Petz György : Az ecetfa illata – 9.

ââ?¬â?? életkivonat ââ?¬â??
(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)

XXI. Újabb év május közepe

 

Minden n?ben akad valami szép. Van, amelyikben az, hogy elfelejtik.

Mérhetetlenül igazságtalan vagyok, mint akinek szempontja van, pedig abból is kett? kell legalább, hogy térben lásson. Hajlamos vagyok elfeledni narcisztikus mivoltomban a másik sértettségeit, megbántottságait, pedig err?l az id?ben távolodva egyre könnyebben tud beszélni bárki.

– Egy hétig sírt a lányom, miattad. Valami kis hülye kurvának fogdostad a lábát. – így A.I. anyja – iszonyúan féltékeny volt. És nem akarta, hogy kiszolgáltatott legyen, hogy bárki, még akár te is rángasd. Nagyon megijedt, ezt a félelmét akarta legy?zni azzal a barom tréninggel, amire te, meg az a világ cafkája grafikus barátnéd bebolondítottátok. Azóta teljesen meg?rült, állati módon beszél velem, érthetetlen idegen szavakat vág a fejemhez, amiket talán jobb is, ha nem értek. Mondd, mi az, hogy szupresszív?

– Amit vagy kikerülni, vagy eltaposni lehet csak. Életveszélyes.

– Kösz! Valami ilyet is szokott üvölteni. Vagy üvölt, vagy b?g. Irtó randa és dagadt. Az arcb?re is tele van mindenfélével.

– Én nem tudtam, hogy féltékeny. Különben is, az egy nevetséges eset. Egyébként vele járok…

– No látod, te hülye, hát nem megérezte?!

– Az nem úgy van. Az egyik tréningtoborzón vagy záráson, már nem is emlékszem, egy helyes, kicsit n?i kan jelleg? csaj mosolygott rám tele szájjal, érezhet?en bármi lehetett volna vele. Régi reflex alapján megcsókoltam, de csak barátian. Ennyi. Kés?bb, egy karitatív összejövetelen találkoztunk, ahol egy napi koplalást ajánlottunk fel, illetve annak a böjtöl?s napnak az összegét egy számlára. Hosszasan bizonygatták (gasztroenterológus, pszichológus, a trénerr?l nem is beszélve – újabb akció!) miféle áldásos hatása van az önkéntes koplalásnak és a felajánlott pénznek. Erre A.I. is eljött. Hosszas bolyongás után, de még id?ben érkeztünk a sportkombinát egyik kies helyére, ahol már csak két – utólag tudom: bajlós – ül?két találtunk. Bal kézzel hátranyúltam; a mögöttünk lév? széken egy telemosolyú n? ült, futólag ismer?s, nevezzük Sívának. Megsimogattam a lábát, de minden különösebb hátsó gondolat nélkül, hiszen éppen azt élveztem, hogy semmi hatással nincs rám, mert nekem a lányod kell, nem más.

– ?ezt teljesen másként vette. De te hülye vagy, hogy ilyeneket csinálsz? És persze vele jársz…

– Igen. Negyed évvel a szakítás után odamentem hozzá, megmondtam neki, hogy már leverték rajtam, most már mindegy. Ugyanolyan mosollyal fogadott, teleszájas nevetéssel. Két nagy lánya van. Rendkívül egyszer? lény, roppant evilági, arra született, hogy jól érezze magát. Erre is képzi magát, ezért járt efféle tréningekre. Ezért, az itt felszedett szókincs miatt néha úgy érzem vele magam, mintha egy süketnémával beszélnék, olyannyira más a gondolatmenete, egyes dolgokban abszolúte nem értjük egymást. Valósággal túl egyszer? nekem, szinte ez adja olykor a problémát. De az ágyban odaadó, rutinos, jó szeret?. Inkább az a furcsa számomra, hogy nincs ebben a kapcsolatban igazi töltésem, nélkülözzük a valódi tétet is, (– Nekem még egy gyereket, ne viccelj!) jöv?tervezés, család nélkül; de ugyanakkor a múltunk nélkül kezdtünk e kapcsolatba. Megéljük azt, ami van. Annyi, amennyi. Minek bonyolítani, túlbeszélni, túllihegni. A lányodnál más volt. A hiányaira épített problémahalmaz, szimbólumok, kiegészítések hirdették tehetségemet, amit csodálhattam. Itt, Sívánál se id?, se tét, se ön-m?-hozsánna. Van. Sok-sok jól szabott koitusszal. Egy hónapja ismerem. Egyébként id?sebb, mint én.

/Akkor még nem tudtam, hogy a tréningek egyik ünnepelt sztárjával állott (s?t, más pozitúra is valóságos) kapcsolatban. Egy b?nöz?vel az egyik fegyházból, akit mint tréninget elvégzett segít?t rendszeresen kiengedtek, az új szellem diadalaként, a nevelés csodájaként. Ez az Ámmon Feri, ha tehette, nála is aludt, s talán t?le szervezte azt a rablássorozatot, amelynek során egy lopott autóval halálos balesetet szenvedett./

 

.

Ahogy a legfinomabb n?i illat, / nedvek kényes szaga / átvált néhány óra alatt, / és lesz kibirhatatlan b?z, / mi nemrég illat – / úgy vagy te oly sok n?vel, / ha nem köt össze illatán túl / a szellem eau de cologne-ja – / mehetsz új kalandra, / mert ez se volt más, / mint újabb csoda, / mib?l kimaradtál.

 

Szégyellni való, ha az ember túlzottan ragaszkodik egy rögeszméhez. Folyamatos túldimenzionálása ez a tárgynak és önmagának is. Ã??sszel a levél leválik a gallyról, esetleg cseppnyi nedvesség marad talpánál. A ciklikusság az egyetlen rögeszme; az Egy szeretete az igazi élmény. Legfeljebb leveti alakját, másba öltözött. Genetikus vetkezés-öltözés. A másik már megvalósította a reinkarnációt – s az ? számára bizonyára én is. Nem az egyetlenek vagyunk, nem az egyszeriek. Gyöngysor az id? nyakán, rajta egy szem. Értékes, mint a megel?z?k, s értéket adunk az utánunk jöv?knek. Tapasztalat vagyunk. Annak ellenére, hogy minden lényeges el?tt úgy állunk, oly csupaszon, mint a ma született. Azt hisszük, az út is addig tart, ameddig járunk rajta, addig nyílik, ameddig lépdelünk. Igen is, meg nem is. Az út mi vagyunk. Ego sum via… Mindenki annyit hív el? ezen az úton az emberb?l, amennyit önmagából. A többi csupán lezajlik. Nagy, hétköznapi hókuszpókusz, ügyeskedés a jobb helyért – és vége. Hová t?nt már a kamaszévek zsenikorszaka, a lázadozás oly elementáris, határtalan életvágya, amely már átcsap élni nem akarásba, hol a betegség és félelem kora? Hol van már az id?- és térvesztés dimenziótlansága?

Önáltatás és sértett hiúság között – ez volt legalább fél évig az állapotom. Egyik sem kedvez a szellemnek, egészségnek, jóllehet mindkett? er?teljes hajtóer?, de félretekert kormánnyal.

Érdekes (leginkább másnak!), ha az embernek egyszercsak eltüntetik a múltját, kihúzzák alóla, akár egy sz?nyeget, s azt várják, még csak el se essék. És mégis: csak attól lehet könnyedén megválni, ami oly régóta körülöttünk van, hogy föl se tételezzük, tudnánk nélküle élni.

E föls? kett? egymást kizáró állítás volt – és tökéletesen és egyszerre igazak. Ma unokahúgomnál jártam; lélekben ott sem voltam, talán mert ? most boldog. Negyedik éve társa a Tamás. Medd?, nosztalgiával vegyes csömörnek tetszettek verseim, amelyek rádiófelvételét lejátszottam neki. Mi is vagyok? Mib?l, merre, miért? Legalább jól érzem magamban az ént? Csak töltésem legyen! Az már jó. Ha még jól is érzem magam, az már a boldogság csúcsa. Azt az agyamba költözött der?s nyugalmat, biztonságot akarom újra, amelyik abból fakad, ha az embernek társa van, célja, folyamatos együvé tartozás érzete. Egymás felé növés.

 

Túl a mintegy féléves krízisen. A szeretre épített lét lényege kérd?jelez?dött meg – ez megbocsáthatatlan. Egy ideje szellemi csönd. Próbálni, csupán a test létezzen. Újra férfiként vagyok. De a szellemi is újra kell. Nem a valóság pótlékaként, belemagyarázásként, vagy miként egy ismer?söm csinálja: hogy a legegyszer?bb magyarázatok, kapcsolatok helyett egy ezoterikusat kohol, miközben pofára esik a hétköznapiban – ami „természetesen” a „konstellációk miatt van”, de majd egy kedvez?bb csillagállásnál…

Az én: az út innét oda és fordítva. Szellemi, testi – nem lehetne ezt szintézisként?

 

Nem tudom, mindebben még mindig mennyi az önáltatás. Hiszen rendszeresen találkozom az anyjával, úgy járok oda, mint akinek szókincse a talán mégis szavakra sz?kült. Örökös érzelmi feszültségben beszélgetünk, finomakat eszem nála, s ha jobb állapotban vagyok, akkor meg mintha fitogtatnám, milyen jól is vagyok. Mintha lánya képe a falról valóban látna. Tudatosan nem kérdezek róla, de alig várom, hogy valamit kibökjön gyerekér?l. A legrosszabb fajta kém vagyok saját ügyemben, mert megszenvedek bármi információt. Most ez önlebeszél? vagy rábeszél? akció részemr?l? A fene tudja. Olyan okos vagyok, semmi eszem. Ez így logikus. Amerikai milliomos barátjáról, anyagi kiszolgáltatottságáról (– Ja, te kurvának tartasz!) beszél, hogy mennyi sok görccsel jár neki a folytonos Amerikába, Izraelbe, Tihanyba utazás, mindig a bizonytalanra számítva; a kapott lakást és autót sem könny? fönntartani, a bécsi agglegény barátja elvenné feleségül satöbbi. Közben elejti azt, ami engem érdekel. Lánya fél éve új állásban, kövér, cigizik; agyonkarmolt és tele harapásokkal attól a vad macskától, amit a világcafka grafikusn?t?l kapott (– Képzeld el, abban a szép lakásban mit m?vel, milyen szag van attól a dögt?l!), most húszezerért töri magát, hogy meglegyen valami újabb fajta valami agyetikára a pénze. (– Ezeket a lélektani hentességeket nem tudom neked megbocsátani!) Aztán elszomorodva közli, vámpír férje veréb-mosolyú, szánalomra méltó tör?dött lényét hogy megsajnálta, amikor kikísérte a ciprusi géphez. Egy IBUSZ-os n? hajtott most rá, azt hiszi, remélhet t?le valamit. (Egyb?l ledöntötte a lábáról a szukát a betétkönyvével.)

A majdnem anyós lakása szép, illatos, de vele együtt beléköltözik a lelki huzatosság érzete is. Alapjaiban véve jó ember, csak irányt tévesztett. Túl gazdag családból mozdította ki a történelem, szerencsétlen házasságokba bonyolódott, és már a kora is feszíti, nem csak az igényei. Bájosan buta, néha kissé bumfordian, de erre az intellektuális vagy gazdag üzletember barátainak szüksége lehet. Egy másfajta bölcsesség és tettvágy a sajátja, miközben fennhangon tud örülni ismer?sei sikerének. Valóban örül, vagy csak harsog? Ha kell, rossz nyelve is van. Csíp, szúr. Egyébként mindent elintéz, skrupulusok nélkül bárkit megken, viharzik mint a sz?ke ciklon, még a KRESZ-t is egyénien értelmezi. Végzete, ha egy más valaki szintén így tesz. Ezen fölháborodik, közönségessé válik, aztán a szívéhez kap és furcsán lélegzik. – Te, szerinted én meghalok? Mi lesz akkor azzal a hülyével?

Rendszeresen járok hozzá, finomakat f?z, nagy etet?, de f?leg, „közös ügyünk” vonz, a lánya. Különben is, a számomra ez a gazdag, romlottságközeli világ a munka tárgya kell, hogy legyen, félretéve vonzódásom, ellenszenvem. Tudnom kell róla, ábrázolni képesen. Hasonló környezetb?l jött az a valaki, aki el?ször kérd?jelezte meg lényével minden addigi értékemet. Az image-os, akinek ösztönös m?vét A.I. bens?ségesebben teljesítette ki – megfert?ztek. Végérvényesen kiszakítottak eredeti, értékesnek tekintett, ?szintének megélt világomból. Kérdésessé tették a lelki-szellemi gazdagság értékteli mivoltát, mintha a reális és anyagi élet kárpótlását is fantasztikusnak rajzolt díszleteivel adnák méltó csereként. És a megjegyzést: legyen önálló egzisztenciád. Ha ez az, akkor inkább nem kell.

Nincsen különbség, csak szavak. Kerül?út az egységre. Ragaszkodom a szavaimhoz. Szomjazom az egységet.

Figyelni valamire. Oly mindegy a tárgya. A figyelem a fontos, ami elválaszt magamtól és összeköt velem.

Az ember önmagáról többet csak a világ közbeiktatásával tudhat meg.

Isten csak annyit ad magából nekünk, amennyit megérdemlünk.

 

 

XXII. Visszateremtés

 

Tátongó ?r, ásító káosz amerre járok, / megtörténhet velem, amit er?t?l duzzadó / kamaszként kihívtam a sorstól. Most megkapom. // Hosszú volt az élet. Idejét szentek fényes / magukhoz föl nem emelték, a Biblia sem több, / mint véres megtörténtek Istenhez mérése; de mérce. // Elvonult el?ttem a világ, s ahogy a hegyr?l letekintek, / egyetlen apró dolgában sem látom meg magam. / Nem vagy te sem tükröm, így tiéd sem én. Elkülönültem. //Ömöljön át rajtam a tengerár, fejem ki nem dugom, / Mosson be sziklák és parti homok közé, ahol fel- / felcsillan még egy-egy pikkely vagy fényes kagylótörmelék. // Zsibbadjon el gerincem, combomtól arcomig / bizseregjen a megsemmisülés. Testem színpadán / harsogjon és csendre váltson az ige.

Kedd

Nem nézek már az égre, / hogyha nem vagy itt. / A hold hiába oly kerek, / föl nem idéz. / Csak alszom nyughatatlanul: / se szív, se ész, / csupán a test maradt, minek /

a test kevés.

Vedd észre már: / magamról szólni is te kellesz; / a biztos pont, ahonnét / kifordítható lesz bármi: / rajtam kívüli, / akár te, / ahonnét a szó kapja értelmét, / a reggeli nap elég fényt / és célt, hogy a holdnak feleljen / ha kérdené: minek a fény? / a holtnak lehelje / körbe jár a semmiség, mi élet.

 

Megjelent a tréner könyve. Akik még a trénerképz?t is elvégezték, azok is azt mondják, utólag szinte szégyellték, hogy részt vettek benne, olyan a nyelve, szellemisége.

Majd’hogynem így vagyok A.I.-jal. Az az ember, aki most ?, oly mértékben méltatlan a kapcsolatunkhoz, hogy a fentiekhez hasonlóan vagyok vele. Szégyellem korábbi részvételem.

 

Finálé utáni utójáték

Javában ég a nyár, a grafikusn? meghívott, bár férje szülinapja van, és „volt ismer?sömet” is invitálta. A házigazda asszonya barátom volt, akit?l elvártam a barátság jogán elváltunkkor döntsön: vagy A.I. vagy én.

Két-három nappal a buli el?tt A.I. fölhívott, kérdi, megyek-e a szülinapra.

– Miért? Ne menjek?

– Te döntsd el. A grafikus szeretne összebékíteni minket.

Este, unokahúgom esküv?je után elmentem. A.I. nagyon szép, dekoratív, de majdnem rosszul leszek, amikor affektáló kedvességgel keres „klistályot” (kristálycukrot) az asztalnál. Valósággal kerülöm a nagy lakásban, pedig ? kedvesen jött puszilni. Azután az est folyamán ki tudja hogy, hogy nem, kettesben maradtunk a tévés szobában. ?feküdt, én ültem mellette.

– Azért én nagyon szerettelek (mondom neki, sokáig vacillálva, hogy milyen id?be tegyem az állítmányt).

– Gyurikám, én is nagyon. Azt tudom, hogy te igen, azért hagytál menni, ami a legnagyobb dolog. Tudod, nekem még nagyon sok olyan dolgom van, amit veled nem lehetett volna.

Ez így ment, nevezzük beszélgetésnek leépülésünkre. Aztán közölte:

– Képzeld, lefeküdtem a trénerrel.

– Legalább jó volt?

– Á, primitív állat, nagyon bunkó.

– Ezt én tudtam e nélkül is.

– Jópofa volt; én teljesen kívül.

Most kéne felpofoznom. Vagy sírnom. Egyenlítenem kellett:

– Én meg avval, akit?l annyira féltettél.

– Tudtam, na ugye, hogy megmondtam.

– Vagy három-négy hónappal kés?bb csak. Mondtam neki, hogy te már leverted rajtam el?re.

– És mi újság az Ammon Ferivel? – csípett belém. – Nem lett esküv?? Meghalt?

– Igen. Különben nagyon rendes lány, igazán.

A háttérb?l kimondhatatlanul fájdalmas és gyönyör? zene szólt, Leonard Cohen énekelt. Ki tudja miért, mi a fenének akarok én mindig, mindenkinek megfelelni?! A pozitív hatás avagy az ?szinteség kedvéért homályosan, lehetséges zsidó ?seimet is bevetettem. Hogy talán ezért szimpatizálnak velem a zsidó, félzsidó lányok – erre lágy puszikat adott, mosoly, satöbbi.

A grafikusn? is bevéletlenkedett, lelkizésbe kezdett velem, hogy egyedül megyek-e haza, vagy kibékültünk. Nekem csak társnak kell A.I. mondtam, nem szeret?nek.

Fest? barátommal beszélgetve egy régi hölgyet idézünk fel, akivel neki oly sok baja volt. Id?-fáziseltolódás, tizenévvel.

– A lányok most vannak a kurva-korszakban, – fintorog – amiben mi is voltunk. Vagy vagyunk még? Kalandra fel!

 

A versek kerül?utak az élethez akkor, amikor járni nem lehet, vagy nincs miért. Ugyanis, ha valaki jó „normaid?vel” teljesíti a kerül?utat, az a sokkal egyszer?bb életes, egyenesebb úton bárhova, könnyen odatalál. Ez önvigasztalás így, mint az is, hogy én szimbolikusan látom és oldom meg a világi bajaimat – hogy ezek után, mint egy edzés birtokában, már könnyebben bírjak a valósággal. A fantázia (nyitott) játékai ötletesebb megközelítéshez segíthetnek.

 

Úgy véltem, jel vagyok, ki t?led visszaváltozik emberré, ahogy a meseh?sök átbucskáznak fejükön és vannak. Simogatásod simogatás, és nem ismered a hazugság labirintusát, amiben elkeveredsz t?lem. Az ember társa: Társa, egy kissé mindig metaforikus lény is egyszerre, hiszen ha csak ülök mellette, ? sem moccan, akkor is közelítünk egymás felé. Én teremtem az élményeimet, én vagyok felel?s értük; efféle szubjektív idealista igazsággal töltötték a fejem azok, akik nem tudták; ha építkezem s téged építelek, akkor abból az anyagból teszem, s azokból a gesztusokból, szeretetb?l, ami te vagy; s miközben építelek – te változtatsz meg engem, miközben csodálhatlak, mint képz?dményt, de f?leg a változást kell szeretnem, amely (akár az inda – er?s karó körül) mozog. Ez tautológia: a változás mozog.

 

A találkozást követ?en ismét nem alszom. Még mindig az motivál, hogy ? a társ, ez az egész egy irdatlan próba, beavatás. Azzal együtt, hogy (igaz-e vagy sem) lefeküdt a trénerrel, s?t rajta kívül mindenféle ótvar senki alakkal; tudom, hogy engem szeret és magányos. Ha viseli is az aranyait, amelyeket a férfiaktól kapott. Elvittem neki kis megjelent verskönyvemet és egy nálam hagyott trikót.

– Majd találkozunk.

Utána a grafikusn?höz mentem, de rosszkor. Új hitvallásának megfelel?en a legújabb általa gyorstalpalón megközelített lélektani terápiát végezte valakin. Várjak a nagy szobában.

Totális kibékülés. Már megint b?gtem, A.I. kapcsán. A grafikusn? tudja, egymásnak vagyunk, de A.I.-jal most nem tudja, miként lehet kommunikálni (ett?l a szótól is kiütéses vagyok!). Pedig értékes, szép, satöbbi. A grafikusn? kifejti, hogy ? engem szeret, én vagyok a barátja. Egyébként igazán feleségül vehetném, remek pár lennénk, jól kijönnénk. Mozgatja, amit régen mondtam, hogy neki csak a szeretetvallása van, ami iszonyú sérülékeny, és nincs benne rendszer, ezért ön- és közveszélyes, de leginkább az el?bbi. Ezért ment a tréningre, most meg erre az újabb, átfogóbbra, s már van neki. Különben pedig azért maradt A.I.-jal, mert ? volt a gyengébb, nem én. Senkije sem volt. De higgyem el, A.I. mellett is énvelem volt, mert a barátja én vagyok, akkor is. Mindenki tudja, A.I.-jal egymáséi vagyunk.

– De lehet így megölni engem? – kérdem.

– ?meg is halt, hidd el – mondja. – Amíg az anyja van, ? nem létezik, tudod, szupresszív személyiség, megölni vagy kikerülni lehet csak.

A grafikusn? nem akarta, de fulladásos köhögés közepette (ennek mögöttes jelentése bizonyára van, egyébként sörivás közben fuldoklott) megemlítette:

– Az a múlt év végi AB nem a te gyereked lett volna.

Ez meghökkent? ha igaz, ha nem; csak mint jogos feltételezés – akkor is szörny?. Ezek szerint A.I. – magából kiindulva!!! – ezért lett rám olyan mérhetetlenül dühös, letört; sírt egy hétig, amikor „megfogtam annak a n?nek a lábát”. Félt, hogy oly nagyon rám szorult, hogy egyedül marad satöbbi.

 

Ha nagyon rosszul érzem magam, / én akkor is mosolygok; / persze jobb, ha jól érzem magam, / de végül is a fontos az, / hogy er?teljesen érezzek, / akkor, ha rossz is, nem is annyira.

Miel?tt kurva lettél, / megcsókoltalak, / és a pihét is a szád fölött, / megsimogattam hajad / és végig a tested; / s a szavak / finom zongorafutama / mint egy végtelen dallam / jöttek bel?led, körbefontak, / s azt mondtad: a házam vagy; / hazaérkeztem, mást se kérsz, / csak szeresselek; / rég halott nagyanyád, / (kinek sírjához elvittél, / és én csendben esküdtem, / remélem együtt, veled) / már ? mesélt rólam, / hogy egykor, majd veled leszek – / s én megszelídültem, bevallottam: / könnyebb a lélegzés – teáltalad; / megrémültél: nehéz neked e feladat, / igazán kell már, hogy légy, / jaj, hova menekedj, / miel?tt kurva lettél – / de hisz én is voltam, / a bizonyosság mellett, hogy / elszaladjak, kibújjak – / s ma már tudom, / mi fontosabb: / tiszta a szemem és fáradt.

 

 

XXIII. Néhány kiegészítés

 

A.I. anyjához, ami talán helyesbíti lánya egyoldalú elmondásait.

1. Nem anyagi „féltékenységb?l” nem engedték adoptálni A.I.-t. Egyrészt az öreg Ardai nem is óhajtotta – de ezen felül, a továbbtanulás szempontjából, a „m?vezet?” Szubai jobb káder lett volna, semmint Ardai, a „kisiparos”. 2. Igazi nagyapja valójában nem Nagy úr, az órás volt. Jóllehet, egyébként olaszos temperamentumú házasságban élt a nagymamával (– üvöltözés-jelenet-megbocsájtás –), de az már hathónapos terhes volt a leggazdagabb pécsi ékszerészt?l, Abramovics Rezs?t?l. Az árjatörvény idején az apró nagymama családjába be nem „n?sülhetett” a valódi nagyapa, de megbízható segédjét, Nagy urat megvette, inkább megkérte erre a családi szívességre, és igen sok nászajándékkal látta el. Teljes vagyonát bízta a nagydarab, jámbor emberre. Így a teljes vagyont árjásították Nagy úr révén, persze 1951-ben véget ért a szép élet, mert államosítás címén amit lehetett elraboltak bel?le. Abramovics megjárta a táborokat, végül Izraelben telepedett le. Ezt az öreg Ardai tudta(!!!), aki két papucs készítése közben (elvégre a mérnök úr kisiparossá züllött a rendszerváltással) lecibálta A.I. anyját so zusagen a Parlamentbe, a „Ságvári” házasságköt?-terembe, ahol a portás, és a népi demokrácia piszkát és a jöv?képet szimbolizáló takarítón? lett a tanújuk. Ardai talán még jó partinak is tartotta szép, fiatal, ámbár harmadszor elkel? feleségét, akinek egy bájos kislánya élt vidéken.

A gyermek A.I.-ért hiába sírt az anyja, még a tévés gyerekjeleneteknél is inkább elfordult, „szülei” nem adták a kislányt. Ardait túl öregnek tartották, akinek fogalma sem lehet családról, gyerekr?l, elvégre agglegény.

A gyermek a vécén kiscicájának mondogatta:

– Te is árva vagy kiscica, veled sincsen az édesanyád, szegénykém, jaj, mi lesz veled kicsi árvám…

A nagyanyja a konyhában b?g. (– Még csak nem is raccsol! Gyémánt ez a lány!) Oda kell adnia. Végül, egy ügyetlen elodázási kísérlet után (a gyerek kirándul, nincs is itthon) a váratlanul, reggel érkezett anya és Ardai „megkapja” a kislányt.

Az els? férjhez, a valódi apához rövid ismeretség után ment hozzá A.I. anyja. Rendkívül tehetséges férfi volt, kit?n?en rajzolt, zenélt, de amolyan mama-nevelte, bávatag ember lett, akit a barátok könnyen elcsábítottak, s tettek ivócimborájukká. Valami baj történhetett ott, a szülést követ?en. Eleve igen nehéz világrahozatal lehetett, legalábbis az anyának. Fél nyolctól hatig aludt, alig tudták fölébreszteni. Azóta a szíve tökéletlenkedik. Lányának viszont még megszületnie sem volt nehéz, nem kellett megdolgoznia érte: császármetszéssel jött a világra, gy?r?s, fekete hajjal. Anyja iszonyattal élte meg mindezt, utána stoppolás a hason – örök emlék.

Három és fél hónapos szoptatós anya volt már, amikor kapatos férje (aki egyébként a n?k kedvence, délceg férfi) a kocsijába parancsolta. Egy esküv?r?l „szállította” haza, pedig holt részegen nem ülhetett volna a volán mögé, ráadásul agresszíven viselkedett. Betelt a pohár, és a n? örökre kiszállt Szubai autójából és életéb?l. Visszamen?leg is megelégelte, hogy a haverok a cseng?nek támasszák a merev részeg ifjú férjet. Tehetséges, élethülye, tehetetlen. (– Éppen ilyen a lányom – döbbent rá, amikor az négyéves lehetett.) Ezúttal a megalázott asszony esett be az ajtón, teje örökre elapadt, pedig szép melle tele. Orizat riznyák és nehéz id?k jöttek.

 

Még mindig ?rült lehetek.

Akár egy elpusztíthatatlan parazita, bel?lem él, hajt ki az a növény, amelyet egykor életemnek hívtam, ami miatt olyan helyekre járok, amelyekhez semmi közöm, olyan emberekkel találkozom, akiket valójában elkerülnék – akik és amelyek csak táplálják ezt az iszonyú, bel?lem sarjadó és engem tönkretev? lényt, amely olyan elpusztíthatatlan, akár az ecetfa, amelyet utáltam egykor, de mára részem, és az ember a darabjaitól nehezen szabadulhat, különösen akkor, ha részét tekintette lényegének, nálánál fontosabbnak. Mint én téged. Utánad járok az újabb hókuszpókuszos helyre is azért megyek, nem azért, mert a grafikusn? javasolta, rám fér, az én lelkiállapotomra, hanem mert említette, hogy te is jártál ott.

Itt meggy?z?dés, hogy mindannyiunkban bevés?dések vannak, amelyek összefüggenek. Egy valóságos láncra f?zött sérülés-sort alkotnak, amelyt?l akkor lehet megszabadulni, ha a legels? bevés?dést?l elszabadulunk; vele megy az egész láncolat, és óriási energiák szabadulhatnak fel bennünk, mert tovább már nem tévesen m?ködik a mi gépezetünk, nem a folytonos korrigálás szívja el erejét. Ehhez más sem kell, csak hogy megfelel? módszerrel szembe üljünk egymással, az egyik lazítva, elrévedve földobjon egy témát, amellyel szembe mer nézni – azután beszéltetjük, megfelel? kérd? formulákkal, meger?sít? és kérd? szavacskákkal; eltereljük avagy hagyjuk, hogy eljusson saját múltbeli hegyére. Ott a kráter széléig merészkedik, akad, aki egyb?l eddig, de csak eddig jut, miként a hülye vizsgázó, hiszen ez az, amivel nem tud mit kezdeni – és ekkor igényli a segítséget. Aki ember akar lenni, saját poklába kell menni. Belemenni, általmenni, ottan kell azt megtanulni, hogyan kell embernek lenni. Nekünk saját kráterébe kell löknünk, hadd menjen át többször is a maga tisztítótüzén; és miután többször megjárta poklát, a görcsöt okozó, lebetegít? szörny?ségeket, szinte közönyös hangunk Ariadné-fonalának segítségével bármikor vissza tudjuk hozni útjáról. Föl tudjuk függeszteni, újra el tudjuk kezdetni vele, onnét, ahol abbahagyta. Mert amennyire fél t?le, annyira kívánja is, jóllehet elbújdosna az utolsó pillanatban, nem a megfelel? módon idézné fel az egykori fizikai-lelki sérülést, bevés?dést okozó jelenetet és szavakat. Ebben kell támogatni. Valóságos er?s áramú kisülések keletkeznek, irdatlan nevetések, felszabadult, csillapíthatatlan röhögések, amikor valaki ki tudja mondani a leblokkolt szavakat, a gúzsba köt?, immár legy?zhet? szókat, mondatokat.

– Úristen, ez az, ami mozgatott? Ez tett nyomorékká engem, ilyen nevetségesen egyszer? dolog? Hát ett?l féltem én, hát emiatt szálltam ki majdnem az életb?l? Ilyen fene nagy puttony miatt görnyedtem?

És az ember nevetve ismétli sokadszorra is egykori fantomja nevét, szavait. Miként a kisgyerek. Mind ott kaptuk els? szörnyeinket, van, aki még el?bb, de ez nekem homályos.

Eljutottam valakivel a prenatális korig, nem a magzati állapotig, de valahova a törzsfejl?dés egysejt?eket idéz? koráig. Nevetségesen félelmetes. Ez az ember valóban sérült volt, és én nem akartam igazi elmebeteggel foglalkozni, mert azután cseréltünk, én ültem révedez?en, s nekem kellett volna a b?vös hegymászást végrehajtanom saját vulkánomon. Ezt valami auditálásnak hívják.

Nos, kiauditáltattam A.I.-t, mert élni akarok. Éjjel semmi olvasás, írás. Reggel az anyja telefonál:

– A.I. itt zokogott nálam, az orvos eltiltotta a szemlencse viselést?l, mert valami ér n?tt a szaruhártyájába. Szódásüveglencsét kell hordania. Teljesen letört.

Neki már a látásért-kinézésért, az alapmegjelenésért is látszatot kellett öltenie. Szülni, ha szül, császármetszéssel. Anyja egykor (tréfásan) megtiltotta nekünk, hogy gyerekünk legyen.

– Két bagolynak, két vaknak milyen lenne az utódja?

Ezt a beszélgetést most titokként bízta rám az anyja. De az is meglehet: tudja, zsarolni nem az er?vel, hanem a kiszolgáltatottsággal lehet igazán. Ha a lánya lemondott rólam, most talán kiszorultságában a világból, egy sz?k tér bekalitkázott rabjaként, azaz a lemondás örökös csalódásgombócával a torkában, tán együtt „énekelne” velem. Így nem kellhet, ha beledöglöm is. És régebben sem menedéke, szalmaszála akartam lenni. Amikor úgy véltem, jobban bízom benne, mint magamban, hitelesebb lény még az én képviseletemre is, mint saját magam.

 

A túlzott szeretet gyanús. Megterhel?. Az el?l menekülni kell. Túl sok kaput, zsilipet nyit, elviselhetetlen vehemenciával átáramlik („kopuláció”) rajt a tartalom. Túlzottan köt?dik „céljához, áldozatához”, megsemmisíti; megsemmisül benne. Élhetetlen.

Kísértetek pedig nincsenek. Csak kísértések, hogy mondj le magadról.

 

Adtak egy kétszáz pontos tesztet. Kitöltöttem, elemezték. Birtokolni vágyok szintet, nevet, státuszt, ésatöbbi, ésatöbbi, de közben az élethez való kötöttségem roppant alacsony; nem vagyok oka a küls?/bels? dolgoknak, aktivitással palástolom bels? bizonytalanságomat, ön-nemismerésem. Végs? konklúzió: auditálásra szorulok, negatívumaimból látszik, hogy elvégeztem azt a bizonyos el?z? tréninget,ami természetesen, csakis ártott.

Ha más következtetésre jutottak volna, miként igazolná magát ez az újabb hókuszpókusz rendszer. Hogy nem vagyok életigenl?; hogy örökös visszahúzódásban élek, mint aki csak túl akar lenni az egészen – ez kijött. M?vészileg sem tudom kifejezni magam pontosan, ez is benne van. A visszavonulás, önmagamban forgás, önfelemésztés el?bb-utóbb kiolt, ahogy az meg is történt. A „n?k” érezhették ezt, kivéve tán egykori feleségem, akiben ez az egész fokozottabban, súlyosabban m?ködik. A lelkem mélyén nem tekintem értéknek az életet; avagy ami ezzel egyenérték? – olyannyira annak tartom, hogy el sem merem kezdeni. Az egyszer?ség valóban nem volt számomra érték. Mint aki fél, hogy rajtakapják, ha túlságosan érthet?, vagy tán a téma válik lényegtelenné, ha oly egyszer?, mint amilyen valójában? Ha már én is élhetem – hát csak ennyi lenne?

Egyfajta takarózás a komplikálás. Félelem termi, amit bizonyos bölcsészi nagykép?ség követ. Az egész komplexum az élet helyett. S?t! Az életidegenséget értéknek tünteti fel. Ha ilyen konstrukciót (pl. egy A.I.-szer? társféle) trauma ér, elementális, örök ítéletszer?nek, sorsnak, végzetnek éli meg.

Végtére is azt hiszem, az ember önmagáról többet (el?bb-utóbb) csak a világ közbeiktatásával tudhat meg. Én az el?z? fázist, a lecsupaszítás (legendáját?) már elvégeztem. Már csak a görcsökön rágódom, mint csutkán, amelyet ki kéne köpni. A rögeszme besz?külés, ha nem hordozza az egész arányait. Az írás önterápia, de a beteg egyszercsak türelmetlenné lesz, kifut uralma alól, amire azt hitte, ? csinálja, teremti – ráadásul az élet helyett.

Kiváncsi (?) talán kiváncsi vagyok, kiauditálják-e A.I.-t, illetve nihilizmusom gyökereit. Néha már úgy kapaszkodtam „ezekbe”, mint utolsó ruhadarabjaimba egy tisztességes társaságban.

Mi lehetetett indítóm a visszahúzódás és nihil felé? A redukált életre hajlamosító egykori társbérleti lét? Hiszen az kiválthat egy er?teljes dacot, önállóságot. Ügyetlen önfejlesztés, ellibbenés az anyagi világtól, amennyiben benne oly kevés a lehet?ség, egy léleknövesztés válik öncéllá? Sok, belül lezáratlan kapcsolat, félig-csinálások, eltolt családi élet, válás, mindaz, ami visszahúzódásra utalna és késztetne; helyette pedig folyamatos „önel?adás”, magam el?térbe tolása. Mintha folyamatosan egy önterápiát folytatnék, próbálnám kilökni, ami nem belém való. Cselekv?képességem látszatos és viszonylagos – a másik tehetetlenségének arányában jelentkezik. Lásd A.I. elfekél?déseit – szemben az én állandó (valódi?) írásos aktivitásommal, mint valódi vagy álcselekvéssel.

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974À“1979 Szeged, magyarÀ“történelemÀ“Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (27, 15, 9, 6). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából À“ ÃÅjszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.