kereken vissza kell, hogy utasítson. (Nagyon finom lesz marhahúsból is! Bár, az is elég drága.)

— Szerencse, hogy a borókát könnyen beszerezhetjük — fordult a főszakács a kukta felé — Csak ki kell ugranunk a régi juhakolhoz, és hipp-hopp megszedünk egy zacskóval — lelkesedett az apa Márton.

Kati, a család „házi tűzhelyének őrzője” porszívóval a hóna alatt kérdezte:

— Nem az öreg borókást láttuk égni azon a száraz nyáron?

— Ne kicsinyeskedj, asszony! Biztosan maradt ott még egy-két bokorral! Kismarci, öltözünk!

Kati szeme gyönyörködve pihent meg fia örömtől ragyogó arcán.

— Menjetek, betyárok! Addig sem vagytok láb alatt!

A sok kirándulást látott rozsdaszeplős öreg Wartburg óvatosan állt meg a két Mártonnal az út szélén.

— Innen gyalog megyünk!— jelentette ki az atya és férfias határozottsággal rántotta be a kéziféket.

— Emlékszel, Apa? — kérdezte Kismarci és a két fiú összemosolygott az emlék fölött.

Történt egyszer, hogy az apa Márton elfelejtette ezt a fontos műveletet és az egész család ijedten futott a „Német Csoda” után, mert az önállósította magát a lejtőn és csak egy karcsú akác fa állította meg harminc méter gurulás után. Az ütközést mindkét fél megúszta némi horpadással, karcolásokkal.

Néhány percig ropogott a hó a kis és a nagy csizmatalpak alatt, amikor megpillantották a régi juhaklot. Pontosabban azt a két háromszög alakú feketére égett falat, ami megmaradt belőle. Körötte csak fekete facsonkok mutattak vádló csontujjként a hideg kék égre. Az emberi nemtörődömség felkiáltójelei. Szó nélkül taposták tovább a havat. Hogy a döbbent csendet eloszlassa az apa Márton így szólt:

— Ilyenkor érdemes az erdő szélén sétálni, mert értő szemnek szabályos kis történeteket írnak le a nyomok a frissen esett hóban: Nézd csak! Erre egy fácán baktatott óvatosan meg-megállva addig a bokorig, onnan pedig egy nyúl ugrott ki. Hát, alaposan megijedhettek egymástól. A fácánnyomok végén mintha el lenne seperve a hó. — A kakas légi úton távozott. A nyúl, pedig hosszan elnyúlt testel vágtatott az erdőbe.

A borókát természetesen Kismarci látta meg előbb. Pár perc múlva már nagy örömmel és sziszegve csipkedték a fekete bogyókat — kezüket alaposan összeszurkálta a kusza tűlevél.

Közben Kismarci édesapja élvezetes előadását hallgatta:

— A természet erős és bölcs. Be fogja gyógyítani a táj sebeit. Néhány év múlva — meglásd — csak az a pár kormos tégla utal az emberre, de azt is befutja az iszalag, vagy más folyondár. A boróka meg sokkal okosabb. Ahol jól érzi magát, ott szaporodásnak indul. Itt pedig jól érezhette magát, mert a tűz előtt egész kis erdő volt belőle — fejezte be a rögtönzött természetrajz órát az apa Márton és megtapogatta a kis műanyagzsákban a fekete terméseket.

— Most már indulhatunk!

— Miért nem szedünk még? Hiszen van még rajta érett bogyó bőven!

— Nekünk ennyi is elég, és a folytatásról is illik gondoskodni.

— Úgy ahogy gombázni szoktunk?

— Pontosan, de induljunk, mert idefagyok és akkor nem lesz vadas estére!

Elindultak az autó felé, közben boldogan szívták be a friss, hideg levegőt. Kismarci megállt még egy pillanatra, végignézett a dombos tájon. Még látta, hogy egy búbos pacsirta csipegeti az általuk elszórt bogyókat. Vajon hová utazik a mag a madárban? Ha fává nő milyen állatnak nyújt menedéket? Vagy csak egy kabátra pottyan? Kismarci elhatározta, hogy ezt a kis fát, az egyetlent ő bizony megvédi.

 

Ez az ő fája. Meg, apáé.

 

Legutóbb szerkesztette - Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.