Avi Ben Giora. : Tűz a tanyán 3-4. rész

*

3. rész

 

Az elméleti tervek lassan a megvalósulás útjára kerültek. János hamarosan megkapta a hivatalos levelet, hogy a gyámügyi hatóság engedélyezi számukra tíz gyerek nyári nyaraltatását, vezető tanár kísérete mellett. A járási osztály igazgatója személyesen vitte meg a jó hírt. Jánosnak megvoltak már a kész tervei, a „toldalék” ház építéséhez. Az igazgató biztosított számára egy teherautót sofőrrel és némi kedvezményt szerzett neki az építőanyag beszerzésnél. Nem akart elfogadni semmilyen nagyobb hozzájárulást.

– Ne mondják a népek azt rólam, hogy kihasználom az államot. Így is éppen eleget duruzsolnak rólunk, hogy vénségünkre építkezünk, meghibbantunk. Kinek minek építkezik a Fekete, hiszen csak ő meg a felesége laknak ott? Biztosan valami susmus van a dolgok háta megett, mert csak a bolond ember ad ki úgy pénzt, hogy annak ne lássa a későbbi többszörös hasznát. Maga nem itt él, fogalma nincsen, ha egyszer valakit a nyelvükre vesznek itt a népek akkor az sokáig rajta is marad.

Már az építkezés fázisába érkezett János, amikor egyik nap reggel így állított oda Erzsók elé.

– Nekem valami itt nem tetszik.

– Már megint mi ütött beléd? Lassan befejezzük az építkezést szép takaros házrésszel bővül a házunk és neked semmi sem jó. A kutya is jó dolgában szokott megveszni.

– Nem ezzel van bajom. Nézzed csak meg. Tegnap sokkal több zsák cement és mész volt itt, mint most. Valakik lopják éjszaka az anyagot.

– Ugyan menjél már. Csak nem gondolod, hogy kedvenc sógorod az én testvérem átjön esténként a portájáról anyagot lopni? Tudom, hogy csupán csak ő jöhet szóba, mivel a következő tanya sokkal messzebb van. De csak nem fanyalodik ilyenre? Te már rémeket látsz. Biztosan nem jól számoltad és már többet használtál fel.

– Olyan nagy birkának nézek én ki, aki nem tudja összeadni a két zsákot másik két zsákkal? Az lehet, hogy nem jártam sok iskolát, de egy pár pajtát, házrészt és más egyebet már felhúztam életemben. És a fejemmel sincsen még akkora baj, emlékszem, mennyit használtam el eddig.

– Jól van, ne morogj. Ha ide jár este, akkor sem tudjuk azt bizonyítani. Ahhoz rajta kéne kapnunk. És még akkor sem biztos, hogy nem csúszik–e ki a kezeink közül, mire ideérne akár az őrsről, akár a faluból a zsandár. Nincsen telefon, amin ide lehetne hívni.

– Igazat beszélsz, de azok nem zsandárok, ha nem rendőrök.

– Bánom is én minek hívják ma. A feladatuk ugyanaz, mint régen, csak most másképpen hívják őket.

– Én viszont ma este kint alszom az istállóban, és bárki legyen a tolvaj, elkapom a grabancát.

– Bánom is én. De jobban tennéd, ha nem húznál ujjat akárki fiával. Nem olyan idők járják, mint amikor a kocsma előtt csak úgy megverekedtek egymással a legények. Ma akár ölni is képesek. És ha megölnek, mihez kezdek én itt egyedül?  

De mondhatott Erzsók akármit is, János nyakas volt, akár a sógora, Gergő. Este beszállásolta magát a lovak mellé. Tette ezt azért, mert úgy gondolta, közelebb van a cementes zsákokhoz és, ha jön a tolvaj, nem kell annyit futnia, hogy megcsípje. Na meg mindig szerette a friss széna illatát is. A nagy vasvillát odakészítette, ámbár tudta magáról, hogy akkor sem használná, ha ezzel a saját életét mentené meg. Inkább csak olyan elrettentő eszköznek szánta.

Hamar leszállt az este. A madarak is elcsendesedtek, és a nagy égi országúton felragyogott a telihold, ami mindennek élesebb és jól kivehető kontúrt rajzolt.

– Te János, nem lenne jobb, ha mégsem itt kint aludnál, hanem bent a szobában, mellettem? Nyugodtabb lennék. És tudod én elég éberen alszom, még a kabóca ciripelése is felver álmomból. Ha jönne a tolvaj azt idebent is meghallom, és akkor ketten mehetnénk ki.

– Nem asszonynak való feladat tolvajt lefülelni. Nem ijedek meg a saját árnyékomtól. És nekem ne legyél már ilyen gyámoltalan. Eddig is csak magunkra számíthattunk és senki másra. Régen is voltak betyárok, zsiványok a tanyavilágban, és a tanyasi ember akkor is csak magára számíthatott, senki másra. Sokszor inkább az életét áldozta fel, hogy megvédje a tulajdonát.

– És megéri az neked, hogy esetleg megütnek és utána velem is végeznek?

– Nincsen mit vesztenünk. Nem hagyom magamat ilyen pofátlan módon kifosztani. Eddig érdekes módon elkerültek minket a tolvajok, pedig van belőlük éppen elég. Mióta híre ment, hogy a Fekete építkezik, azóta kezdenek idetévedni.

– Akár hogy is van, én nagyon szépen kérlek, ne csinálj semmit se.

– Ne siránkozzál nekem itten. Menj be aludni.

 

Már éjfél is elmúlhatott, de semmi sem történt. János már lassanként arra az elhatározásra jutott, mégsem kéne itt kint silbakolnia. Ha eddig nem jött a tolvaj, akkor ma már biztosan nem is fog. Éppen indulni akart befelé, amikor a nagy csendben kocsi zúgása zavarta fel az éjszaka csendjét. Visszaosont búvóhelyére. Nem kellett sokat várakoznia, hamarosan hangokat hallott.

– Na szaporázzátok, mert megalszik a tej a szájatokban. Vagy nem akartok máma aludni menni?

– Minek sietsz ennyire Gergő? Nem hajt a tatár. Kész leszünk, amikorra kész leszünk. Elvégre megalkudtunk az árban vagy sem? Nem órabérre szerződtünk.

– Na jól van, ne beszélj annyit, a kezed járjon.

Ekkor lépett elő János rejtekhelyéről.

– Szép jóestét emberek! Mi járatban vannak ilyen késői órán?

– Te meg mit akarsz itten ezzel a ménkő nagy vasvillával? Most jutott csak időd a ganajozásra?

– Ahogy mondod. Tegyétek le azokat a cementes zsákokat, ha jót akartok.

A két ember eddig a vállukon egyensúlyozták a cementes zsákot most megdermedtek, aztán ledobták a zsákot, vissza oda, ahonnét felvették.

– Hallod e Gergő, nem azt mondtad, hogy lopni viszel minket a sógorodhoz, hanem arról volt szó, hogy segítsük elvinni a cementet, amit eladott neked?

– Csak nem rezeltek be egy ilyen vasvillás madárijesztőtől? Mi vagyunk többen úgyis.

– Intézzétek el ezt ti magatok, egymásközt. Mi ebből kiszálltunk. – Azzal már hátat is fordítottak és eltűntek az éjszaka sötétjébe burkolózva.

Sokáig álltak szótlanul farkasszemet nézve. János törte meg a csendet.

– Most, hogy így ketten maradtunk elmondhatnád, miért csinálod ezt velem? Nem is csak velem, hanem a tulajdon testvéreddel is? Nem törtél már eddig is elég borsot az orrunk alá? Vegyed a sátorfádat és menj Isten hírével! Ne félj, nem teszek ellened feljelentést a faluban.

– Ugyan már, ki hinne neked, hogy hitelt adjanak a szavadnak, hogy éjjel azért jöttem ide, hogy tőled cementet lopjak? Hiszen nem is építkezek.

– De a két Kovács fiú az annál inkább tanúsítaná, hogy te lopni jöttél. Nem gondolod, hogy csak azért hagytak itt magadra, mert hosszú a nap? Inkább hagyták veszni a beígért pénzüket, de ilyen koszos dologba nem mártanák a kezüket. Jól ismerem őket.

– Akkor is, ugyan miért mennének el neked tanúskodni, megmondanád?

– Csupán azért, mert van bennük becsület, és szomszédaim is. Igaz jóval távolabb vannak, mint te. Na meg azért is, hogy ha már ilyen szépen átverted őket és munkadíjat sem adtál nekik, legalább egy részét letörleszthessék rajtad. De ne szaporítsad a szót, mert nem állok jót magamért.

– Csak nem képzeled, hogy egy ilyen madárijesztőtől meg is ijedek? Jó valóban én vittem el a cemented egy részét. De te is ingyen kaptad. Ne akard bemesélni nekem, hogy saját pénzeden építkezel, kettőtöknek így is nagy a ház. Hallottam bent a faluban egy s mást. Ingyen munkaerőket akarsz idetoborozni, és még pénzt is kapnál utánuk. Na abból nem eszel, arról kezeskedem. Majd veszem a fáradságot, hogy feljelentselek mint régen. Most nem fognak olyan hamar kiengedni.

A nagy veszekedésre Erzsók is felébredt és kiszaladt a házból.

– Azonnal menj vissza a házba! – rivallt rá János. – Elintézzük ezt nélküled is.

Erzsók látta, kivel áll szemben, hát sarkon fordult és megindult vissza a ház felé.

– Mi van hugi, ilyen szófogadó vagy még mindig a férjednek?

Erzsók meg sem fordult, ment egyenest a házba, ahogy János parancsolta. János dühösen elhajította az eddig a kezében szorongatott vasvillát.

– Na hord el magad a fenébe, vagy legyél legény, ahogy hirdeted magadról. Küzdjél meg tisztességgel velem, ha mersz.

Gergő nem számított ilyen fordulatra. Tudta, hogy János könnyen elbánik vele, hiszen jól emlékezett még azokra az időkre, amikor mint süldő srácok verekedtek, és János többször is földhöz vágta. Lassan hátrálni kezdett.

– Ezt még megkeserülöd! – ordította torka szakadtából, de János csak állt vele szemben, mint a cövek, csípőre tett kézzel. Tudta, hogy sógora sokkal gyávább annál, hogy nyíltan kiálljon ellene.

Másnap János korán kelt fel. Erzsók rögtön rá is kérdezett:

– Bemész a faluba feljelenteni?

– Minek fárasztanám magamat? Már rég megtette ő. Biztosítlak, hogy még az éjjel bement a faluba és feljelentést tett ellenünk. Ide a nyakamra a rozsdás disznóölőt, ha nem így tett. Aztán megtudja, hogy mi nem a törvény ellen teszünk.

– És akkor most hova akarsz menni?

– A faluba, de gyámügybe. Kihívatni az igazgatót, hogy szemrevételezze a dolgokat. Lassan június vége van, mi készen állunk. Szóval nézze meg, gondoskodjon a megígért bútorról, vagy mondja meg, ha nem tud szerezni, akkor én fabrikálok.

– Hova kapkodsz, van még időnk éppen elég.

– Van a fityfenét! Itt is munka, amott is munka, és soha nem érek semminek a végire.

– Ha nem lenne, te akkor is találnál.

– Na várj, csinálok neked kávét, meg valami harapnivalót, nekem ne menjél üres gyomorral.

– Miért, te nem kísérsz el? Itt maradsz egyedül?

– Miért mennék el veled a faluba? Tényleg rengeteg a dolog, és ha most elmegyek veled, elveszik sok idő.

– Gyere csak, nem hagylak itt egyedül. Majd segítenek neked délután. A testvéred egy minden hájjal megkent gazember. Ki tudja, lehet pont arra vár, hogy kitegyem a lábamat, és akkor idejönne hozzád galibázni.

– Ne féltsél te engemet. Sosem féltem tőle. Volt hogy szájon vert, én meg vissza. Nagyot is nézett, hogy ez a fruska vissza merte ütni öt, a vezérkost. De esélye nem lett volna, mert a bátyáim mellém álltak mindig.

– De most egyedül lennél, éppen ezért jössz velem. Na egy–kettő, menj és készülődj. Majd én főzök addig kávét meg készítek ennivalót.

Erzsók az évek alatt megszokta, hogy Jánosnál nincsen visszabeszéd. Soha nem ütötte meg, de egyszer mikor ellentmondásba keveredett összetörte a fél konyhát dühibe, hogy asszonynak engedelmeskednie kell az urának. Utána bocsánatkérésként, mindenből vadonatújat vásárolt.

 

4. rész

 

Ahogy mentek a hivatal felé, sokan megfordultak utánuk. Még össze is dugták egyesek a fejüket és susmorogtak, amint elmentek hallótávolságon kívülre.

– Figyeled a népeket asszony? Ugye mondtam, hogy a sógor megelőzött. Na de várd csak ki a végit.

Már az előcsarnokban, ahol várakoztak, úgy bámultak rájuk, mint a gyilkosokra. Aztán előkerült a jegyző, aki betessékelte őket az irodájába.

– Mondja jegyző úr, mi történt, hogy úgy bámulnak minket?

– Itt járt a faluban sógora, a Gergő. Azt terjeszti, hogy maga meglopta, sőt meg akarta verni vasvillával, és csak az autójának köszönheti, hogy élve megúszta. Még persze hozzánk is bejött volna jelentgetni, ha valakit itt talál éjszaka. Én is a rendőröktől tudtam meg. Rögtön mondtam is, hogy ez lehetetlen hiszen, maga a légynek sem árt. Biztosan azért csinálja, hogy alkalmatlannak találják a gyerekek nyaraltatására, és ne tudjanak még ideiglenes nevelőszülőként sem gyereket magukhoz venni. Én számítottam a maguk látogatására ezek után.

– Jegyző úr, mi nem azért jöttünk most ide, hogy a saját igazunkat bizonygassuk magának. A sógorom az egy más ügy. Hosszú mese, majd egyszer elmondom, ha több idő lesz rá. Az egész, amivel feljelentett egy mese. Először is a cementet lopott tőlem, miután látta, hogy építkezek. Nincs rászorulva, csupán csak azért, hogy legyen mivel bosszantania. Még a „segédei”, a Kovács testvérek is otthagyták az éjjel, hogy ők bizony nem segítenek neki a lopásban. De mondom, nem ezért jöttem. Lassanként készen vagyok az építkezéssel, és szeretném, ha volna szíves kijönni és megtekinteni. Lassan itt a július, és ugye arról volt szó, hogy jönnek gyerekek nyaralni hozzánk, valami tanári kísérettel. Meg azt is tetszett mondani, hogy a bútorokat majd maguk intézik el. Mert kellenének ágyak meg szekrények, egyebek.

– Megnézem János bátyám, mikor mehetek?

– Akár most azonnal. Habár, ha nem is akartam, de ezek után be kell mennem a rendőrségre is, mert ők úgyis megkeresnek, már csak hivatalból is.

– Magával megyek János bátyám, és majd én is szólok pár szót az ügyben.

– Ugyan hagyja már, ne ártsa bele magát ilyenbe, ez egy rossz családi perpatvar.

– Átmegyek, mert nem akarom, hogy a gyámügyisek félrevezető leiratot kapjanak a rendőrségtől és arra hivatkozva  veszélyeztessük a nyaraltatást.

– Na akkor jöjjön, menjünk.

A rendőrségen, hamar végeztek. Ismerték már jól, Gergő ilyen tevékenységeit. Az ötvenes években is ezt tette. Egyszer a fekete autó elvitte ezért Jánost, de nem volt okuk bent tartani. Így sem kevés kellemetlenséget okozott a „jóakaratával”. Ezek után aztán nem sok hitelt adtak a feljelentéseinek. Felvették a panaszt, de várólistára tették.

– János bá’ felejtse el az egészet – mondta az őrszoba parancsnoka. – Ha valaki, akkor maga tehetne feljelentést. Régen sem tett, és most sem fog.

– Még ha tudnék ellene eljárást indítatni, akkor sem tennék! Beteg ember a sógorom, higgyék el. Épeszű ember nem tesz ilyeneket. Na akkor részemről is le van zárva. További jó munkát az uraknak.

Hála a jegyzőnek nem kellett gyalog menniük vissza a tanyára, mert az kocsival vitte vissza őket. Mikor meglátta a „toldalékot” amit János Erzsókkal felhúzott nem jutott szóhoz.

– Ez csodálatos lett! Azonnal értesítem majd a megyeieket, és intézkedem a bútorokról is. Ne izguljanak János bátyám, jönnek azok a gyerekek nyaralni. Én rajta leszek.

                                                          

Két hét sem telt el, és ismét nagy lett a forgalom a tanyán. Teherautók jöttek–mentek és hozták a berendezést. Valahonnan megtudhatta a televízió is, hogy mi készül itt, elküldtek a helyszínre egy forgatócsoportot, hogy készítsenek beszámolót a Híradó számára. János nem nagyon akart nyilatkozni. Erzsók sem, de aztán nagynehezen rászánták magukat.

– Ne csináljanak már belőlünk hírességeket. Egyszerű parasztemberek vagyunk. Adni szeretnénk olyanoknak, akik rászorulnak. Mi van ebben olyan nagy dolog?

– Fekete elvtárs, úgy hallottuk, hogy örökbe is akarnak fogadni gyerekeket? Mégis hogyan és hány gyereket?

– Mi már csak patronálni akarunk. Megbeszéltük ezt az asszonnyal. Nem vagyunk már fiatalok, és nem tudnánk beiratkozni semmilyen olyan tanfolyamra se, ahová be kéne, ahhoz hogy gyerekeket adoptálhassunk. Ámbár a szeretetet, azt nem lehet tanítani. Annak innen belülről kell jönnie.

– Akkor hogyan gondolják?

– Minden nyáron ide várunk tíz gyereket nyaralni, vezető tanár kíséretében. Két hónapig itt lehetnek, tanulhatnak, pihenhetnek.

– Mi adta önöknek az indíttatást, az elhatározást?

– Már mondtam magának, hogy nekünk nem lehettek gyerekeink. Egyszer mikor bent jártunk a faluban, akkor láttunk egy felhívást, hogy segítséget keresnek a gyermekfalu építéséhez. Így kerültünk kapcsolatba a gyámügyi szervezettel. Utána meg már minden terv szerint ment. Most két hét múlva várjuk az első csoportot és utána minden nyáron, ha nem találnak bennünk majd valami „hibát”. Mi mindent meg fogunk tenni, hogy jól érezzék majd itten magukat. De különben nézzenek beljebb, és mutassák meg, hogy hová is várjuk a fiatalokat.

– Köszönjük, már filmre vettünk mindent. Mi viszont tennénk önöknek egy felajánlást:, mivel alig három éve, hogy megindult a folyamatos adás, nincsen még televíziójuk, mint manapság sok faluhelyen. Engedje meg, hogy a televízió és a stáb nevében megajándékozzuk önöket, és persze a gyerekeket egy készülékkel.

– Köszönjük a felajánlást és a készüléket a gyerekek nevében is.

 

Már minden a helyén volt, és egy nap megérkeztek a gyerekek is. Öt fiú és öt lány, 13 és 14 évesek voltak. Nyolcadikosok, akik közvetlen a pályaválasztás előtt állnak. A buszról egy jóképű, harmincas forma vidám férfi szállt le.

– Gondolom, jó helyen járunk bátyám – kezdte széles mosollyal. – Fekete János és felesége tanyáját keressük?

– Jó helyen járnak fiam. Szedelőzködjenek le és fáradjanak beljebb!

– Kocsis Péter nevelőtanár vagyok.

– Örvendek! Fekete János és a feleségem Erzsók. Na jöjjenek velünk, az asszony viszi a lányokat, megmutatjuk, hogy mi hol van, és kinek hol lesz a helye.

Nagy nyüzsgés támadt. Először behordták a csomagokat, majd kisebb vitatkozás és megbeszélés után elhelyezkedtek.

– Nagyon szép ám itt maguknál János bátyám – nézett körül elégedetten Péter. – Nem vagyok falusi gyerek, de mindig is vágyódtam falura. Nem tudom, kik lehettek a szüleim. Intézetben nőttem fel, akárcsak ezek a gyerekek. Saját erőmből lettem tanár és minden, amit elértem eddig, az a saját szorgalmamnak, kitartásomnak köszönhetem. Ezt próbálom beleoltani ezekbe a gyerekekbe, hiszen hasonló sorsúak, mint én voltam.

– Akkor ez most magának is egy olyan pihenés, nyaralásféle lesz.

– Igen, körülbelül. Szólítson Péternek János bátyám.

– Jól van, no. Nem ismerem én a mai világ megszólításait, de ha úgy akarja… Akkor erre iszunk is. Saját készítésű kis bor, mint minden, amit majd itt enni fogunk. Egészségünkre –, emelték fel poharaikat.

– Ez igazán finom bor. Nem szoktam inni, úgyhogy ennyi egyelőre elég is lesz. Pár szóban azért mondja el János bátyám, hogy mi itt a „napirend”, mert nekem is ez alapján kell majd összeállítani a gyerekek napirendjét és a házirendet is.

– Hát Péter fiam, itt sok a munka szó se róla. Főleg így nyáridőben. Én korán kelő ember, már pitymallatkor talpon vagyok. Ellátom az állatokat, közben az asszony fej, utána a konyhában elkészíti a reggelit, aztán megbeszéljük a napi teendőket. Az asszony a baromfikat látja el, aztán főz, én megyek ki, arra a lepedőnyi földre, ami megmaradt. Itt elvagyok délig, aztán hazajövök ebédelni. Utána meg pihenünk egy kicsit, és kezdődik minden elölről, mint reggel. Erzsók délután megy a növényeihez, este hat–, hétóra is van, mire készen vagyunk, ha nincsen valami rendkívüli esemény, de az szerencsére ritka. Kivétel, ha valamelyik állat éppen ellenni akar. Olyankor van úgy is, hogy el kell mennem a szekérrel az állatorvosért, de mostanság más ügyben nem volt szükségünk rá. Évente kétszer így is kilátogat hozzánk, ellenőrizni, hogy minden állat egészséges–e, na meg beoltja őket mindenféle kórok ellen.

– Akkor, ha szabadna ajánlanom, én reggel olyan hat órára tenném az ébresztőt.

– Nem lesz az túl korán?

– Az intézetben is így kelnek. Hétkor reggeli és utána mennek a foglalkozásokra, tanórákra. Itt azt szeretnénk megértetni velük, hogy az állatokat ápolni, szeretni kell és, hogy az élelem nem a boltban terem.

– Na jó, akkor legyen úgy. Senkit nem szeretnék munkára fogni, azt teszik, amihez erejük és kedvük is lesz. Én a fiukkal foglalkoznék, ha az megfelelő az elképzelésnek és jönnének velem az állatokhoz. Persze a lányok is jöhetnek, ha van hozzá kedvük, de ez inkább, férfimunka. Lesz azoknak is elég dolguk az asszony mellet a baromfiudvarban, a konyhakertben, na meg a sütésnél–főzésnél. A többit meg majd menet közben tudjuk egyeztetni, ha ez jó lesz.

– Kitűnő.

– Akkor most menjünk, mert vár minket a terített asztal.

 

Már az első héten nagyon jól összebarátkoztak a gyerekekkel. Érdekelte őket a tanya minden titka. Szinte pillanatok alatt beletanultak a dolgokba. A fiúk Jánossal meg Péterrel tartottak, a lányok Erzsók irányítása mellett a reggeli készítéssel foglalatoskodtak. Bizony az elején egy kicsit féltek az állatoktól. Főleg a két lovacskától.

– A ló egy szelíd állat – kezdte János a tanítást –, de érteni kell hozzá. A látásuk nem annyira jó, mint nekünk embereknek. Mindig szemből próbáljatok hozzájuk közelíteni, mert ha oldalról, vagy esetleg hátulról mentek hozzá megijed és akkor először meg kell nyugtatni. A lovak nagyon szeretik a tisztaságot. Naponta tisztítani, vakarni és fényesre csutakolni kell őket. Minden nap ki kell szedni alóluk a régi szalmát, almot, fel kell takarítani mindent, és friss szalmát alájuk tenni. Na nézzétek, hogyan csinálom.

János bement az istállóba. Megsimogatta a két paci fejét és kivezette őket az udvarra egy elkerített karámba.

– Kell nekik a szabad mozgás mielőtt munkába állnak. Na gyertek utánam, megmutatom, hogy kell takarítani az istállót, a ló rendben tartását majd később.

Az elején bizony kicsit fanyalogtak, amikor látták, hogy bizony a lovaknak nincsen külön „helyiségük” ahol a dolgukat elvégzik, de aztán már megszokták. Péter is derekasan kivette részét a munkából. Az elején ő hányta a tragacsra a régi almot és a fiuk csak kitolták oda ahol már a többi is volt… Aztán mikor már csak a beton lap volt vették a slagot és felsikálták az egészet.

– Na akkor ezzel meg is volnánk eddig. Menjünk, nézzük meg mi jót kapunk reggelire.

A konyhában nagy sürgés–forgás folyt. Friss tojásrántotta és sültszalonna illata terjengett. Na meg a persze a frissen forrt tej és illatos kenyéré is.

– Na egy kettő, a koszos cipőt hagyjátok kint a tornácon és menjetek kezet mosni.

A fiuk szófogadóan elvonultak tisztálkodni. Kis idő múlva aztán kezdtek szép sorjában visszajönni, és helyet foglaltak az asztalnál.

– Ha valami nem ízlik, akkor azt nem kell megenni, nyugodtan lehet szólni – nevetett János. – Akkor jóétvágyat mindenkinek.

Láthatóan jóízűen költötték el a reggelit, felvették a munkaruhát, és mentek vissza az új környezettel ismerkedni.

– Na akkor most hozhattok friss szalmát. Majd Péter elmegy veletek, mert a kazlak fel vannak tornyozva.

Két fiú neki is indult Péter tanár úrral, hogy teljesítsék a feladatot. A másik három fiú meg leste János minden mozdulatát.

– Csutakoltatok már lovat? – kérdezte nevetve. A három fiú buzgón rázta a fejét.

– Ha akartok, segíthettek. Na gyertek, bevezetjük őket lassan. Amott a szegen vannak a zabláik hozzátok őket ide – mutatott az istálló felé. – Aj, de bolond vagyok, hiszen hiába mondom, amikor azt sem tudjátok mi az. – Azzal indult a fiukkal együtt az istállóba. Közben Péterék is odaértek a friss alommal.

– Ehun ni, ez a zabla. Nem nagyon szeretik a pacik, főleg amikor reggel felszerszámozza őket az ember. Na fogjátok – azzal a fiúk felé nyújtotta a két zablát. – Most csak én egyedül megyek be a karámba, de holnaptól majd megtanítom, aki kíváncsi erre a műveletre. – János feltette a lovak fejére a zablát, aztán mindkettőt vezetőszárral kivezette a karámból.

– Valamelyikőtök hozzon…! Na bolond a vén Fekete, mindig elfelejtem, hogy még nem tudjátok, mi micsoda. Most ide szépen kikötjük őket és bemegyünk a szerszámokért. – Azzal már indultak is vissza. – Na ez a kefe, amivel lovakat csutakolunk – vett kezébe egy különleges forma kefét. – Vegyetek a szétterített szalmából egy–egy csutakot. – Persze megmutatta közben, hogy mi is az a csutak. Utána visszament a pacikhoz, a fiúk kíváncsian követték.

– A csutakolást felülről kezdjük. Kezünkben van ugye a csutak szalma, ezzel kezdjük a hátától lefelé haladva szépen ledörzsölni. Akarja valaki megpróbálni? – Kicsit félve, de mind akarták.

– Na gyertek. Te az egyik oldalon, te meg a másikon. Azzal elkezdte csutakolni az egyik lovat. Látjátok ugye? Na próbáljátok meg. A két gyerek oda óvatoskodott a lóhoz. Az először kicsit megijedt az idegen kezektől, de miután János megpaskolta, nyugodtan tűrte, hogy a gyerekek csutakolják.

– Na te meg gyere velem, majd együtt mi csináljuk a másikat. Ha készen vagytok – szólt át a két ügyeskedő fiúhoz – akkor vegyétek a kefét és kezdjétek el kefélni ugyanúgy, felülről lefelé. Azt nagyon fogja élvezni. Addig kell kefélni, amíg szép fényes nem lesz a szőre.

A délelőtt nagy része így telt el. Persze nem lettek mindennel készen, ahogy kellett volna, de ezt Erzsók mintha előre érezte volna, a teheneket kiengedte a legelőre. Aztán megérkezett a „felmentő csapat” Jánossal meg Péterrel és ők folytatták tovább tehénistálló takarításával.

A lányoknak megmutatta Erzsók, hogy a veteményes kertből mit és hogyan kell összegyűjteni az aznapi ebéd főzéséhez, hiszen még sohasem látták, hogy hol terem a sárgarépa, azt meg végképp nem tudták, hogy azt meg is kell pucolni a leveshez.

Észre sem vették, úgy elment a délelőtt.

– Éhesek vagytok már biztosan. Egyikőtök menjen be a konyhába, nézze meg mire jutottak a „fehércselédek” és kérdezze meg az Erzsók asszonytól, hogy egy órán belül kapunk–e ebédet.

 

Így telt az idő, hogy naponta mindig mást és mást tanított meg a gyerekeknek. Nem kellett őket erővel dolgoztatni, mert hamar kiderült, örömmel segítenek, a nekik eddig ismeretlen világban. A játékosan dolgoztak és a szabadság volt a legnagyobb jutalmuk. Olyan ügyesek voltak, hogy két hét után már sok munkát önállóan akartak elvégezni. Jánosnak csak felügyelni kellett mellettük. Persze a lányok is sok mindent megtanultak ezalatt. Kenyeret dagasztani teknőben, összegyűjteni a tojásokat, takarmányt és tápot keverni a baromfiknak.

Esténként meg leültek a „csodadoboz” elé. Ez a televízió volt, mert János csak így hívta.

Folyatása következik

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 457 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.