Avi Ben Giora. : Konyak a részeges kutya

*

 

– Sípos úr szépjónapot! Van valami a számomra?

– Mit szeretnél kis kolléga?

– Hogy–hogy mit szeretnek? Miért kérdez tőlem ilyet Sípos úr, hiszen tudja, hogy mint mindenki, aki magánál könyörög, stábot kér és, ha stábot akar, akkor nyilván munkát akar.

– A vagy úgy. Na lenne egy nagy mozi, legalább három hét külső felvételek, ha érdekli uraságodat.

– Minden érdekel, csak a három hét az nagyon sok. Közben iskola is van.

– Hát az nem az én gondom. Pedig csábító az ajánlatom.

– Meséljen akkor egy kicsit.

– A rendező R.T. úr, a szereplők váltakozok G–tól indul egészen… na már nem is tudom. Ja, de az magát nem érinti, magának az a fontos, ki az operatőr. A Gyula a B.! Jó az magának? De lehet hogy dobja, mert csak egyelőre a próbafelvételek mennek. Azért ajánlanám, mert hogy most alakulnak. Na érdekli?

– Tudja mit? Írjon be. Ha meg csak próbáznak, ki fogom bírni. Habár nem nagyon kedvemre való stáb.

– Na akkor holnap nyolcra legyen itt. Mennek valahova Gombára.

– Az hun van Sípos úr?

– Fiam én sok mindent tudok, de Magyarország összes helységét, ahol filmesek fordulnak meg, nem ismerem. Jöjjön ide, és akkor majd megtudja.

Sok bizodalmam nem volt de hát kellett a pénz, azért mondtam igent. Másnap már fél nyolcra odamentem a Filmgyárba. Nagyban gyülekezett a stáb.

– Na, maga is hozzánk van beosztva?

– Úgy néz ki, S. úr. De mondja, hova a fenébe megyünk valami Gombát mondtak.

– Úgy van fiam, Gombára, de nem gombászni.

– Azt gondoltam.

– Na menjen a kameraraktárba, ott vannak a maga emberei, aztán meg szerezzen valami járművet magának. Csak busz van, meg kamion, úgy, hogy nagyon nem válogathat.

Elballagtam a megadott helyre. Ott már nem volt sok csinálni való, mert a stáb bepakolt.

– Üdvözlöm Gyula bácsi.

– Velünk van maga is?

– Úgy nézem, mert magukhoz szól a diszpóm.

– Na, akkor vételezzen fel filmet, de ne nyúljon hozzá. Így is, úgy is leszedhetik majd belőle a maguk sápját. Utána majd a busznál találkozunk.

– Okey Gyula bá’.

Általában minden kameraman–, operatőrtanuló szert tehetett egy kis mellékesre, ha úgy intézte, hogy a film kazettázásánál ott legyen. Mert nem forgatták le az utolsó öt–hat métert, nehogy úgy járnak, hogy csak egy része megy fel snittnek, a többi meg lemarad. Ezt általában “leírták” azaz valahol kikötött. Mivel nem akármilyen filmet használtak anno, hanem eredeti Kodakot, Eastmancolort, hát volt rá vevő bőven, az amatőr fotósok körében. Csak üres kazetta kellett hozzá, amibe betöltötte az ember. Ezért mondta az öreg, hogy ne nyúljak a filmhez, mert sokan eleve úgy mentek ki a forgatásra, hogy az első kazettát mindjárt be is töltötték abba a kazettába, amivel kezdték és az elejéről lekapott vagy két métert, amit 24×36–os kazettába tett és az ott ólálkodó fotósoknak már el is adta. Megvolt a napi pénze belőle. Mivel ismertem elég jól a Gyula bá’t és tudtam, nincsen oda a korareggeli bizniszekért, hát hagytam az egészet. Olyan forgatás még nem volt, hogy pár méter filmet a kazettázó ne tudott volna lenyúlni. Csak általában nem egyedül voltunk tanulók, hanem ketten vagy hárman. Ilyenkor természetszerűleg többfelé ment a pénz. Mikor a buszhoz értem, már majd mindenki fent ült. Gyorsan felnyomultam én is.

– Hello Pörkölt. Te leszel? – kérdeztem.

– Én, ha nem haragszol. Na most gyorsan elintézhetjük a dolgokat.

– Ühm. Azt nem. Tudod, milyen az öreg, nem szereti a kora reggeli gesäfteket, mit kell annyira sietni.

– Na, üsse kő. Akkor én állok majd a gép mellett, te kazettázol, aztán este jattolunk.

– Na úgy jó is lesz. Elvégre holnap is van nap, és egész hétre ide vagyok én is osztva.

– Na ja, kikönyörögted te is a Sípostól, mint más.

– Hát mire van?

– Jó, de lesz egy plusz meló.

– Mi lészen az? Nem akarok semmi plusz melót.

– Hogy állsz a kutyákkal? Remélem nem félsz tőlük?

– Van kutyám, elég jól megvagyok velük, de az acsarkodót, amelyik harapni akar, azt nem bírom.

– Akkor jó. Dolgoztál már a T. T. művésznővel?

– Nem sűrűn… még soha.

– Na, neki van egy blökije, ha jól tudom, Konyak névre hallgat.

– Micsoda jó kutyanév: Konyak!

– Egy mini drótszőrű foxi. Szóval a művésznő mindig cipeli magával mindenhová, mint a gyerekét és hát néha vigyázni kell a dögre. Majd nem mindig ránk, segédekre bízza, mert ugye, mint színésznő, utál jattolni. Szóval ez is majd rád hárul.

– Na jó Pörki, amúgy is te vagy az idősebb. Tudod, hogy hol az a Gomba, vagy mifene?

– Ne aggódj, Isten háta megetti hely. Hová engedik manapság a filmeseket? Ha a parasztok megtudják, hogy jönnek a filmesek, asszonyt, lányt, piát és minden jó falatot eldugnak, mert tudják milyenek. Semmit sem hagynak nyugton. Na látszik, hogy keveset jártál még külső forgatáson, de hát még zöldfülű vagy. Büfé van, ne aggódj és ismerem is a csajt. Majd beprotezsállak nála. Lesz náluk elég kaja, pia.

Mire leértünk a helyszínre, már tűzött a nap. Mivel csak próbafelvételek voltak, nem nagyon strapálta magát a stáb. Ha lehetett, mindenki az árnyékba húzódott vagy a büfékocsi mellé. Még csak beállításokat csináltak színészek nélkül, mert azok sem voltak még sehol. Valamikor tíz után megérkezett Terike, Pörkölt jól ismerte és be is mutatott neki.

– A kiskollégára rá lehet bízni a Konyakot. Neki is van kutyája.

– Foxim van nekem is, csak nem drótszőrű.

– Na, akkor fogja és vigye Konyakot. Ne nagyon engedje egyedül kószálni, mert szeret csavarogni.

Átvettem a művésznőtől a pórázt és elvonultam a döggel. Nem nagyon akart szót fogadni, mindig másfelé, a büfé felé akarta venni az irányt. Nem volt mese, mert majd meg akart fulladni, ha elkezdtem cibálni a póráznál fogva. Na meg, majdnem mindenki ott sündörgött, aki épkézláb ember volt. A büfés csaj, mikor meglátta a kutyát, jót nevetett.

– Na kiskollega, mára maga a kutyapecér?

– Mit csináljak, minden jót, a mi nyakunkba varrnak itten. Kaphatnék valami harapnivalót? Mondjuk egy pár virslit, két zsemlyét meg valami innivalót? A Pörkölttel vagyok együtt.

– Miért ne kaphatna. Írjam, vagy fizeti most.

– Írja nyugodtan, majd a nap végén fizetek, ha így jó.

– Mit kér inni, sört vagy töményt?

– Egyiket sem. Valami üdítőt.

– Ne játssza meg magát, úgyis tudom, hogy mindegyikük iszik.

– Na én vagyok a kivétel. Tényleg nem iszom, még forgatás után is ritkán.

– Akkor magából sem leszek gazdag. Na vigye – tette elém a két nyomoronc virslit, a zsemléket meg a kólát.

– Gyere Konyak, menjünk az árnyékba.

A kutya érezte a virsli szagát és engedelmesen jött a pórázon. Igaz, hogy vissza–visszanézett, mint aki meg akarja jegyezni a helyet, hogy hátha vissza tud majd valamikor somfordálni és elcsenni valamit. Leültem falatozni és dobtam a kutyának is pár falaltot, amit szinte rágás nélkül nyeldekelt. Még a kóla maradékát is kinyakalta nagy ügyesen az üvegből. Mivel nem volt semmi mozgás, mindenki csak ücsörgött, hát én sem álltam fel. Majd jön a Pörkölt, ha kazettázni kell vagy valami mást. A kutya is leheveredett, mint aki jól kifáradt.

Fene sem tudja, de valahogy leragadhattak a szemeim elkábultam a melegtől. Nézek körül, hogy van–e változás, hát csupán csak a Konyak bujt ki nagyügyesen a nyakörvéből és tűnt el.

Na, kellett nekem még ez is most. Szép, kényelmes jó kis napom lehetne, ha ez az izgága kutya nem ment volna világnak. És egy szót sem szólhatok, mert a művésznő figyelmeztetett, hogy szeret csavarogni. De ugyan hová a fenébe ment? Elég nagy placcon vagyunk itt szétszóródva. Nem sokat gondolkoztam, indultam, hogy felkutassam. Alig mentem pár lépést – és persze a büfé irányába –, látom ám, hogy a Konyak jön felém. Jön? Szóval próbál. Nagyon egyenesen akart jönni és mindig nekiment valaminek.

– Még ilyet! – gondoltam –, biztosan beteg lett, összezabált valamit, azért ütközik mindennel, fának, tárgyaknak, kocsiknak. – Gyorsan belehúztam a nyakörvébe, még eggyel beljebb is raktam, hogy ne tudjon megint kibújni őkelme.

A büfés csaj integetett felém. Na ez meg mit akarhat? Még nincsen vége a napnak. Akarná a pénzt vagy valamit? Odamentem.

– Kiskollega egy fél üveg konyak is felkerült a számlájára sajnos. A Konyak kutya ugyanis megtalálta és be is nyakalta.

– Micsoda? Hogy a kutya itta meg?

– Miért, maga nem tudja, hogy azért hívják Konyaknak, mert a kedvence a konyak, de nem vet meg semmi szeszt sem.

– Ezt mondhatta volna előbb is. Írja hozzá akkor, csak azt mondja meg, mit csináljak most vele. Ha meglátja a Terike művésznő, engem megesz ebédre.

– Ó ebből ne csináljon problémát. Pontosan tudja. Semmi felfordulást nem csinál ebből, persze, ha kifizetik a kutyája cehhét, amit összefalt meg ivott. A baj akkor van, ha ettől vonakodik valaki. De olyan ritkán van. Mindig megtalálja a maga emberét, azért bízza pontosan magukra, segédekre.

– Na jó, de hát ezt a dögöt akkor sem vihetem majd így vissza neki. Totál részeg.

– Ne is törődjön vele. Majd csinál még egy–két ilyen sétapróbálkozást, aztán úgyis elterül és hortyog, amíg fel nem ébresztik.

Úgy is történt. Egy darabig meg idétlenkedett, aztán az egyik hűs fa alatt elterült és elaludt. Délután négyig meg sem mozdult. Már attól tartottam, hogy kimúlt, de stramm egy jószág volt. Szuszogott az bizony rendesen, mint aki jól megérdemelt álmát alussza. Lassanként kezdtünk szedelőzködni. Pörkölt is előkerült.

– Na milyen volt a nap? Semmit sem kellett csinálni. Remélem, meg vagy elégedve.

– Ó hogyne, hogyne. Tényleg semmit sem kellett csinálni. Jut is eszembe, cseréltetek kazettát, vagy mindent erre nyomtak rá?

– Hát olyan sokat mi sem dolgoztunk, mindent egy kazettára nyomtunk rá. De ne aggódj, meg van a négy méter, amiből kettő a tied. Már el is van boronálva.

– Viszont nekem van egy kis problémám.

– Mondd, mi van? Valami baj?

– Ahogy vesszük. Elfelejtetteték mondani, hogy a kutya alkoholista és benyalt a büfében egy fél üveg konyakot.

– Az nem gond… A gazdája is benyakalta a magáét, csak ő jobban bírja. Viszont a fél liter konyak, az téged fog terhelni.

– Azt már tudom, mondta a büfés csaj.

A cehh az kicsit borsos lett.

– Két pár virsli, négy zsemle és fél liter konyak. Az annyi mint… Na, adjon ide három kilót és el van boronálva. Mit tehettem, kifizettem. Aznapi pénzem a mellékes és a nem mellékes is egyaránt ugrott. Erre a kutyapecérkedésre ment rá.

Mikor vittem vissza Konyakot, egyáltalán nem mutatta azt, hogy előzőleg mozdulni sem bírt.

– Na, hogy viselkedett a kiskutya? Ugye nem volt vele gond?

– Dehogy volt művésznő. Egész nap aludt, épphogy egy kis virslit evett.

– Okos kis kutya – veregette oldalba. – Ugye holnap is számíthatok magára?

– Az nem tőlem függ. Művésznő kérem. Attól, hogy ide leszek–e diszponálva.

– Jaj, az a legkevesebb, máris szólok a gyártásvezetőnek, hogy hozzánk osszák be.

– Ne fárassza magát a művésznő, semmi protekciót nem akarok, majd magam elintézem.

– Na jó, akkor halnap majd találkozunk.

Na azt várhatod te is, meg a szeszkazán kutyád is! Hogy az én napi pénzemet nem fogja megpiálni, az biztos. Még este lehúzattam magam a stáblistáról. Kérdezték is, hogy miért. Nem tetszik a munka vagy mi?

– Á, semmi gondom nincsen velük, csak nem jól jön ki a beosztás. Meg hát a suli is van.

Sikerült kibújnom. De egyet mindig szem előtt tartottam. Kikötöttem a Síposnak, hogy csak olyan diszpozíciót és stábot fogadok el ezután – ha kérnem szabad –, ahol nincsen semmiféle kutya.

– Miért kiskolléga, félelme lett a kutyáktól?

– Nem Sípos úr, hiszen nekem is van, de nagyon fárasztóak tudnak lenni. Tudja dolgozni meg még kutyát sétáltatni, pesztrálni, az kicsit sok. Na és csak egy bért kapok én is érte.

Nem is osztott be soha olyan stábba, ahol kutya volt, vagy a T. művésznő. Azért mindig próbálkozott:

– Kiskolléga, van egy jó kis stáb. Igaz kutyás, de kicsi kutyák. Palotapincsik.

– Köszönöm Sípos, hogy rám gondolt, de inkább nem. – Gondoltam: palotapincsik? Azok még többet képesek inni, mint egy normál foxi.

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.