Kopácsi Judith : A Hősök Nem Sírnak VI.

Nyomtatás

VI.   rész

AZ ÍTÉLET

1958. június 16.-án reggel 7 óra; a rádióbemondó hangja: „… kötél általi halálra Nagy Imrét, Maléter Pált, Losonczy Gézát, Gimes Miklóst, Szilágyi Józsefet; – Kopácsi Sándort..- és itt a bemondó egy lélegzetvételnyi szünetet tartott…, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Fellebbezésnek helye nincs. Az ítéletet a hajnali órákban végrehajtották."

Az a gondolatnyi kis csend, amely apám neve és ítélete között oly rettenetesen hosszú ideig tartott, kevés híján egy család életébe került. Anyám az ágy szélén ült, kezét a torkára szorította, kimeredt szemmel nézte a rádiót, szinte vajákolta. Jó pár percbe került még, amíg felfogta: apám él. Görcsös, száraz zokogás rázta a testét – könnye nem volt már: mindet elsírta az elmúlt év alatt. Némán kivárta a hírek végét, aztán lassan felállt, elindult a fürd?szobaajtó felé – és néhány lépés után összecsuklott.

Apus els? szívtrombózisa is erre a napra keltez?dik. Kés?bb még további négyet vészelt át, hogy aztán az ötödik megölje – egy nappal apám hazatérése el?tt.

Az ítéletet az akasztás után hozták nyilvánosságra – „fellebbezésnek helye nincs". A hír nemcsak minket ért váratlanul: egy egész ország döbbenete kísérte – hiszen még a titokban tartott perr?l sem tudtunk!

Mit jelent voltaképpen egy életfogytiglani ítélet? Nekünk akkor legel?ször is azt jelentette: apám él. És az adott körülmények között ez igazán jó hír volt. Azt jelentette, hogy ha „jól viselkedik" a börtönben, röpke 15 év után szabadon engedhetik. De jól tudtuk: Magyarországon az elmúlt évtizedekben senki sem ülte le hiánytalanul a büntetését! És aki id?t nyer, életet nyer – most értettem meg el?ször a közmondás mély értelmét és bölcsességét.

Nekünk kétszeresen is életet jelentett ez a hír: felmentett minket öngyilkossági fogadalmunk alól. Csak most de­rült ki, hogy id?közben nagyszüleim is feliratkoztak e kollektív demonstráció listájára. Miféle örömöket is ígért vol­na nekik az élet, ha az a rendszer, amelyért fiatalkorukban szabadságuk és életük kockáztatásával harcoltak, most egyetlen gyermeküket pusztítja el?

Abbahagyhattam én is a kés? éjszakai gyakorlatokat – csukott szemmel, papucs és pongyola nélkül botorkáltam a hideg el?szobában: Ilyen sötét és magányos lehet a halál, hozzá kell szokni! – de hát most haladékot kaptunk.

Kiderült, hogy apám ítélete teljes vagyonelkobzással is jár. Err?l elég különös módon értesültünk. Régi ismer?s látogatott meg minket: apám egy régi beosztottjának és jó barátjának elvált felesége. Két kicsiny gyermekére is emlékeztem, s a szokatlan módra, ahogy édesanyjuk fegyelmezte ?ket: ha rosszalkodtak, büntetésként a rádiókészülék tetejére ültette ?ket – féltek is a rádiótól, mint a t?zt?l, ha csak rádiót láttak, vadul menekültek. Jutka asszony többször is járt nálunk még annak idején családostul, s úgy látszik, megszerette a lakásunkat, mert most újra jelentkezett -, de már egy új férj karján. Besétáltak, és mintha mi a világon sem lennénk, otthonosan szemlél?dtek, és der?sen tárgyalták, miként fogják majd új otthonukat be­rendezni. Dermedten álltunk: a mi lakásunkról volna szó?

Jutka asszony határozott igényeket nyilvánított:

– András – közölte élete vadonatúj társával, Varga Andrással, a Belügyminisztérium megbecsült munkatársával -, én központi f?tést akarok! Szerencsére van elég hely a kazánnak a pincében. Majd a padlást is kiépítjük!

Mami pöttöm volt, alig százötven centi, hogy némi nyomatékot adjon jelenlétének, egy sepr?vel egészítette ki toalettjét, úgy állta útjukat. De lassan felocsúdott anyám is a meglepetésb?l:

– Ezt mégis hogy képzelik? – kérdezte szelíden.

– Úgy, hogy a jöv? héten maguk szépen összeszedik a motyójukat, és elmennek a fenébe – felelte jól nevelten Varga „elvtárs".

– Mégis hová, ha szabad érdekl?dnöm?

– Majd kapnak valami szükséglakást. Olyat, amilyet egy áruló családja megérdemel! – felelte a pribék könnyedén.

De erre már kitört a botrány. Mami használatba vette a sepr?t, nekiesett a hívatlan honfoglalóknak. Csépelte ?ket, mint a sz?nyeget a porolón:

– Mars ki innen, piszok népek!

A meglepett házaspár menekülésre fogta a dolgot. A futástól és a méregt?l vörös asszony a kapuból rikácsolt vissza:

– Jöv? héten jövünk a kilakoltatási paranccsal!

– Alig hiszem! – felelte magabiztosan anyám.

És másnap bement a pártközpontba . . . „hogy rájuk borítsa az asztalt".

– Kell nektek egy jó kis propaganda?! – esett nekik. – Innen hívom fel a Szabad Európát, és elmondom nekik, hogy szükséglakásba akartok lökni minket! Csak csináljátok: tegyetek ki mindenestül az utcára, onnan fogom beleüvölteni a nagyvilágba, hogy milyen utolsó gazemberek vagytok. Kell ez nektek? És még azt is ki fogom kiabálni, hogy Kopácsi Józseft?l, a 19-es vöröskatonától, a szocdem vezet?ségi tagtól, a MOKAN Komité szervez?jét?l, a 45-ös els? szabadon választott parlamenti képvisel?t?l még a munkáját is elvettétek, jóformán nyugdíj nélkül löktétek ki az utcára. Tényleg ezt akarjátok?!

Úgy látszik, a fenyegetés célba talált: a vagyonelkobzást végül is nem hajtották végre. De nem is hatálytalanították, úgyhogy jobbnak láttuk felkészülni a legrosszabbra.

Összeültünk megbeszélni, hogy milyen módon tudnánk megmenteni a veszélybe került családi „vagyont". Apu a beosztása alapján kaphatott volna szolgálati lakást is -, de szerencsére nem kért. Bérlakásunk volt, ezért is volt jogszer?, hogy Vargáékat minden teketória nélkül kitessékeljük. A bútorunkat anyám nászajándékba kapta édesapjától, amir?l papírunk is volt -, remélhettük hát, hogy megtarthatjuk. A vadászpuskát, amit apu ajándékba kapott a szovjet tanácsadóktól, már eladtuk a kajakkal együtt. Maradtak tehát a könyvek. Heteket töltöttünk el azzal, hogy beírtuk mindegyikbe anyu nevét, de még így sem éreztük ?ket biztonságban. Igen, mi a könyveket tartottuk vagyonnak: sok volt bel?lük, hiszen apu spórolt pénzén minden hónapban könyveket vett. Nem volt vitás: a könyvtárat mindenáron meg kell menteni. Hozzáláttunk – és apus naponta buszozott be Rákospalotáról, hogy háti-zsákjában elmenekítse a könyveket.

Ideje b?ven volt rá: a fia elítélése után ?t is kényszernyugdíjazták – 58 éves korában. Nevetséges nyugdíja mellé még kiegészít? állást sem vállalhatott. Mindenütt azzal utasították el: – Kopácsi elvtárs, dolgozott már eleget, pihenjen most már.

Keserves volt ez egy olyan embernek, aki kora gyerekségét?l hozzá volt szokva a munkához és korán keléshez. Rákospalota tanácselnökeként reggelt?l estig mások ügyeiben loholt, buzgón ápolgatva kapcsolatait régi tanítványaival a javítóintézetb?l, aminek korábban igazgatója volt; este hazamenet bevásárolt a közértben, hogy aztán vacsora után még elmenjen valamilyen esti tanfolyamra. Emellett rendben tartotta a zöldségeskertet, ápolta a gyümölcsfákat, ellátta fél tucat csirkéjét, lefekvés el?tt még gyújtóst aprított másnapra. Tevékeny élete volt mindig, most meg ott állt üres kézzel, tehetetlenül. Apus rajongásig szerette nagyanyámat, féltette, vigyázott minden lépésére, nem engedte, hogy emeljen, kiszolgálta, reggel felseperte az udvart, elment kenyérért és tejért, reggelit készített, csak aztán ébresztette fel. De hát ezzel sem telt el a nap. Tett-vett a ház körül, töprengett, eljött hozzánk, megkapálta a mi kertünket is, leült velem játszani, beszélgetni, aztán hátára emelte a könyvekkel tömött hátizsákot, elindult hazafelé görnyedt háttal, lehajtott fejjel…

Anyunak sem volt állása – ki is alkalmazta volna az „ellenforradalmár" Kopácsi feleségét? Eleinte varrást vállalt, bedolgozott egy szövetkezetnél: kend?ket szegett – tízfilléres darabbérért. Tizennégy órákat dolgozott a lábbal hajtós varrógépen – melyet még nászajándékba kapott nagyapámtól, hogy összehozza valahogy a lakbérre valót. Az élelemre már nem sok jutott. Szerencsére a kertben megtermett az egész évi zöldség, a gyümölcsfák, pedig gondoskodtak nemcsak a gyümölcsr?l, de a hulladékból még pálinkát is f?ztünk feketén. Nagyanyám vásárolta a húst, hetente egyszer, leginkább csontos karajt. A csontból készült a leves, a színhúst meg vékony szeletekre vágva bécsi szeletnek sütöttük ki. Ez volt a vasárnapi ebéd. – Ilyenkor összejött a család nagy része, nagyszül?k, nagybácsik, barátok, egyszeri nekifutással el is pusztítottuk az egész heti hús-keretet. Egyetlen szeletke kivételével – amit nekem tett félre titokban mami két darab kenyér közé. Az volt a hétf?i tízóraim.

Amíg csak az iskolában lábra nem kapott egy új játék. Mindenki unta már a zsíros kenyereket, és jobb falatok reményében, változatosságra vágyva kutatták végig osztály-társaim a padokat. Nagyon vicces szórakozásnak tartották ezt – és persze boldogok voltak, amikor megtalálták az én hétf?i rántott szeletes szendvicsemet.

– A Kopácsinak rántott húsa van! – üvöltötték a kamaszok, diadallal táncolták körbe az én egész heti húsdarabkámat, és felváltva haraptak bel?le…

– Nézzétek: nem b?g a hülye? Képes és megsiratja a kajáját!

Nem szándékosan választottak céltáblául, nekem mégis nehéz volt állnom a durva tréfát. Egész héten krumplit ettem, babbal váltogatva – anyám sz?kös keresetéb?l nem tellett egyébre.

Amíg a budai házban laktunk s a Virányos úti általános iskolába jártam, semmilyen módon nem érzékeltem, hogy bárki is másképp bánt volna velem, mint korábban. Osztálytársaim legtöbbjével óvodás korom óta együtt jártam, legtöbbjük funkcionáriusok gyermeke volt, szüleiknek általában szerepük volt a forradalomban, és ennek megfelel?en most vagy börtönben ültek, vagy tovább ívelt a pályájuk.

Tanáraink nagy része is régi mozgalmi ember volt – például új osztályf?nökn?m, Rácz Gabriella: a háború alatt férjével együtt Miskolcon tanított, és részt vett a nagyszüleim szervezte Anti-náci mozgalomban, jól ismerte hát a családomat. Gizi néni, az igazgatón?m, Fazekas Gyuri nagybátyámnak volt ex-anyósa.

Osztálytársaim jól ismerték a hangosan soha ki nem mondott törvényt, mely szerint Magyarországon három fajta ember él: aki börtönben volt, aki börtönben van, és aki börtönben lesz.

Éva barátn?m édesapja 53-ban szabadult – nem kérdeztem soha, hogy miért ült, illetlenség lett volna firtatni. Meggyötört ember volt, sokat ivott, családja szinte lábujjhegyen járt körülötte. Nagy szegénységben éltek egy háromszobás társbérlet egyharmadában. Egyetlen, betonpadlós szobájuk egyben m?hely is volt, ahol Benedek bácsi józan óráiban rádiókat javított.

Vidovics Kati papája kiadós börtönbüntetés után disszidált. Hivatásos katonatiszt volt a Horthy-hadseregben. El?ször a néphadsereg is átvette -, hogy aztán származása miatt, mint árulót börtönbe dugják. Szabadulása után Nyugatra szökött; felesége – Kati mamája – megpróbált utána menni, a határon elkapták, három évet töltött Kalocsán, Katit addig a nagyszül?k nevelték. Sorsa nem volt éppen egyedi, több osztálytársam nélkülözte disszidálás miatt a szüleit.

Vörike papáját, pedig közízlés-sértés címén ítélték kétévi börtönre. Tíz gyerekével együtt házi készítés? anyák napi, karácsonyi, húsvéti üdvözl?kártyákat gyártott és árusított. Hogy ezzel az »illegális» tevékenységével kinek állt útjában, azt csak a jó Isten tudja.

Bodor Kati édesapját illegális hitoktatásért dutyizták be évekre – és sorolhatnám tovább. Ebben a tarka spektrumban nem kellett egyedül éreznem magam; az én apám, mint ötvenhatos ült – ez csak egy új skatulya volt, de nem éppen extrémitás.

S?t, ebb?l egyszer még el?nyöm is származott. Az 1959-es karácsonyi szünetre szellemi öttusát hirdettek az iskolában a nyolcadikosoknak; tudtuk, az eredményt még az év végi bizonyítványban is számításba veszik. Közepes tanuló voltam, részvételemet így inkább csak a tanárok forszírozták, bennem nem lobogott túl nagy remény, különösen mikor már a kérdéseket is megkaptam: volt közöttük matematikai, fizikai feladvány, no meg történelem, irodalom is. Hogy az elefánt testsúlya mennyivel csökken a holdon, vagy hogy a kamatos kamat miképpen érinti nem létez? bankbetétemet, arról bizony fogalmam sem volt. Amikor viszont azt a feladatot kaptam, hogy nevezzek meg öt ma él? magyar írót, igazán nem kellett törnöm a fejemet: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Fekete Sándor és Fekete Mihály neve nekem nem egyszer? tankönyvi adat volt. Majdnem mindannyian apám sorstársai voltak. Hozzátartozóikkal együtt álltunk sorban a F? utcai börtön el?tt, valahányszor tisztasági csomagot lehetett beadni. Az öt közül mindössze csak egy volt szabadlábon, épp aki hivatalosan nem is számított írónak: apus közeli barátja, Fekete Sándor író édesapja: Fekete Mihály. Régi kommunistaként komoly beosztásban volt – egészen a forradalom legázolásáig, egyetlen fia bebörtönzéséig. – Mindent bemocskoltatok, ami nekem szent volt! – mondta, funkcióiról lemondott, és az új kommunista pártba sem lépett be. Könnyekig meghatódott, amikor megtudta, hogy egyetlen könyve után írónak min?sítettem -, de hát ez a könyv épp az 1955-ben megjelent Partizánok az Avas alján volt, a miskolci MOKAN Komité története, amelyben neki is aktív szerepe volt, nagyszüleimmel és apámmal együtt…

Elképzelhet? a megrökönyödésem, amikor az eredményhirdetésen bejelentették: a versenyt én nyertem. Én voltam az iskolában az egyetlen, aki fel tudott sorolni öt ma él? magyar írót.

– Hogy egyeseknek milyen szerencséjük van! – bosszan­kodtak az irigyek…