dr Bige Szabolcs- : GIATROSZ AGROTIKOSZ: ATYÁM, A NAPISTEN FIA 6.

“… hordják ide mind, ami illik,//
holtunknak, hogy az éji homályba vihesse magával…” (Homérosz) *

 

 

Az indulás előtti napon, mikor Héliosz arany szekere a látóhatárhoz közeledett, három hajó, három harci gálya úszott be a város előtt elterülő csendes öbölbe. Érthető izgalom lett úrrá Hüpanisz lakóin. Fegyveresek szállták meg a kikötő környékét, de nem támadó szándékkal érkeztek az idegenek. És mint hamarosan kiderült nem is voltak idegenek.

Görögök jöttek a hajókon: mindhárom szülőföldem szomszéd vidékéről érkezett; telepeseket hozott Chalkidiké földjéről, ahol Amyntas baszileusz volt az uralkodó.

Örömmel fogadtuk őket. Az istenek kegyének köszöntem, hogy az utolsó pillanatban meghiúsult az általam esztelennek tartott háború a gimmír törzsek ellen. Hiába vagyunk mi jobb harcosok, fegyelmezettek, jól felszereltek, ha a barbarosz lovasok sokasága legázol! A hajók érkezése elterelte a figyelmet.

A gályák beálltak a kikötőbe. A partról segítették a lelkes városlakók. Elsőnek egy jól megtermett díszes öltözékű férfi ugrott a partra. Fürkészve nézte végig a parton serénykedőket, majd megpillantotta a belőlem, az arkhónból és a többi kapitányból álló csoportot.

— Üdvözlet az új hellén gyarmat nemes urainak! — kiáltotta erős, parancsoláshoz szokott hangon.

 Minden szem felé fordult, még a hajók kikötése egy megállt egy pillanatra.

— Legyenek hozzád az istenek kegyesek! — válaszoltam az üdvözlésre. — Lépj közelebb és mond meg vagy, kik vagytok.

— Elephénór a nevem, atyám szép palotáját örököltem a tengerbe nyúló parton, s most onnan jövök kalandra vágyó, új földet kereső társaimmal — válaszolt és tisztelettel, de emelt fővel megállott előttünk. — Benned kit tisztelhetek, nagyúr?

— Makhaón vagyok, a Gyógyító Apollón szolgája, és én vagyok a gyarmat alapítója, az archagetasz. Társaim: Akarnan, az arkhón, valamint Proklész, Ellopia jövendő ura, és ők a vezéreink, a csapatok kapitányai.

— Harcra készültök, hogy csapatokról, vezérekről, kapitányokról beszéltek?

— Gyere, menjünk az agorára, hívjad társaidat is, ha végeztek a partraszállással, és kivontatták a gályákat a fövényre — mondtam. — Ott majd mindent megbeszélünk.

Nem telt sok idő, és ott tolongott a téren az újonnan jöttek tömege összekeveredve a helybeliekkel. Elephénór magához intett öt-hat embert a hajósai közül, és velünk együtt letelepedett az egyik estéről kint maradt asztal mellé. Akarnan, az arkhón vitte a szót. Elmondta, kik vagyunk, honnan jöttünk, mit tettünk eddig. Csak Iphianassza neve nem hangzott el. Annyit adott a vendégek tudtára, hogy papnőt vittünk a tauroszok földjére. A királylány kiléte a titkunk maradt. Említette a barbárok elleni készülődést, melyet a vendégeink érkezése odázott el.

— Amyntas baszileusz a mi urunk — kezdett bele mondókájába válaszképpen Elephénór. — Kövér földek: szántók és legelők, számtalan gulya és nyáj adja gazdagságát. Mondhatnám inkább adta, mert mostanra a háború leszegényítette a birtokot. Agamemnón hívására harminckilenc nagy bárkát állított ki a király. Engem tett meg parancsnoknak, mert ő idős korára hivatkozva otthon maradt. Bátran vágtunk neki az útnak, zsákmányra éhesen. Hosszú időre Aulisz partjainál rekedtünk Artemisz haragja miatt. Mint tudjátok, az istennő kedvenc szarvasát nyilazta le az elvakult király, s ezért bűnhődött az egész görög tábor. Hiába áldozta szűzies lányát az istennőnek, a tenger istene, a földrázó Poszeidón sok bajt hozott a hajós népre. Alig szabadultunk a kényszerű pihenőből, elvétettük az irányt, a sima víz nem mutatott semmi támpontot, merre menjünk. Senki közülünk nem ismerte a tengeren átvezető utat. Hiába a nagytapasztalatú híres király, Agamemnon parancsolt a hadnak és hiába vezette a hajóhadat a korához képest máris megbecsült, bátor hős, Akhilleusz, nem Trója partjainál kötöttünk ki a tenger túlsó partján. Állt ott is egy város, és körötte gazdag földek. Partra szálltunk, hogy raboljunk, dúljunk, szerezzünk bőséges zsákmányt. Milyen balgák is voltunk. Az istenek elvették az eszünket…

Mélázva elhallgatott, és mi többiek tiszteltük hallgatását, nem szóltunk egy szót sem. Egy idő után, nagyot sóhajtva folytatta.

— Télephosz, Héraklész fia uralkodott a városban, és midőn hírül vette dúlásunkat, összegyűjtötte harcosait és reánk rohant harci szekereivel, melyeket jól képzett íjászok és lándzsavetők követtek. Felvettük velük a harcot, de ők erősebbeknek bizonyultak. Ekkor tudtuk meg, hogy Műszia partjainál kötöttünk, ki és a nagy Héraklész fiával akasztottunk tengelyt, akit Akhilleusz lándzsájával megsebezett. Ettől a műsziaiak még nagyobb haragra gerjedve vágták, pusztították a görögöket. Ahogy csak tudtunk a hajókra igyekeztünk, és sebesen elhagytuk a veszélyes partokat. Akhája felé vettük az irányt. Poszeidón azonban még tartogatott számunkra meglepetést. Hatalmas vihart támasztott és szétszórta hajóinkat. Sokan elvesztek, elpusztultak, s aki megmenekült, a hazai partokra igyekezett. A mi harminckilenc gályánkból tizenöt odaveszett. A többi megrongálódva, törött evezőkkel, szakadt vitorlákkal érkezett Chalkidiké földjére. Jajszó és panasz fogadta az érkezőket. Gyászt hoztunk, nem zsákmányt, hadi sikert.

— Nem is foglaltátok el Tróját? — kérdezte meglepődve Proklész.

— Várd ki a végét, dicső Proklész! — vette vissza a szót a mesélő. — Agamemnón, az Atreidák nem hagyták azonban annyiban a dolgot. Újabb ígéretekkel, fenyegetésekkel rávették az akháj népet, hogy ismét nekiinduljon a tengeri útnak. Atyám is kiállította a kért számú hajóit népestől, szolgástól, felszerelve mindennel, ellátva gabonával, marhával. A többi kisebb-nagyobb gazda is így tett. A rendbe hozott királyi gályákból húszat sikerült vízre bocsátani. Ezek parancsnokságát is rám ruházta Amyntas, a baszileusz. Most nem vétettük el az irányt, mert az Atreidák szereztek olyan vezetőket, akik ismerték a Trójába vezető utat. Meg is érkeztünk Ilion partjaira, de alig rendezkedtünk be, Agamemnón utasított, hogy öt hajóval menjek vissza Chalkidiké földjére, és hozzak élelmet az ostromló seregnek, mivel szemmel láthatón nem lesz elegendő újig. A többi baszileusz részére is hasonló üzenetet küldött. Az üzeneteket széthordtam, ahogy utasított a fővezér, és otthon vártam a gabonával rakott bárkák indulását. Baszileusz uram morgolódva teljesítette Agamemnón kérését, és azt dünnyögte, hogy csak én halljam, hogy ennyi gabona, meg vágómarha elég lenne egy kisebb városnak is, egy távoli gyarmat pedig akár két évig is kihúzhatná vele. Csodálkoztam a szavain, de nem válaszoltam rá semmit, csak gondolkoztam két álló napig, majd elmentem a jósnőhöz, a hőforrások mellé. „Mi nyomasztja ifjú szívedet?” — kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna, mielőtt még egy szót is szóltam. „Apollón istentől szeretném megtudni, mit tegyek, királyom szavait hogyan értsem”. „Nyújts felém a kezedet” — mondta, és vaksi szemeivel az égre tekintve végig tapogatta mindkét kezemet, karomat. Elengedte és ült tovább mozdulatlanul. Mikor már gondoltam, talán el is aludt, és éppen el akartam távozni, hirtelen megszólalt: „Menj! A választ a szívedben találod”.

Elephénór kiszáradt torkát egy nagy kupa borral öntözte, majd folytatta.

— A magam módján értelmeztem a jós szavait, és három hajóra gyűjtöttem össze a családom tagjait és barátaimat. Az Atreidák mohósága, a háborús követelések teljesen kimerítették földünket. A hombárok kiürültek, a gulyák, nyájak elfogytak. Nem volt ott már mit keresnünk. Lémnos szigetéig együtt haladtunk a többi, élelmet szállító bárkával. Itt hátra maradva Imbros szigete felé vettük az irányt. Itt kikötve értesültünk a messzi földről jött kereskedőktől, hogy a tauroszok földjének szomszédságában virágzó polisz keletkezett és tekintélyének híre a barbarosz törzseket hódolatra késztette.

— Mi a szándékotok, most, hogy ide érkeztetek? — tettem fel a mindannyinkat érdeklő kérdést.

— Keresünk a közelben egy jó helyet, hogy alapítsuk meg saját telepünket. Addig, engedjétek meg, hogy megpihenjünk nálatok, és ideiglenesen itt maradjunk, ameddig felépítjük városunkat.

Örömmel egyeztünk bele Elephénór kérésébe. Nem ártott számbelileg is erősíteni a gyarmat erejét harcedzett hellénekkel. Kijelöltük a helyet, ahol felverhetik a sátraikat, vagy építhetnek házakat maguknak. Van elég fa az erdőben. Pezsgő élet kezdődött Hüpanisz falai között. Magunk dolgával is kellett törődnünk. Az építkezés láza minket is elkapott, és építettünk még két őrtornyot: egyet a folyó partján feljebb, másikat az erdő szélén. Ez utóbbit azzal a céllal, hogy az erdőben dolgozóknak nyújtson védelmet.

Nem sok idő kellett, hogy rendesen berendezkedjenek, és elkezdjenek tájékozódni a környéken, végleges letelepedés céljából. Hajóval felúsztak jó háromnapi útra a Hüpanisz folyón, majd miután csak kihalt, ember nem járta partokat találtak, a Borüsthenész vízén is próbálkoztak. Itt több szerencsével jártak, barbár pásztorokra találtak mindkét parton, akik barátságosan fogadták a hajósokat. Csereberéltek is velük: réz és bronz edényekért, díszekért élelmiszert adtak, sőt két család velük is tartott a visszafelé vezető úton.

Ezek az emberek itthon elmondták — a régebben hozzánk csatlakozott, görögül már jól értő és beszélő pásztorok segítségével —, hogy gyakran rajtuk ütnek vad lovasok, és ha gyorsan nem menekülnek az erdő védelmébe, levágnak mindenkit, és állataikat elhajtják. Ezeket a rajtaütéseket kisebb lovas csoportok hajtják végre, de olyan gyorsak és vadak, hogy nem tudnak ellenük védekezni.

— Menjünk fel két hajóval és támadjunk rájuk, vessünk cselt nekik — hozakodott elő az ötletével Elephénór. — Ejtsünk foglyokat. Szükségünk van rabszolgákra, ha építeni akarunk! A táborhelyüket, a szállásukat is jó lenne megtalálni, hogy szerezzünk magunknak asszonyokat. Ti már megtaláltátok a magatok asszonyait, de az én társaim egyedül élnek még. Mire felépül városunk, szeretnének családot alapítva elfoglalni azt.

Meghánytuk-vetetettük a gondolatot, és mivel Hüpanisz lakói is szerették volna megbüntetni a barbarosz törzseket a hitszegésért, szívesen csatlakoztak a Chalkidiké telepeseihez.

Az új telepesek két hajója mellé felszereltük gyorsjáratú gályánkat, fegyveresek közzé felvettünk magunk közzé tíz talpraesett pásztorból lett együttlakót, valamint két rabszolgát tolmácsnak. Mivel kiszámíthatatlan kimenetelű harc várt a kalandra indulókra, magam is velük tartottam gyakorlott szolgáimmal, hogy segítséget nyújthassak, ha kell a sebesülteknek, sérülteknek.

Messze felhatoltunk a nagy folyón, és az egyik hajó legénysége partra szállt. Letáboroztak, tüzet raktak, húst sütöttek, beálltak a folyóba halat fogni. Látszólag gyanútlanul viselkedtek. A helyet úgy választották meg, hogy messze lehessen látni, ne tudják őket váratlanul meglepni. A másik hajó legénysége elrejtőzött a bozótban, a folyóparton. A kisebb, gyors gálya feljebb ment, kikémlelni a vidéket.

A csel bevált. Javában falatoztak a „gyanútlan” hajósok, amikor a puszta felől közepes méretű lovascsapat tűnt fel. Nem siettek, de magabiztosan közeledtek, s amint közelebb értek legyezőszerűen szétváltak a lovasok. A lakomázók felugráltak, az ételt, a finom húsokat, csontokat bedobálták a tűzbe, és mintegy véletlenül mindnek a keze ügyében volt a fegyvere: pajzs, sisak, íj, lándzsa. Mire a támadók körbekerítették, egyik oldalon a folyó, másikon a zsírtól fellángoló tűz védte őket. Egymásnak háttal állva hadirendbe rendeződtek. A lovasok rájuk rontottak, de nyílzápor fogadta őket, meg hegyes lándzsák. A nomádok nyilait felfogták a pajzsok. A támadókat azonban olyan váratlanul érte a védekezés határozott, gyakorlott módja, hogy sokan áldozatául estek az ellentámadásnak. Sérültek zuhantak a földre, s az elszabadult lovak összevissza vágtattak. A támadok kissé megzavarodva megtorpantak, de újra, meg újra támadtak. Sebesülések estek mindkét részről. Közben a bozótból is előjöttek a harcosaink, és a barbarosz lovasokat hátulról megtámadták. A csata eldőlt. A támadókból menekülők lettek. A lóról leesetteket és a gazdátlan lovakat gyorsan a hajóra vitték. Ép embert nem sokat tudtak elfogni, de akinek nem volt súlyos a sérülése, azokat is magukkal vitték a bárkára, meg ami fegyvert a harcmezőn csak találtak, mind összegyűjtötték. Az egyik hajó rejtve ott maradt a parti fák takarásában, a másik pedig a zsákmánnyal lassan úszott lefelé a parton, meg-megállva. Partközelben haladtak, csak annyira távolodva a parttól, hogy a nyíllövések ne tehessenek bennük kárt.

A nomádok látva, hogy nem üldözik őket, visszafordultak és észrevették a lassan haladó gályát. Könnyű prédának látszott, s a bosszúvágy is sarkalhatta őket. Vágtattak utána, s mikor egy vonalba értek, próbáltak a vízen át közelebb férkőzni a hazafelé tartókhoz. Nem sikerült, s a hajó tovább haladt valamivel gyorsabban. A nomádok kiabáltak, ide-oda vágtattak a parton, egyszer-egyszer berontottak a habok közzé, de csak nem sikerült a gályát megtámadni.

Ameddig ez a hadakozás tartott, egyre távolabb kerültek a szálláshelyüktől. A másik hajó is kibújt a rejtekhelyből és elindultak felfelé a kis gálya után. A folyó egy nagy kanyarral körbevett egy részt a dúsfüvű pusztából. Ott álltak a nomádok sátrai, szekerei, köröskörül feketeszőrű marhák legeltek. Férfiak nem tartózkodtak a táborban, mindannyian a betolakodók hajójának az üldözésével foglalatoskodtak. Csak az öregek, a gyerekek, s az asszonyok maradtak itt. A gulyára is fiatal gyerekek vigyáztak, meg a megtermett, erős fogú kutyák. Nem volt nehéz rájuk támadni. A katonák összefogdosták a gyerekeket, asszonyokat és a hajókra cipelték őket, majd minden használható eszközt, tárgyat összeszedtek, s azokat is felvitték a bárkákra.

Ezen idő alatt a pásztoraink összeterelték a gulyát és üszköt vetve közéjük, megvadították az állakat, s azok eszüket vesztve rohantak a folyó mentén lefelé. Pán isten is segített a pásztoroknak az esztelen félelmet elültetni az állatokban. Félelmetesen dübörgött a föld patáik alatt. Végezve a zsákmány hajóra hordásával, indultunk mi is lefelé. Erős ütemet diktáltunk, érjük be mihamarabb társainkat, aki a nomádok figyelmét sikeresen lekötötték. Akármennyire is igyekeztünk azonban, az állatokat nem értük be, eltűntek előlünk a kanyarban, csak a dübörgésük hallatszott még egy darabig.

Amerre elhaladtak, mindent legázoltak. Lovat is, embert is, ha idejében nem sikerült az útjukból kitörni. A nomád lovasokból alig néhány úszta meg. Szóról szóra, mert csak aki bemenekült, beúszott a folyóba. A rémült embereket, lovakat a hajóról könnyűszerrel kifogdosták. Odaérve mi már csak a pusztítás rémes nyomait találtuk.

Amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk azt a helyet és szorgalmasan emelgetve az evezőlapátokat igyekeztünk mihamarabb Hüpanisz barátságos öblébe visszajutni. Bőséges zsákmány jutalmazta fáradságunkat. Kikötve a hazai partokon a sebesültek ápolására fordítottam a figyelmemet. A görögöket külön helyiségben helyeztettem el az Apollón templom falai között, és a foglyokat az enkoimitiria kijelölt helyiségébe. Sok dolgunk akadt gyógyításukkal, és nem is sikerült mindenkit megmenteni, Hadész birodalmába kerültek ők, miután Kharón átevezett velük a Sztüx folyó sötét vízén.

A visszaérkezés estéjén, miután hálaáldozatot mutattunk be Arész oltárán a sikeres kalandért, és áldoztunk a Győzelem istennőjének is, az agorán gyülekeztek a város kíváncsi lakosai. A csatából megtértek kalandjaikat mesélték bőven kiszínezve, és előtérbe helyezve saját vitézségüket, bátorságukat.

— Sok foglyot ejtettünk, bőséges zsákmányt szereztünk — szólalt meg az arkhón —, asszonyok is vannak szép számmal, jut az újtelepeseknek. Sorsot vetünk majd, kinek melyik jut, az istenek akarata szerint.

— Mindenekelőtt azonban — tettem hozzá —, elesett társainknak adjuk meg a nekik járó tisztességet, temessük el őket méltó módon. Reggel menjen el tíz ember, és hordjanak össze elegendő rőzsét, és száraz fát a máglyához. Tizenöt társunk fekszik kiterítve, tíz görög, és öt az együttlakók közül. Ők is vitézül harcoltak, megérdemlik a tisztességes temetést.

Nagy rakás száraz rőzsét és fát raktak fel a szolgák, legyen hatalmas a máglya az elesett hősökhöz méltó. Felrakták a tetejére a meghalt vitézek tetemét, legszebb ruháikba öltöztetve. Fegyvereik utánzatát — ezeket fából faragta ügyes kezű mester — is melléjük helyezték. Eljöttek barátaik, ismerőseik, harcos társaik a máglya elé és mindegyik szólott néhány szót az eltávozott bajtársról. Elmondták, milyen derék harcos, milyen önzetlen barát, milyen bátor hajós veszett el vele. Meghintették borral és olajjal a farakást és meggyújtották.

— Jó Thüesztész, itt kell, most lássalak a máglya tetején! — szólt egyikük. — Együtt tereltük a nyájakat gyermekkorunkban, s később együtt öltöttük magunkra a férfiköpenyt, s a fegyvereket. Szálljon hát lelked az Élüszioni Mezőkre, a boldogok mezejére, kedves voltál mindig az istenek előtt.

— Barátom, Polüktór! — szólt a másik. — Mindenkinél bátrabb voltál a harcban, és leghűségesebb a barátságban. Tetteidről dalnokok mondanak majd éneket az esti tűz körül.

Sorban így búcsúztak el a társaiktól a hellének, s városlakók.

A szelek isteneihez küldtem könyörgést, és miután illő módon kezet mostam, helyeztem áldozatul kövér ürü combját és fejét a máglyára. Belekapott a láng a zsíros húsba, s az sercegve fellángolt. Az északi szél, Boreász meghallgatta kérésemet. Reggelre kelve a máglya összerogyott, leégett. Jöttek a halottak bajtársai és borral meg friss forrásvízzel öntözve a zsarátnokot, eloltották teljesen a tűzet. A csontokat összeszedték, és égetett agyagurnákba helyezték. Mindegyiket külön-külön.

A sírhalom helyét magam jelöltem ki, közel legyen a tengerhez egy magaslaton, hogy a hullámok ne tehessenek benne kárt.

— Újra tanácsodat kérem! — fordultam a következő nap Majához. — Apollón kedves testvére Artemisz istennő kedvéért kegyes lesz hozzád, ha továbbítod kérésemet, kérdésemet a Ragyogóhoz.

— Menjünk együtt a szentélybe, és mutassunk be áldozatott az istennőnek és Phoibosz Apollón istennek, a Tündöklőnek.

Minden ízemben remegve követtem Maja papnőt. Esztelen remények viaskodtak a józanésszel bennem. Erósz és Hédoné űztek velem kegyetlen játékot. Láttam, Maja keze is remegett, ahogy tűzet csiholt az oltáron felhalmozott illatos szárított füvek alá. És akkor hirtelen rájöttem, mit kell tennem. Artemisz sugallhatta, hogy védje meg papnőjét egy meggondolatlan cselekedettől.

— Maja! — kiáltottam határozott hangon, de legbelül zokogva. — Tudom már a választ.

— Köszönöm hatalmas istennő! — fordultam az oltár felé, és megfordulva elhagytam Artemisz templomát.

Visszatértem saját házamhoz, és a betegek, sebesültek termeihez. Kiadtam az utasításokat az ápolási teendőkre, majd az agorára mentem. Odahívattam az arkhónt, Proklészt, az új telepesek vezetőjét és még néhány polgárt.

— Mint Apollón papja szólok hozzátok! — kezdtem. — Az istenek tudomásomra hozták, hogy az Ilion partjain küzdő akhájok sokat szenvednek a háború viszontagságai miatt, és szükségük van a segítségemre. Elmegyek hozzájuk, de előbb eldöntjük, mi legyen néped sorsa, vitéz Elephénór? Találtatok már alkalmas helyet a letelepedésre?

— Makhaón, jó uram, Apollón kegyeltje! Az öböl bejáratával szemben jó kétnapi járásra innen találtunk alkalmas partot városalapításra. Hajóval hamar elérhető, gyertek Hüpanisz bölcs vezetői, tekintsétek meg magatok is.

— Készítsétek máris útra a kisebb gályát! — szóltam, s Akarnan intett egy szolgának, teljesítsék a parancsot.

Lementünk a partra. Az emberek már tolták le a bárkát a fövényről, és igazították helyükre az evezőket. Parancsok csattantak és készen állt minden az indulásra. Eltávolodtunk a parttól és a folyó torkolatától, majd Héliosz isten útját követve sebesen haladtunk. A partvonal jobb kéz felől látszott, de az öblöt védő földnyelv sem volt messze a baloldalon. Ismertem a helyet ahova igyekeztünk, de most más szemmel kell megvizsgálnunk. Alkalmas-e egy polisz alapítására.

Alaposan megtekintettük a helyet, bejártuk szélét-hosszát, és ki is jelöltük a területét. Elephénór nagyon örült tapasztalt segítségünknek.

— Bőséges áldozatot fogok bemutatni az isteneknek, hogy megmutatták ezt a helyet, és hogy ideirányított titeket, uraim, akik megmutatták a helyes arányokat és a kiterjedését egy most épülő városnak. Holnap kezdjük az építést.

Visszatérve Hüpanisz falai közzé, még egy fontos dolgom maradt.

— Minden polgárt hívjatok az agorára. Régieket és újonnan jötteket is. Fontos határozatot kell hoznunk.

Mikor mindenki ott volt, aki számított, Akarnan és Elephénór közzé állva így szóltam a polgárokhoz:

— A kegyes istenek megengedték, hogy termékeny helyet találjunk gyarmatunk alapítására. Immár két városa lesz ennek a gyarmatnak, holnap kezditek a másik város építését. Először az istenek számára emeljetek templomokat. Zeusz, Apollón, Démétér, Árész, Poszeidón méltán elvárják, hogy ne feledkezzetek meg róluk. Nem csak építeni, hanem védeni is kell az otthonotokká lett földet. A barbár nomádok, a gimmír törzsek bármikor betörhetnek. Közösen és okosan kell védekezni. Egy kézben legyen az irányítás, a hatalom. Egy arkhón legyen az egész gyarmat felett, akit évenként váltani kell. Az első legyen, aki most van, Akarnan, egy év múlva pedig váltsa őt fel Elephénór, utána azt tegyétek helyébe, aki közületek a legderekabb. A rátermettséget nézzétek, ne a népszerűséget.

— Makhaón, jó uram! — szólt Proklész, Ellopia jövendő ura. — Úgy beszélsz mintha búcsúznál. Miért e hagyakozás?

— Halljad hát barátom, Proklész és ti többiek! Hermész az istenek hírnöke álmomban meglátogatott és a nagy Zeusz üzenetét hozta. Ilion partjainál az akhájok szorongatott helyzetben vannak. Sokan elestek a harcokban, és sokan szenvedtek súlyos sebeket. Kérték az isteneket, vezéreljenek engem hozzájuk, legyek segítségükre, hogy újra folytathassák a harcot. Holnap felszerelünk egy gályát, és indulok a Tróját vívó görögökhöz.

A másnap az előkészületekkel telt. Azt a hajót szereltettem fel, amelyikkel ideérkeztünk. A réseket betömték, az árbocot, vitorlát megjavították. Az evezőket helyükre illesztették. Készen állt az indulásra. Hajósok, tengerészek kiválasztása következett. Azok közül, akik velem érkeztek, senkit nem vihettem magammal, mert kötötte őket az istennő parancsa. Tíz év letelte előtt nem hagyhatták el a Pontos Euxinos partjait.

A volt pásztorok között találtam néhányat, akik megtanulták a hajós mesterséget. Ezeket választottam és az Elephénór társai közül hármat. Hajóskapitánynak is egyiket a háromból, Onétoridész nevezetűt, mert jó hajós híre volt társai körében. Mind derék embereket sikerült találni, kik a hajózáshoz és a harchoz is egyformán értettek. Szolgáimat Apollón templomában hagytam, gyógyítsák tovább a rászorulókat. Az enkoimitiria dolgait, ügyeit is rájuk hagytam. Egyetlen szolgát vettem magam mellé, Klearkhosz nevezetűt, hogy segítsen, ha szükség lesz a mesterségem gyakorlására, és legyen, aki utánam hozza gyógyszeres-műszeres ládámat.

Húsz derék hajós kezelte felváltva az evezőket. Így indultunk el, miután bemutattuk áldozatunkat Poszeidón istennek, a tengerek urának.

Indulás előtt oda járult elém Elephénór azzal a kéréssel, hogy két hajóval kísérhessenek el az Istros torkolatáig.

— Az építkezések rendben haladnak, nincs szükség a katonáim állandó jelenlétére, s most csak unatkoznak. Jobb, ha elfoglaltságot biztosítok nekik. Szeretik a kalandot, s útközben hátha adódik valami. Zsákmány, kövér kereskedőkkel.

— Nem bánom, jöjjetek, de csak önként. Ők már szabad polgárai épülő városuknak — jegyeztem meg.

— A hajók készen állnak, csak a beleegyezésedet vártuk!

A három gálya kifutott a nyílt vízre. Úgy helyezkedtek el, hogy látótávolságban maradjanak egymástól. A parthoz közelebb mi haladtunk, tőlünk balra a második, és tőle tovább a harmadik. Mindegyik csak a másik hajót látta, mi pedig a partvonalát. Így hajózva a tenger jelentős részét áttekinthettük, és egymásnak jelezve tudtul adhattuk, ha szokatlant észlelünk. Az éjszakákat a part mellé kikötve töltöttük. Semmi nem zavarta utunkat, míg el nem értük az Istros torkolatát. Kétszer tűntek fel előttünk, a látóhatár peremén hajók, de ahogy észrevettek minket gyorsabb haladásra ösztökélték evezőseiket, mert hamarosan elenyészett árnyékuk a távolban. Nem üldöztük őket. Nem akartuk megzavarni a tervezett haladásunkat, Trójához vezető utamat.

Bevártuk a torkolatnál egymást, és gondoltam, kísérőink hazafelé veszik az irányt. De tévedtem.

— Uram, megnéznénk mi is azt a helyet, ahol rátok támadtak az erdőlakók — szólott az egyik hajóskapitány.

— Veszélyes lehet!

— Minek nézel minket? Asszonyoknak?

— Menjünk, de nagyon óvatosan.

Beúsztunk a széles deltaágba, fel egészen a nagy vízig. Ott volt a hely, annyi év után sem halványult az emléke. Ugyanott kötöttünk ki. A ravasz Klearkhosz, a szolgám kiötlötte, hogy most is rakjunk a parton tüzet, süssünk húst, és hagyjuk ott a tűz mellett a maradékot, mi pedig rejtőzzünk el. Mikor odamennek az ennivalót elvinni, rájuk rontunk.

— Okos szolgád van! — kiáltott fel a hajóskapitány, és odafordult Klearkhosz felé.

Élénk beszélgetésbe kezdtek, de nem hallottam, mit, mert arrább mentek. A hajóskapitány végül barátságosan megveregette a szolgám vállát, és visszament az emberihez.

Megbeszéltük a tennivalókat Klearkhosz szavai alapján. Megsütöttünk három gödölyét, nyársra húzva, és illatos füvekkel, magokkal szórtuk meg, szálljon minél messzebb az illat. Jóízűen falatoztunk, majd a maradékot a nyársakon hagyva visszahúzódtunk a hajók irányába, de a parti bokrok védelmében lesbe álltunk. Nem is kellett sokáig várakozni, midőn a parázs halvány fényénél árnyak óvakodtak a lakoma színhelye irányába. A parti bokrok mellől kígyósziszegés hallatszott, s erre tíz gyantába mártott nyílvessző repült a tűz még izzó parazsába.

Sisteregve fellángolt a gyanta megvilágítva a tisztást a tűzhely körül. A vadaknak megijedni sem volt idejük, az előrohanó harcosok összefogdosták, akit csak elértek. A többiek elfutottak. Bemenekültek a közeli erdőbe, onnan hallatszott kiabálásuk, jajveszékelésük. Biztos azt hitték, démonok támadtak rájuk.

Az elfogottakat a hajókra hurcolták megközözve kezüket-lábukat. Bénult beletörődéssel viselkedtek, nem ellenkeztek, hagyták terelni magukat. Másnap vettük szemügyre őket. Sovány, vékonypénzű emberek voltak, de a hajósok így is örültek a váratlan segítségnek az evezőpadoknál.

Egyikük rémületében belelépett a tűzbe és összeégette a lábát. Megnéztem, elég csúnyán felhólyagosodott, s egyes helyeken mélyen beégett a hús. Nagy fájdalmai lehettek, de csak halkan nyögött. Bekentem, beborogattam a sérüléseit, s láttam az arcán, csökkentek a fájdalmai. Rajta kívül a többieket – voltak még heten – odaültették az evezők mellé.

— Ezt nem tudjátok most még használni — szóltam —, adjátok nekem. Ha meggyógyul, majd viszi a ládámat. Klearkhosz pedig többet segíthet a sebek gyógyításánál, ha nem kell cipekednie is.

Semmi kifogásom nem volt a rabszolgák ellen. Gondoltam, azért van rájuk szükség, hogy végezzék el a nehezebb munkákat, s nekünk legyen időnk katonáskodni, háborúzni, zsákmány után járni, gazdálkodni, isteneinknek szolgálni, kényelmesen élni. Akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan megváltozik a véleményem, amikor magam is megtapasztalom sorsukat…

Nem időztük tovább a folyón, visszaeveztünk a tengerre. Itt elváltunk a két kísérőhajótól. Azok Hüpanisz felé vették az irányt, mi pedig folytattuk a miénket a part vonalát követve. Szél dagasztotta a vitorlánkat, gyorsan haladtunk. A sebesült rabszolga lába, ha lassan is, de gyógyult. Naponta kötöztem, tisztítottam a sebeit, miközben hálás kutyaszemekkel nézett rám.

Mágosz, mágosz — motyogta ilyenkor megilletődve.

Egészen jól összebarátkozott Klearkhosz szolgámmal, aki mindig segítette kezelni a lábát. Próbáltak egymással értekezni is, de a mutogatásnál nem jutottak tovább. Minden rendben ment, amíg be nem értünk a keskeny csatornába, mely a Propontis tengerébe vezetett.

Alig haladtunk benne félnapot, mikor lapos fenekű, könnyű ladikok tömege vett bennünket körül. A harcosok fegyvert ragadtak, és heves küzdelem alakult ki. Hiába nyilazták le közeledőket, mind újabbak és újabbak jöttek elő. És végül a túlerő győzött! A barbárok elfoglalták a hajót, akit nem öltek meg, foglyul ejtették, közöttük engemet is és mindkét szolgámat. A foglyokat összekötözve a köves partra terelték, s fegyveresek felügyeletére bízták. A többiek a hajó kifosztásával, a fegyverek, egyebek összegyűjtésével foglalatoskodtak, és miután végeztek, a kiüresített gályát elvontatták. Hamarosan el is tűnt a szemünk elől.

A nyüzsgő sokaságból kivált egy díszesebben öltözött alak és odalépett, ahol mi hárman kucorogtunk egy sziklának vetve hátunkat.

— Ki vagy te? — fordult hozzám görögül. — Látom, nem tartozol a harcosok közzé, s társaid sem.

— Makhaón vagyok, a Gyógyító Apolló szolgája, s ezek az én szolgáim.

— Akkor te orvos vagy. Most már az én szolgáim vagytok. Az istenek úgy akarták, nekem is legyen orvosom a seregben.

— Ki vagy te, uram, hogy népem nyelvét beszéled, és mégis szolgáddá teszel?

— A méiónok népének vagyok a vezére, nevem Kroisos. Ne csodálkozz hát, hogy fogságba estetek, mert aki Ilion ellensége, az a mi ellenségünk is. Itt a szoroson csak kereskedőket engedünk át, a harci gályák úgy járnak, mint ti. Amióta rátörtetek Trójára, Priámosz köré sereglett minden nép, aki rokon, vagy szomszéd itt a parton, vagy beljebb a völgyekben, s a hegyek között.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 625 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.