Tükör®regény – 12. fejezet

Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.*

 

12. fejezet

 

Az album

 

Julka a vitrinbe kirakott fényképeket nézegette: nők, férfiak, gyerekek, valamennyien szép ünneplő ruhában, jólfésülten – színesben vagy fekete-fehérben. Aprólékosan megfigyelt mindenkit, aztán végigböngészte az árlistát, elolvasta még a nyitvatartási rendet is, legvégül pedig végigsimogatta pillantásával azt a néhány képet, amelyek különösen a szívéhez nőttek; egy frissen esküdött fiatal párt, egy matrózblúzos kislányt, akinek a haja két kunkorodó varkocsba volt fonva és egy őszes, telt bajszú idősebb úriembert, akiről Julka még félénk álmokat is szőtt. Elmenőben arra gondolt, hogy egyszer talán az ő fényképe is ide kerülhet s ettől különös izgalom lett úrrá rajta. Egy ideje erősen készült rá, igaz, egyelőre csak gondolatban, hogy eljön ide lefényképeztetni magát, és a képet beragasztja az albumába, mert ha ott lesz az ő képmása is, az már olyan, mintha a család tagja lenne. Nagyon szerette volna, ha lenne családja, olyan nagyon, hogy beérte volna már egy ilyen albumbélivel is.

   A fotóalbumot különben egy kuka mélyén találta, reklámszatyorba volt csomagolva; féltő, aprólékos gonddal bugyolálta be valaki. Julka könyvre számított, amikor felfedezte, de nem. Családi képek voltak, palackzöld brokátba kötve. Izgatottan ütötte fel s amit látott, alaposan meglepte: vagy tucatnyi megsárgult, beszakadt szélű fénykép volt arra a lapra ragasztva. Leült a járda szélére, egy rongyba alaposan megtörölte a kezét és mindenről megfeledkezve belemerült a képek nézésébe. Sorra vette őket, a mutatóujjával mindig arra bökött, amelyiket éppen tanulmányozta. Elsőre gyorsan átfutotta az egészet, de aztán többször végiglapozta s később kedvenc időtöltésévé vált félrevonulni az albummal.

   Egy-egy képet igen sokáig el tudott nézegetni, minden apró részletet megfigyelt, úgyhogy lassan már akkor is maga elé tudta idézni az arcokat, ha álmatlanul forgolódott. Olyan ismerőssé váltak számára ezek az idegen emberek, mintha a saját rokonai lennének. „A család”! Így hívta őket, s mivel a képek alá aranyszínű tollal a neveket is odaírták, még valóságosabbá váltak a személyek: Pista bácsi, a kis Pityu, Örzse néni, Rozi néni, Berta, Piroska és a többiek.

   Az első oldalon egyetlen megsárgult, ütött-kopott kép volt, egy kerekarcú, fejkendős parasztasszony állt középen, szorosan a szoknyája ráncaiba tapadva három, különböző korú apróság, akik leplezetlen gyanakvással néztek a fényképészre. Sok nem látszott belőlük, a fénykép középen, a gyerekek fejmagasságában el volt törve, s valaki egyszer összevarrhatta a két részt, a tű, a cérna nyoma jól felfedethető volt rajta. Az alatta lévő szöveg elárulta, hogy a kis csapat azért állt a búcsús fotográfus masinája elé, mert a fronton szolgáló családfőnek akartak kedveskedni a képpel.

   A következő lapon a gyerekek, de már felnőtt korukban, az egyik huszár egyenruhában, ülve, állva, karddal, a másik ünneplősen, virággal a gomblyukában, a harmadik kissé pityókásan, kócosan, kifejezéstelen tekintettel. Aztán ők hárman: Bandi, Jóska, Pista együtt. Julka nagyon sajnálta, hogy az anyjukat nem vitték magukkal, mert róla nem maradt több felvétel, csak az a kopott-szakadt.

   Talán azért bántotta, mert neki egy fényképe sem volt a szüleiről, a testvére nem adott semmit, nemcsak képet, mást se. Amíg ő a városban dolgozott, az a beste addig duruzsolt, addig ármánykodott, hogy az öregek végül ráíratták a kis házat. Jaj, de rosszul tették! Attól kezdve nem volt maradásuk tőle, az anyját hamar elvitte a bánat, az apja meg nemsokára a magányba halt bele. De a testvére se sokáig élvezhette a vagyont, mesélték, hogy összeakadt egy mihasznával, aki még a vérét is kiszívta s úgy bánt vele, mint a kutyával. Hogy ezért-e, vagy a lelkiismeretével nem tudott elszámolni, de pár évvel később felakasztotta magát.

   A ház meg ott maradt a „bánatos” özvegynek. „Nem lehet mit tenni!” – mondták Julkának a szakszervezeti jogsegélynél, hát így lett ő végleg kisemmizve a szülői jussból.  

   Akkor beletörődve elkullogott s nem ment az igaza után, ó, azóta már sokszorosan bánta. Ki tudja, ha kicsit harcosabb lett volna, a testvére halála után megkaphatja a házat, s nem kerül ebbe a nehéz helyzetbe. Nem is akart belegondolni, milyen más élete lehetett volna! Olyan mindegy! És ha elkezd ezen rágódni, jön a következő „ha”, mert abból van elég. S neki épphogy nem kell a szomszédba mennie, elhibázott lépésekből, pofonokból van sajátja bőven. Vagy úgy alakult, hogy a rossz utat választotta, a kedvezőtlen megoldás mellett döntött, vagy az élet hozta, hogy egyre kijjebb került a jóból, az ereje, az akarata pedig egyre kevesebb lett, hogy megpróbáljon visszakapaszkodni.

   Vissza! Jó lenne, de hová?

 

 

 

Egy „görbe” éjszaka

 

Evelin kíváncsi tekintettel mérte végig Vandát.

   – Nos, mi van? Mesélj!

   – Phű! Nagy mázlim volt, hogy visszahívtál! – lerúgta a cipőjét és harisnyás lábbal befelé indult, Evelin követte. – Mesélem mindjárt, de előbb innom kell! Mid van itthon?

   – Tudhatod, hogy nálam nem túl nagy a választék. Kóla vagy ásványvíz?

   – Momentán valami agytompítóra gondoltam. Szesz nincs?

   Evelin szeme kikerekedett.

   – Igen, igen, én, aki nem szoktam, most alkoholért kiáltok.

   – Megrémítesz! Lássuk csak! – állt meg a bárszekrény előtt. – Konyak, gin, kávélikőr és egy arasznyi vodka.

   – Az arasznyit kérem. De mind!

   Evelin kitöltötte az italt és odanyújtotta Vandának, aki már egy fotelban üldögélt, méregdrága pipacsaival mit sem törődve, felhúzott lábakkal, összegömbölyödve. Evelin a másik fotelba telepedett és feszülten várta az izgalmas beszámolót.

   – Meséljem? Jó! A pasitól jövök, akit tegnapelőtt ismertem meg.

   – Ettől borultál így ki? Erőszakoskodott veled?

   – Ugyan! Nem kellett volna neki, hiszen azért mentem oda. De még mielőbb eljutottunk volna bárhová, megláttam róla egy fényképet. Egy fürdőruhás képet. Az a pasi olyan szőrös, mint egy medve. Elfogott a rémület, amikor arra gondoltam, hogy…

   – De hiszen az tök izgi!

   – Jaj, ne! Neked talán az, de én viszolygok olyan nagy mennyiségű szőrtől, és még a gondolatától is, hogy egy ilyen test egyáltalán hozzám érjen. És most már, hogy tudom, milyen a ruha alatt, egyetlen érintését se tudnám elviselni. Egyre csak azon járt az agyam, hogyan tudnék minél előbb lelépni. Pedig ha elgondolom, hogy milyen szimpatikus volt és az első estén milyen jól éreztük magunkat együtt!

   – Ez nem lehet igaz!

   – Én is ezt mondom! Itt van egy pasi, aki tetszik, akinek én is tetszem és aztán közénk áll egy csomó szőr!

   Vanda kacagni kezdett, sokáig, annyira, hogy még a könnye is kicsordult. Evelin nézett rá, egyre értetlenebbül s lassan ingatni kezdte a fejét.

   – Mit vagy úgy megütközve? Van ennivalód?

   – Kis felvágott, túró, tej…

   – Most valami kalóriadúsabbra vágyom… Rántott hús, sült krumpli!

   – Az nincs…

   – Akkor hozatunk!… Alhatok ma nálad?

   Evelin egyik ámulatból a másikba esett.

   – Nahát!

   – Kösz! – Vanda ekkor már telefonált, az egyik éttermet hívta.

  – Két adag rántott hús sok krumplival és uborkával, akkor elvitelre. Igen, megyek érte máris.    – Letette a telefont és a poharat is, melyet mindvégig a kezében szorongatott. – Milyen jó, hogy ebbe bele se nyaltam! Öltözz! Megyünk a kajáért! De nem is kell! Így is jöhetsz!

   Evelin úgy el volt képedve, hogy tiltakozni sem maradt ideje.

   Éjfél volt, mire visszaértek a vacsorával.

   – Ha még nem párolgott el, akkor megiszom végre ezt a vodkát – egy hajtásra kiitta az italt, aztán vetkőzni kezdett. – Adsz egy pólót? Egy hosszabbat!

   Vanda arca kipirult az italtól, a szeme opálosan csillogott és erőszakosan ragaszkodott ahhoz, hogy úgy egyenek, mintha piknikeznének. Így a szőnyegen kuporodva falatoztak, papírtálcával az ölükben. Evelin úgy élte át mindezt, hogy hitte is, nem is, úgy tetszett neki, mintha álmában történne vele. Egy idő után hangot is adott ennek.

   – Én ezt az egészet nem értem!

   – Mit?

   – Azt, hogy itt ülök, papírtálcáról eszegetek… éjjel fél egykor. És éppen veled!

   – Ja, kérem, élni tudni kell! De ha téged a papírtálca ennyire zavar, megteríthetünk, étkünk fele még megvan.

   Ezen már Evelin is nevetett egy picit, igaz, nem olyan harsányan, mint társa, az ő derűje visszafogottabb volt. Aztán hirtelen Vanda is elhallgatott.

   – Mi van veled?

   – Aggaszt valami. Tegnap este ott várt a nő a kapu előtt… Pedig már kezdtem megfeledkezni róla… Talán emlékszel még, akinek véletlenül odaadtam az öngyújtómat.

   – És mit akart?

   – Nem tudom, rákiáltottam, hogy hagyjon békén és beszaladtam a kapun.

   – Legalább meghallgattad volna…

   – Ugyan! Elég, ha egyszer leereszkedsz az ilyenhez, megsajnálod, adsz neki pár forintot, aztán egészen rád szokik. Én adományozok a szegényeknek minden évben, de csakis szervezeten keresztül, a személyes kontaktushoz se kedvem, se energiám.

 

folyt. köv.

 

 

28látogató,3mai

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

15 Komment

  1. Laci, nagyon aranyos vagy! Hogy Julka miért hagyta magát kiebrudalni a jussából? Még a nálánál fifikásabbak is elvesznek a jogi útvesztőkben. Most meg már mindegy, mert így írtam meg! 🙂
    Eddig nem terveztem Sanyi úrról írni, de ki tudja, mit hoz a jövő?
    Köszönöm, hogy ma is olvastál!

  2. Mara Rózsám! Nekem úgy tűnik, hogy nagyon leegyszerűsíti Julka azt az örökségi kérdést. Nem kell ahhoz jogásznak lenni, hogy a megmondja Julkának, hogy a ház, a nővér halála után az övé. Inkább az utcán guberál? A lelki motivációját nem értem. itt valami sántít. A jogos örökségéért, úgymond, még harcolnia se kellett volna. – Ki ellen is? –
    Ez persze csak jelentéktelen dolog, ami nem játszik szerepet. Egyébként, régen olvastam ilyen remek regényt. És holnap, remélem olvashatom a folytatást. Ahogy mondtam, már tippelni se merek, hogy mi fog a szereplőkkel történni. A kolbászos kereskedő úr, nekem talán a legemberibb szereplő. megérdemelne egy önálló regényt. Megírod majd, Mara kedves?

  3. Avi! ÃÅgy bizony, mindannyiunk életében volt már jó is, rossz is. Nem azt mondom, hogy tapsikolok, ha rosszul alakul valami, de tudom, hogy semmi sem történik ok nélkül, és a kérdésekre előbb-utóbb megjönnek a válaszok. Egy barátom pedig egyenesen azt mondja: a rossz után csak jó jöhet! 🙂

  4. Igen, Jana, pontosan! Ez volt az egyik célom, ennek a bemutatása. Persze, Vandát még kicsit “pofozgatni” kell a helyes irányba. 🙂 A másik, amiért megírtam a regényt, hogy egy kis figyelmet kérjek a Julkaféléknek. Tudom, az sem egyszerú feladat, hogy egyikükből-másikukból előbukkanjon az EMBER, mégha kellő SZERETETTEL fordulunk is feléjük.

  5. Kedves Zsolt! Igen, Vanda is “szerencsétlen” a maga módján, de ő erőteljesebben küzd, és sokszor övön aluliak az ütései.
    Károly szőrzetéről azért hadd ejtsek pár szót. Ennél a résznél hosszan elakadtam, és sajnálom, hogy csak ez jutott az eszembe, ami miatt Vanda ejti szegény fiút, dehát ilyen a regényhősök élete!!!

  6. Kedves Dezső! Jól közelíted meg a lényeget. Megtapasztalhattuk, hogy kívülről sok minden nem az, aminek látszik. Van, akinél a keménység – védekezés, a bosszú – talaj nélküli kapálódzás. A szép az, ha valaki kettős célba ér; élete végére önmaga ellenében is nyerni tud.
    Láttunk már ilyet! 🙂

  7. “Elhibázott lépések, pofonok, van abból neki bőven.” De az az érzésem, hogy nem csak Julkának. Csak neki nincs, ami felfogja a pofonok erejét. Vanda is kap néhányat, nem is kicsit, de neki van pajzsa, ami miatt észre sem veszi. Vagy egyszer mégis? A jómód sokat jelent, de szeretetet nem ad… Gyanítom, hogy egyszer mégis…
    Károlynak meg lehet, hogy mindene szőrös. De a szíve nem biztos, hogy az, ezt mondod majd Vandának?

  8. Kedves Mara! Érdekes ez, tegnap én is mérlegre tettem a két nőt. Nálam is Julka a nyerő. sszetettebb izgalmasabb személyiség. Az életéért küzd, míg a másik egy szép ívű bosszún munkálkodik, miközben nem hajlandó a felnőtt nő szerepének maradéktalan felvállalására. Persze lehet, hogy nagy lélekformáló történéseken viszed keresztül, s a végén hipp-hopp felnő Julkához.Jól csinálod, de ezt már mondtam.
    Minden jót : Dezső

Hagyj üzenetet