Nagyajtai Kovács Zsolt : UTOLSÓ SZERETŐ (regény, részlet)

Nyomtatás

Már megint… már megint ez a hülye zsibbadó, szúró érzés itt baloldalt… de vacak érzés. Mínusz tíz fok van és kiveri a hideg verejték. Kristálytiszta, oxigéndús levegő és alig kap belőle valamennyit. Le kéne ülni valahol egy kicsit, mert mindjárt összeesik. Ott van a Turbó presszó, odáig még elcsoszog. Bemegy, egy konyakot rendel, felhörpinti, a másikkal leül végre az első asztalhoz. Kicsit mintha jobb lenne, legalább levegő van már. Kellemes, semmi mással össze nem keverhető presszóillat. Körülnéz, kevesen vannak, pedig szombat délelőtt egyéb esetekben nagy itt a zsongás. Csakhogy most hideg van és hó. Az egyéb esetek tavasszal és ősszel szoktak lenni, amikor az ott lakók tüntetően kertészkednek, hogy mindenki lássa rajtuk, milyen hozzáértő népek. A baj csak az, hogy a nagy fene hozzáértésben kivágják a kertben a kultúrát, mert az olyan satnya, a gaz meg szép zöld, ezért azt otthagyják. Meg nyáron is jönnek, és egymást túlharsogva hencegnek, hogy ők Portugálba’ voltak, amazok meg Törökbe’, de olyan is akad, aki Franciába’, egész pontosan Márszellba. Hogy honnan szedték össze a rávalót, azt most ne bolygassuk. Vannak tisztességes népek és vannak pálosgézák. És van Besterczei István, aki a nagy becsületességével a Balatonra jut el kétévente, tehát ebből is látszik, hogy ő a leghülyébb. Elvira is ezen a véleményen van, de Elvira legalább szereti őt. Vagyis — eddig legalábbis — szerette. Mi lesz ezután? Jól néz ki, ha ötvenöt évesen el fognak válni. Baromi jól nézne ki.

Megitta a konyakot, árnyalattal jobban érezte magát, fölállt, fizetett és kiment a presszóból. A kinti tiszta hideg megcsapta az arcát, a háta az átizzadt póló alatt megborzongott, de ez sem volt kellemetlen.

Egy óra is elmúlt már, amikor hazaérkezett. Lujza kivágódott az ebédlőből, még mielőtt levette volna a kabátját, egy és ugyanazon lendülettel az ölében termett, ötször képen nyalta, már ugrott is lefelé és ezredmásodperc múlva újra az ebédlőben üldögélt. Körötte csend, amerre ment (bocsánat), de sapkák, sálak viharvert maradványai hevertek szanaszét az előszobában. Lujzika kötelességének érezte a gazdi üdvözlését, de miután az ebédlőben éppen ebédelés volt folyamatban, azt sem hagyhatta ki, hiszen ilyenkor néhány kitűnő falatka mindig jutott neki. István levetette a dzsekijét, cipőt és benézett az ebédlőbe.

— Szevasztok, jó étvágyat!

Elvira éppen a szokásos korholásba kezdett, de pár szó után elakadt a hangja.

— Nem hordasz te órát, hogy… szentatyám, gyere csak vissza! — tette a szájához a befordított tenyerét.

István már elindult a szobája felé, de visszafordult.

— Hogy szentatya, azért az túlzás. Mondjuk aranyos Istvánka, esetleg Pityu, Pityuka, ezek megfelelnének. De hogy szent…

— Ne marhulj már annyit. Mi bajod van? Fáj valamid? Úgy nézel ki, mint a háromnapos pinceszar hamuval leszórva. Mi a baj, István? — aggódott őszintén Elvira.

— Semmi, semmi, ne idegesítsd magad, egy kicsit tényleg nem jól vagyok, de semmi komoly. Ledőlök egy kicsit, pihenek és hamarosan jobban leszek.

— Nem is ebédelsz semmit? — fogta meg a kezét Elvira.

— Nem, nem, kösz, majd ha fölkeltem. Vagy majd vacsorára. Most jobban esne lefeküdni.

— Szólj, ha kérsz valamit…

— Jó, szólok, csak ne aggódjatok — hárította el István a segítő szándékot és nagy nehezen végre becsukta a szobaajtót. Végigdőlt a heverőn, becsukta a szemét és arra gondolt, hogy infarktust kapni sosem lehet jó dolog, de most különösen rosszkor jönne. A cégbeli zűröket meg kell oldani és a családi zűröket is meg kell oldani, az Elviráét is és a sajátját is. Pihenni is kéne tán egy kicsit, többet foglalkozni a családdal és több vagány nagyvonalúsággal a munka iránt, a vagányság abban mutatkozna meg leginkább, hogy kevesebbet dolgozna több pénzért, több munkát adna alvállalkozásba kevesebb pénzért, a kicsik akkor is megcsinálnák, mert úgyis rá vannak szorulva…

Érezte, hogy valaki puha pléddel betakarja a hátát, ez jólesett, már majdnem fázott a háta. Hmmm, ez jó, nem gondolni semmire, csak ahhoz el kéne aludni. Ha az ember nem alszik és úgy akar nem gondolni a semmire, akkor azt úgysem tudja, ha belefeketedik, akkor sem, mert akkor ugye arra gondol, hogy nem gondol semmire. Ez tehát nem jó módszer a kikapcsolódásra, aludni kell, az az igazi. Akkor tehát aludjunk. Alszunk, alszunk, al…szunk…

Sötétedett, mire fölébredt. Valamivel jobban érezte magát, az izomlázhoz hasonló érzése is csökkent. Kicsit nedvesnek érezte a pólóját, biztos, hogy álmában ismét leizzadt újra, de olyan mélyen aludhatott, hogy nem tudatosult benne. Eldöntötte, hogy lezuhanyozik, és tiszta fehérneműt vesz, azután olvasni fog. Napi sajtót, mert arra még nem volt ideje, aztán valami jó regényt. Igen, igen, tudja, hogy Elvirával beszélgetni kellene, de ahhoz most éppen semmi humora nincs. A fene úgy egye meg, majd holnap, ha lesz kedve hozzá. Holnapő Azért ez nem olyan pici probléma, amit majd ráérünk a rák tudja mikor megbeszélni. Elvirának szeretője van. Elvira dugni jár valakivel, csalja őt, mással kefél. Biztos nem mondta meg a palinak, hogy ötven éves, persze nem is néz ki annyinak. Elvira nagyon is jól néz ki. Hááá, ez a zuhany nagyon jó, újjászületik az ember. Lehet persze, hogy nem is a dugás a lényeg, hanem a manus mindenféle szépeket lelkizik neki, ami nem is nehéz akkor, ha a hétköznapok minden nyűgjét nem együtt viselik, csak egy héten, mondjuk egyszer találkoznak. Úgy könnyű szépeket mondani meg szeretkezni. A ló rúgja agyon azt a latrot, akárki is legyen az. És ráadásul ebben neki, Besterczei Istvánnak is jelentős mulasztásai kell, hogy legyenek, megcsalni ugyanis csak azt lehet, aki nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy ne csalassék meg. Nos, ő igencsak elhanyagolta mostanában a feleségét, azt hitte, hogy az elmúlt harminc év elég ahhoz, hogy a dolgok maguktól is rendben menjenek. Hát nem elég, most már látja.

Éppen kilépett a zuhany alól, amikor Elvira benyitott az ajtón.

— Mit csinálsz, István? Minden rendben van? — dugta be a fejét, és érdeklődve vizsgálgatta férje arcszínét. István élénken bizonygatta, hogy persze, igen, nincs semmi baj. Elvira belépett a fürdőszobába és szorosan átölelte Istvánt, aki lágyan simogatni kezdte az asszony hátát.

— Levegyem a köntösömet, kedvesem?

— Elcsi, édes — súgta István — tudhatod, hogy nagyon szeretlek és nagyon hiányzol nekem. De az utóbbi napokban valami történt velem, és nem merek ilyeneket… nem merek semmit sem csinálni.

Elvira fölnézett rá.

— Tudom, hogy valami bajod van, látszik rajtad. Holnap el kell menjél Fülöpkéhez, hogy alaposan megvizsgáljon. És… én is nagyon szeretlek.

Fülöpke, alias dr. Fülöp András a világ legaranyosabb teremtése volt. Azért lett Fülöpke, mert mindössze százötvennyolc centiméter magas volt, és ezzel még Elvira százhatvanját is alulmúlta. Ez azonban egy szikrányit sem zavarta abban, hogy termetével ellentétben, annak átvitt értelmében vett legnagyobb közös többszörösét ne tette volna meg az emberiség azon példányainak gyógyítása érdekében, akikkel betegségük okán pályafutása során találkozott. Doktor Fülöpke élénk, állandóan magyarázó, a betegeket mindenben felvilágosító, a betegségről teljes tájékoztatást adó, alapos, de optimista ember volt, aki teljes bizonyossággal hitt a betegei felgyógyulásában, ezt állandóan hangoztatva hitet adott nekik ahhoz, hogy ők is higgyenek ebben. Doktor Fülöpkének mindegy volt, hogy felnőtt-e a beteg vagy gyermek, szombat éjjel volt-e vagy szerda hajnal, korra, nemre való tekintet nélkül gyógyított mindenkit, aki igényelte. Soha nem volt fáradt, soha nem volt rosszkedvő, és soha nem küldött el senkit arra való hivatkozással, hogy speciel most éppen nem ér rá, szíveskedjék a kedves betegnek majd holnap reggel nyolckor haldokolni, mert akkor van rendelési idő. Doktor Fülöpke egész élete egy rendelési idő volt.

— Holnap vasárnap — mondta István — és nem akarom a kisöreget vasárnap zargatni. Elvégre valamikor csak kell neki pihenni. Elmegyek majd hétfőn.

Elvira kilépett a fürdőszobából, István pedig felöltözött. Bement a szobába, bekapcsolta a tévét, a kora esti híradót akarta megnézni. Megkereste a megfelelő adót és hátradőlt a fotelban.

— Kérsz kávét, István? — hallotta a felesége hangját.

— Hááát, nem is tudom. Jól esne, de… Igen, kérek! — döntötte el hirtelen. A fene megette az egészet, ha már egy kávét sem ihat meg.

„Pénteken este tizenhét óra után nem sokkal halálos kimenetelő autóbaleset történt a Viktória utca és a Pesti út kereszteződésében. A gépkocsiban utazó házaspár életét vesztette. A rendőrség szakértő bevonásával befejezte a vizsgálatot. A szakértő megállapította, hogy a balesetet gyorshajtás okozta, a férj nem az útviszonyoknak megfelelően vezette gépkocsiját. Most pedig tekintsék meg holnapra vonatkozó időjárási előrejelzésünket.”

István lekapcsolta a hangot és bambán nézett maga elé. A kísérő szöveg felolvasása közben néhány rövid felvételt lehetett látni a helyszínen, mintha Pálos orra alá dugdostak volna egy mikrofont, de hogy mit nyilatkozott, azt nem lehetett hallani, csak a hírolvasó hangját. Pénteken, tehát tegnap este. Hogy a fenébe lehetett ilyen rövid idő alatt egy ilyen súlyos balesetet elemezni, értékelni, egyáltalán olyan alapossággal analizálni, hogy már ma, szombat délután a vizsgálatot le is zárták? Ki volt az a marha, aki magát szakértőnek merte nevezni és egy-két órai elemzés után végleges és megfellebbezhetetlen szakvéleményt kiadni? Ilyen ember a földön nem létezik. Ilyen nincs. Illetve, várjunk csak. Egy ember lehet: Pálos. Ott tartották a képe előtt a mikrofont, és azt mondták, hogy a „rendőrség szakértő bevonásával” vizsgálódott, tehát egyes számban, nem többesben. Pálos, a kurva életbe. Mi szereped van neked ebben, mi érdeked főződik ehhez a balesethez, te szeméttelep? Te voltál a szakértő, mi? De hogyan lehettél ekkora hülye, hogy engem is magaddal vittél a helyszínre? Azt hitted, nem jövök rá? Vagy ezzel is van valami célod? Mire készülsz, miben gondolkodsz, Pálos Géza?!

Lujza kutyust mindebből a legjobban az érdekelte, hogy a gazdi viselkedése már megint bizonyos rendellenességeket mutat az általa megszokotthoz képest, amit ha nem kutya lenne, akkor a „heves szívdobogás” és „nyugtalan, élénk viselkedés” kifejezésekkel tudna leginkább találóan körülírni. Ez iránti aggódását kifejezendő gyorsan fölugrott szeretett gazdája ölébe és azonnal képennyalások seregével fejezte ki határtalan együttérzését. Ennek elvégzése után pedig úgy helyezkedett István ölében, hogy képes felén látható legyen: aki rosszindulattal közelít a gazdi felé, annak számolnia kell egy-két kemény kutyaharapással is akár. István szinte ösztönszerűen simogatta a kis ebet, aki ettől — feladva előbbi agresszív hajlamai fitogtatását — igen hamar álomba szenderült. Álmában azért csak-csak rúgkapált egy néhányat, jelezve ezzel, hogy nagyon is éber szendergése közben éppen a gazdi védelmezésén gyakorlatozik.

István lassan megnyugodott, és Lujzikát továbbra is szeretettel simogatva nézte a tévét. Megitta a kávét, amibe Elvira egy pici whiskyt is csempészett (nagyon furdalhat a lelkiismeret, kedvesem), rágyújtott és igyekezett teljesen kikapcsolódni az elmúlt két nap minden megterhelő hatása alól. Nézte a képernyőt, de nem sok minden jutott el a tudatáig abból, amit látott. Fáradt volt, egész egyszerűen, de nagyon fáradt. Elvira hangját mintha hallotta volna, de nem akarta hallani és nem is volt benne biztos, hogy hallotta, felelni pedig egyáltalán nem akart. Csönd kell, nyugalom, hagyják őt békén.

— István! — hallotta most határozottan a nevét. Fölnézett, Elvira ott guggolt mellette.

— Mi van, ég a ház?

— Nem, nem ég, hál’ istennek.

— Akkor meg mi a csudát kiabálsz itt a fülembe? — kászálódott egyenes ülésbe a fotelban István, és Lujzikát helyezte újra kényelembe az ölében.

— Nem kiabálok — fogta meg a kezét Elvira —, csak azt kérdeztem, hogy nincs-e kedved beszélgetni. Ketten vagyunk itthon, nem várunk senkit, a gyerekek csak késő éjjel vagy csak reggel jönnek haza. Van időnk.

István szabad kezével ismét a cigarettájáért nyúlt, szándékosan lassú mozdulatokkal rágyújtott, majd ránézett a feleségére.

— Idefigyelj, Elcsi. Tegnap meghalt egy ember, akivel együtt gyerekeskedtünk, együtt nőttünk fel, együtt építettük a jövőnket, együtt alkottunk szép vagy nem szép épületeket, együtt váltunk emberré. A jövőnket felépítettük, ő egy másodperc alatt elveszítette az esélyét is annak, hogy a gyermekkori elképzelt jövőjét jelenként élvezhesse. Még nem tudom, hogyan történhetett, de ki fogom deríteni. Tegnap megtudtam, hogy az én magánéletem is a sárba tapostatott, vagyis megcsal a feleségem. Még nem tudom, hogyan történhetett, de ki fogom deríteni. Ma délelőtt rájöttem, hogy a másik gyerekkori barátom barátsága egy kalap szart sem ér, bár őt azt hiszem, szeretett főnököm alaposan megvezette, így csak részben hibáztatható. Végül pedig egy igen-igen vészterhes sejtésem támadt Pálos Géza amúgy sem makulátlan üzelmeivel kapcsolatban, ami üzelmek végrehajtása még nem tudom, hogyan történhetett, de azt is ki fogom deríteni. Ezek után ne csodálkozz, ha előbb ezeket a történéseket rendszerezni akarom magamban azután, hogy egyáltalán kellő súllyal fölfogtam őket, és majd csak azután vállalkoznék arra, hogy mindezeket meg is beszéljük. Addig egyelőre csak megtelt a fejem ezzel a sok baromsággal és fogalmam sincs, hogyan fogom mindezt rendbe tenni. De két-három nap, nem több és megbeszéljük. Most gondolkodni se nagyon tudok, nemhogy véleményem lenne ezekről a dolgokról. Talán… talán majd holnap. Vagy holnapután.

Elnyomta a cigarettát és ránézett az asszonyra. Elvira könnyes szemmel figyelte a férjét.

— Megértelek — szorította meg a kezét. — Igazad is van, én vagyok türelmetlen. Látom rajtad, hogy fáradt vagy, tényleg jobb lesz talán majd holnap. Vagy holnapután…

Fölállt és a bárszekrényhez lépett. Kivett két poharat, mindkettőbe töltött egy-egy rendes adag whiskyt.