Horváth János : Hirtelen halál

Már harmadik hónapja járta a vidéket, és nem találkozott egy lélekkel sem, amikor megértette, hogy életben maradása érdekében saját magára van utalva, senkit?l nem várhat segítséget.

 

 

Ha lett volna valami kapaszkodó, de nem volt. Hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi okos, amivel segíthetett volna kitörni ebb?l a helybenjárásból. Nem tudta, mikor evett utoljára, de valami azt súgta, jó régen lehetett, mégsem volt határozottan éhes. Elindult a sínek mentén, legalább nem téved el. A sínek mindig visznek valahová.

 

Hajnalodott, amikor kinyitotta a szemét. Már hónapok óta nem látta a napot, csak ezt a szürkeséget. A leveg? s?r? volt, és finom porral teli. Nehezen lélegzett. Eleinte azt hitte, meg fog fulladni, mert köhögésre ingerelte folyamatosan valami, és sokszor már azt gondolta, nem tudja tüdejét, az életet adó leveg?vel megtelíteni. A szenvedés azonban tovább tartott, nem fulladt meg. Egy id? után észrevette, hogy a szürke köd kicsit kezd szétválni és a leveg?vétel, már nem esik olyan nehezére. Ezzel egyid?ben döbbent rá, egyedül van.

 

Már harmadik hónapja járta a vidéket, és nem találkozott egy lélekkel sem, amikor megértette, hogy életben maradása érdekében saját magára van utalva, senkit?l nem várhat segítséget. Elindult hát, abba az irányba, ahol kissé világosabb volt a horizont, ahol egykor a nap járhatott fenn az égen. Ebben a szürkeségben nem lehetett tudni, mit hoz a holnap, csak az t?nt egyre nyilvánvalóbbnak, a szürkeség marad.

 

A nappalok és az éjszakák összeértek, de nagyon határozottan lehetett tudni, mikor, milyen napszak van. Legalábbis az éjszakák sötétebbek voltak a nappaloknál, és semmit sem lehettet látni. Ilyenkor behúzódott egy barlangba, vagy ha városban járt egy kihalt házba. Az volt a különös, hogy hozzá hasonló lénynek nyomát sem látta, egész id? alatt. Ahogy belegondolt, megértette, egyáltalán, semmilyen él?lénynek nem látta még a maradványait sem.

 

Legjobban a csend aggasztotta, és az egyre fokozódó hideg. Éhségérzete elmúlt. Eleinte még foglalkoztatta a kérdés, mi lesz vele, ha nem talál élelmet, de a helyzet nem volt annyira tragikus. A nagyobb élelmiszerboltok b?ségesen rendelkeztek azzal a készlettel, ami hosszú id?re elegend?nek bizonyult. Amikor elszánta magát, hogy elmegy innen, magához vett annyi élelmet, amennyivel a következ? településig kibírja. Az élelem már réges-régen elfogyott, és mégsem érezte szükségét, hogy egyen. Ivóvíz nem volt a környéken, de a téliesre forduló id?járásban legalább jég volt b?ségesen. A jég szürke szín? volt a finom portól, de ett?l függetlenül alkalmas volt ivásra. A tenyerében felmelegítette, és az olvadt lét lenyalogatta. Meglep?, de egy id? után, már nem is volt szomjas, és már csak megszokásból nyalogatott jégdarabokat, ha éppen ahhoz volt kedve. És éppen ez okozta számára a legnagyobb talányt, hogy magánya ellenére nem volt szomorú, nem esett depresszióba, csak túlélési ösztöne hajtotta. El akart jutni egy településre, ahol megtudja mi történt. Mert a jelekb?l sejtette ugyan, de a bizonyosság fontosabb volt mindennél számára.

 

Sírásra lett figyelmes. Gyereksírásra. Eleinte azt hitte, csak káprázat. Gyakran hall hangokat, akinek éppen megbomlani kezd az elméje. De itt még nem tarthat, gondolta, és a hang irányába indult. Nem is egyszer?en csak gyereksírás, csecsem? sírása volt a hang, amit nehezen ismert fel. Mintha tudata legmélyér?l kellett volna el?hozni az emlékeket a beazonosításhoz. Egy ház kitárt kapujához ért. Gondolkodás nélkül belépett a kapun, és benyitott a bejárati ajtón. A szerényen berendezett hallban egy kanapén egy n? ült, és az ölében egy csecsem?t tartott. Abból az irányból jött a hang. Elindult a n? felé, aki egy cseppet sem volt meglepve, amikor meglátta ?t. Mosoly volt az arcán és elégedettség. A gyerek abbahagyta a sírást, és elaludt. A n? lassan felállt, és összehúzta magán a blúzát, hogy fedetlen keblét eltakarja. A gyereket beemelte a kanapé mellett lév? kiságyba, és hogy fel ne ébredjen, óvatosan betakarta.

– Tudtam, hogy eljössz. Már vártalak. – mondta a n?, szinte alig hallhatóan.

– Mi történt, mi ez az egész?

– Mindig ilyen, amikor evett, és jóllakik. Sír egy kicsikét, büfizik, és gyorsan elalszik. Nincs vele baj, majd meglátod.

– Az isten szerelmére, mi a csoda történt, áruld már el! Nem találkoztam egyetlen él?lénnyel sem idefele jövet. Kihaltak egész városok, és még csak nyoma sincs az élet maradványainak sem.

– Ne tör?dj most semmivel. Majd mindent szépen, sorjában. Pihenned kell, hosszú útra indulunk. Készülj fel, nem lesz könny? az utazás.

– De jó, hogy rád találtam! Már azt hittem, nincs rajtunk kív?l senki él?lény ezen a földön.

– Nincs is. Csak mi ketten vagyunk.

– Hárman, ha jól látom.

– Nem jól látod. Él?lények csak mi ketten vagyunk a fiam, és én.

– Ha jól értem…

– Jól. Te a W412 típusú emberi klónozással támogatott robot vagy. Katasztrófaelhárító robot. Az a dolgod, hogy ilyen esetben is, mint ez itt, megkeresd a még fellelhet? emberi lényeket, és biztonságba helyezd ?ket.

– De ez lehetetlen, én nem lehetek robot!

– Ja, azért mert érzelmeid vannak? Na és! Így vagy programozva.

– De amikor beléptem ide, és megláttalak…

– Na, igen ez már a W kiadás jellemz?je. Kellenek az emberi érzelmek, az empátia, hogy segíteni tudjál. Különben meglépnél, mentenéd magad, és nem tör?dnél a feladattal.

– De én nem csak egyszer?en empátiát érzek, én…

– Tudom, belém szerettél. Na látod, ez is azt bizonyítja, hogy programozva vagy erre! Ilyen helyzetben ki a csuda lenne képes szerelemre. Csak egy robot.

– De én nem lehetek robot, én ?szintén szeretlek téged, és bármit megteszek…

– Na látod, ez a racionális reakció. Ilyet az ember magától nem tud. Csak a programozott robotok képesek erre. Fogd már fel!

 

A n? kiment a konyhába, hogy összekészítse a gyerek élelmét, és maguknak is csomagolt néhány falatot. Sokáig nem tudta felfogni, amit hallott. Nem illett a képbe. Szerelmes volt, de nem talált rá magyarázatot. A n? kimért, céltudatos hangja kijózanította. Fájdalmat érzett a mellkasában. Ujjával kitapintotta a szegycsontja alatt elhelyezett kapcsolót. Ha robot vagyok, akkor nagyon jól programoztak. Akkor kellett, hogy hagyjanak nekem még egy lehet?séget. Az inget széthúzta a mellkasán, és megnézte a feliratot a kapcsoló felett. “HIRTELEN HALÁL” ez állt a kis táblán. Nem érzett fájdalmat, csak a könnyei kezdtek el folyni, megállíthatatlanul. Tökéletes vagyok, mindenre felkészültek a tervez?k, gondolta. Nem remegett a keze, amikor megnyomta az áramtalanitó f?kapcsoló gombját a mellkasán.

(Budapest, 2008. március)

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 164 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.