Koczeth László : A Bárka fedélközéből

*

…és nem hallom a többiek

szívettépő zokogását

mikor

utolérhetetlenül

kiméletlenül

jön a zátony

 

vöröslő garnélák lánca

korallba ágyazott kagylók

cikkanó szivárványhalak

lesik némán

– minden magadba zárt

elfojtott pillanat

reccsenés

Krónosz hajóján

 

csak a magam hallgatását hallom

 

galamb

vagy

poéta

babérillatát

még hámsejtjeimben érzem

oltárt alkotok

most

minden betévedőnek

megmosom lábukat is

hogy utána

tisztán rúghassanak belém

magam vagyok

a fegyver és gyógyír

áldozat ki győzött

mert győzőből

lettem áldozat

 

kiálts

emlékszem még

emlékszem éjekre

emlékszem még emberarcokra

emlékszem a napfelkeltére

 

hátatfordításokra ébredek

 

ijjam pajzsom

tövisből font köszorúm

– sérti fejemet

az örökkévalóság

 

szelíd mályvaszín mosoly

távoli fény

nyálad még számban

dadogok tőle

sírva köpöm

a következőnek

 

szétdobált szavak

egyesülnek

egy soha véget nem érő

lélegzetvétellel

mozdulatod kifele nyomul

a limbikusrendszeremből

 

sótlan tenger

árnyam ottragadt arcodon

véresre vakarod

– örök lenyomat

 

reccsennek az ívelt deszkák

az ár átcsap

sóhajjal hálunk immár

közös ágyban

 

istenek óvjanak

minden fedélközlakót

 

 

szerkesztette: Koczeth László – 2008. május 7., szerda, 06:12

 

 

Legutóbb szerkesztette - Koczeth László
Szerző Koczeth László 51 Írás
"Tudunk mi sok hazugságot mondani, ami a valóra hasonlít, de tudunk mi, ha akarunk, az igazra is rázendíteni' (Hésziodosz Istenek születése - A Múzsákról)