Szinte mindenki szeretett volna repetát kérni, ami szerencsére nem volt, mert akkor bizony l?ttek; volna a délután sétaúszásnak, ami a környezetük megismerését célozta az öreg Tintahal szerint.
– A sok evés ellustít – szokta mondogatni. Persze a fiatal, fejl?d? szervezeteknek, szükségük van az energiára, hisz töménytelen mennyiségben használják el egy-egy nap alatt. Ã??k szinte észre sem veszik, mert természetes számukra az élénkség és vidámság, ahogy múlatják az id?t.
Így volt ez most is! Pillanatok alatt összerendez?dtek, és igyekeztek kissé lelassulni az öreg mellett. – Nem „metró szerelvény” ez, dohogta, itt látni kell!
Ilyen és efféle dorgálásokkal indultak el a kis kirándulásra. Muréna Mari, már csak szokásból is, mindig lemaradt kicsit, elbújt egy kis résben, és mikor úgy érezte, már elég messze vannak a többiek, kil?tte magát onnan, mint egy rakéta, és szélsebesen csatlakozott hozzájuk. Hiába, a halvér sem válik vízzé. De még kékké sem!
A lényeg, hogy végre elindult a virgonc sereg a felfedez?útra! Tulajdonképpen ismert helyeken jártak, és mégis, mennyi minden volt még ismeretlen számukra! Az öreg irányítására, meg-megálltak egy-egy korallszigetnél, és megbámulták azokat.
– HÁT NEM CSODÁLATOSAK??!! – kérdezte ilyenkor t?lük.
Hamarosan azonban egy szokatlan dolgot láttak. Ismerték ezeket a moszattal, tengeri f?vel meg mindennel ben?tt nagy, sziklaszer? dolgokat, de azt is tudták, hogy ezek nem voltak mindig a tengerben. Az öreg Tintahal körbeúszta komótosan, majd megállt az egyik végénél.
– Ez egy roncs – állapította meg. – Egy hajóroncs. Olyasmi, mint a halászhajók, amik nagyon veszélyesek ránk. Csak ez kicsit nagyobb. Nem tudni, hogy került ide, de már elég régen áll itt, ezen a helyen.
– Nemrégiben még emberhalakat is láttam, hogy körülötte úszkáltak és nézegették – mondta az öreg. Nem is tévedett nagyot, mert a roncs egyik oldalánál, valóban, egy emberhal lebegett a vízben.
Mona közelebb merészkedett az egyik ablakhoz, és besurrant rajta. Odabent elég sötét volt, nem sz?r?dött be a fény fentr?l. Körbenézett, és semmit sem látott. A fal mellé úszott és követte körbe a sötétbe. De nem látta már az ablakot, ahol belibbent. Teljes sötétség és csend borult rá. Nagyon megijedt. A szíve a torkában dobogott. És mintha a víz is hidegebb lett volna, mint a roncson kívül. Már bánta, hogy kíváncsiskodott. Szeretett volna minél hamarabb, kikerülni innen! Aztán hirtelen, valami neszt hallott. Odafordult, és egy hatalmas szájat látott maga el?tt. Egyenesen felé közelített. Mona becsukta a szemét, és azt gondolta, bárcsak ne lenne itt! De ott volt! És a hatalmas száj is, ami egyszer csak megszólalt:
– Hát te hogy kerülsz ide, ahol még egy plankton sem jár?
Mona annyira meg volt rémülve, hogy egyetlen tátogás sem jött ki a száján. Annál is inkább, mert nem látta, kivel áll szemben.
– Talán mégsem fog megenni! – reménykedett egy pillanatig.
A száj, mivel nem kapott választ, összecsukódott és Mona abban a pillanatban emelkedni kezdett. Valami felemelte ?t, egyre feljebb és feljebb, amíg kint nem találta magát a hajóroncs mellett. A többiek, kíváncsiskodva úszkáltak nem messze t?le, mit sem észlelve abból, ami történt. Monának még akkor is hangosan vert a szíve, amikor csatlakozott a társaihoz. Az öreg mellé húzódott, és a továbbiakban el sem mozdult mell?le. Egyre csak azon járt az esze, hogy vajon ki lehetett az, aki ott él a sötét roncs mélyén, és ekkora szája van, amivel ráadásul még be sem kapta ?t! Szerencsésnek érezte magát, hogy megúszta a kíváncsiskodását, de azt is tudta, hogy meg fogja tudni a titokzatos lakó kilétét. Óvatosan, messzir?l szemügyre vette azt a helyet, ahol végül is kiszabadult a roncs belsejéb?l. A roncslakó (mert magában rögtön így nevezte az ismeretlent, bizonyára pontosan tudta, hogy hol kell ?t „kitenni” otthonából.
Páran még körbeúszták a roncs részeit, aztán Tintahal papa köré gyülekeztek. Csapatostul vonultak egyik helyr?l a másikra, s nézték végig a tenger gyönyör?ségeit. Tintahal papa elvitte ?ket a csodálatos korall palotába, amely id?tlen id?k óta ott áll, a tenger mélyén, leny?gözve mindazokat, akik látják. A mérhetetlen csend, az évszázadok nyugalma megérintette a társaságot. A kristálytiszta vízben a hullámok meleg simogatásában lengedeztek a lágy korallok, pompázatos színeikben. Tisztelettel járták körbe a palotát, és figyeltek meg mindent, amit Tintahal papa mutatott nekik. Egyszer majd, az ? ivadékaikat is elhozza valaki ide, erre a helyre és mesél róla nekik. Róluk! Mert akkor, már ?k lesznek a történelem! A porontycsapat útja során, volt néhány érdekes pillanat, amire biztosan emlékezni fognak sokáig.
Nagyon vidám hangulatban voltak egész úton, pláne akkor fickándoztak, amikor a kis „k?fish” (k?hal), megviccelte ?ket az egyik korall sziklánál. Beillesztette magát és szinte k?vé vált.
– Na most találjatok meg tátogta a többiek felé.
Parázs Bandi tágra meredt szemekkel bámulta a sziklát, ahová a kis fis elbújt. De hiába! Még az ? halszeme sem fedezte fel. Pedig megállt mindkett? neki.
Egy delfinraj úszott el mellettük, hangos csattogással. Delficánka utánuk is akart menni, hogy üdvözölje rokonait, de az öreg, nem engedte. Aztán, egy sokak által eddig még sosem látott, fura, nagytest? halfélébe is – belebotlottak. Néha vízbe ugranak CSAK a „mi” uszonyainkkal is, de nem sokáig bírják a „m?kopoltyújuk” nélkül. Szóval, nem teljesen volt hal, csak hasonlított hozzá. Az öreg Tintahal azt mondta, hogy ez az emberhal. Muszáj volt így jellemeznie, mert számukra az, hogy ember, nem jelentett semmit. Mindent, csak a saját szemszögükb?l ítéltek meg, így hát, az ismeretlent is e szerint nézték.
– Ezek azok az emberhalak, akik ugyanolyan ragadozók, mint a Cápák, mert vadásznak a többi halra. Még a cápákra is! Ezért kell velük nagyon vigyázni. Nekik hosszabb páros uszonyuk van alul, amit ?k úgy neveznek, hogy láb. Ugyan ennek, semmi értelme, de ?k tudják! Oldalvást pedig, kézben fejez?dnek be. És mivel nem fejl?dött ki náluk a kopoltyú, ezért mesterséges kopoltyút, vagyis légz? automatát, használnak, magukra er?sítve. Hogy könnyebben tudjanak mozogni a vízben, azzal a csökevénnyel, amit a lábuknak neveznek, hatalmas, természetesen a halaktól ellopott ötlet alapján készített, uszonyokat húznak e végtagjaikra. Elég mulatságosan néznek ki! Valójában nem tudni, hogy miért akarnak úgy kinézni, mint egy hal, pedig egyáltalán nem néznek ki úgy, mint egy hal! Még ügyetlen másolatnak is, nagy jóindulattal mondhatók csak! Ez egészen nevetséges nem? Hol hasonlítanak ?k, egy kecses, áramvonalas halacskára? Hm?
Egy szó, mint száz, hasznos séta volt a délutáni. El is fáradtak a pici uszonyosok. Alig várták, hogy visszaérjenek az oviba, ahol már a szül?k többsége várt rájuk. Tintahal papa mosolyogva bámulta, a millió buborékot, ahogy a kis csemeték lelkesen mesélték el útjuk kalandjait. Fárasztó nap volt. Megköszönte a reggeli helyettesítést Monának, majd fogta unokája, Tinta Matyi uszonyát, és a semmibe úsztak..
Mona is összeszedte magát, és lassan megindult hazafelé. Elgondolkodva cikázott a vízben, míg a viaszrózsa ágyához nem ért…
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:24 :: Szente Erika
