Józsa Mara : Tükör®regény – 1.fejezet

Elő-előszó
A megálmodott forma itt nem valósítható meg, ezért nem egymás mellett, hanem egymás után következnek a fejezetek. Az Előszót viszont nem változtattam meg, hogy lássátok, milyennek szeretném – könyvként.*

Elő–előszó A megálmodott forma itt nem valósítható meg, ezért nem egymás mellett, hanem egymás után következnek a fejezetek. Az Előszót viszont nem változtattam meg, hogy lássátok, milyennek szeretném – könyvként.

 

 

Előszó

 

 

   … néhány mondatban, csupán a rendhagyó forma okán.

            Ez a könyv: egyfajta betű–tükör! A bal illetve jobb oldali „tükörlapokon” két külön kisregény fut, de a cselekményeik szorosan összetartoznak, és mintegy „tükröződnek” egymásban.

            Ez a könyv: kettő az egyben! Egy történet két asszonyról, akiknek a sorsa egy véletlen folytán pár pillanatra összekapcsolódott, s ettől kezdve életútjuk hol párhuzamos, hol érinti egymást.

            Miért így? Mert a mondanivalómhoz ezt az izgalmas „kísérletezést” találtam a legkifejezőbbnek, felajánlva hasonló lehetőséget az olvasónak is; eldöntheti, miként olvassa: folyamatosan a történeteket, vagy fejezetenként váltogatva – egyet Julkából, egyet Vandából.

 

 

                                                                                                                                    A szerző

 

 

 

 

1. fejezet

 Az ebéd

 

   „Itt van a város,…s vagyok lakója…” Ezt ismételgette vég nélkül: hol énekelte, hol fütyörészte. Egy bolondos figura járta a parkot, szöges végű botjával szünet nélkül pásztázta a földet, s minden útjába akadó szemétre kíméletlenül lecsapott. Lassan haladt, alapos munkát végezve, s mit sem törődve azzal, hogy mennyi időbe telik, mire becserkészi az egész parkot. Ha megtelt a bot vége, egy magával hordott reklámszatyorba szórta, amit begyűjtött. Időnként megállt, körbenézett, aztán átemelte tekintetét a parkon túlra is, hosszasan figyelve az autók áradatát, a siető embereket, vagy éppen belefeledkezett a tavaszi égbolt kékjén átsuhanó bárányfelhők szemlélésébe.

            „Itt van a város,…s vagyok lakója…”, dudorászta sokadszorra ugyanazt a sort. Vékony testalkatú, kortalan férfi volt, kissé őszülő kecskeszakállal, fémkeretes szemüveggel. Fején kétoldalra meredő usanka, nyakán sokszorosan feltekert sál. Kockás kiskabátot viselt, mely majdnem a térdéig ért, hozzá erősen kopott farmernadrágot és olcsó, szutykos–fehér sportcipőt. Bal felkarján széles nemzeti színű szalag, amelyen a fehér sávot teljesen kitöltötte a szépen formált nagybetűs szöveg: ÖNKÉNTES.

            „Itt van a város…” Odaért egy padhoz, melyen egy középkorú, kopottas ruházatú asszony ült. Picike volt, vézna, arca pedig az a jellegtelen fajta, hogy képtelenség megjegyezni a vonásait. A nyúzott kötöttsapka alól őszülő szőke haj meredezett mindenfelé, úgy festett, mintha a sapka alatt töviskoszorú lenne a fején. Lábait a bokájánál keresztbe rakta, és kislányosan lóbálta, miközben a cipője sarka meg–megakadt, s ide–odagörgette a kavicsokat. Csendesen szemlélődve eszegetett. A szemétgyűjtögető jöttére nem is mozdult, csak jól megnézték egymást; a férfi tele gyanakvással, nem kerül–e máris szemét a pad alá, ha ő továbbmegy, a nő pedig egykedvűen tűrte ezt a vizslatást, s nézett vissza semmitmondó arckifejezéssel.

            Az asszony: Julka. Hivatalosan hajléktalan, de ezen minősítés ellen ő mindig élénken tiltakozik. „Nehezen élek, de nem vagyok hajléktalan!” A kifejezéssel, mely egyben kegyetlen besorolás, nem békél sehogyan, nem hat rá semmilyen érvelés, s nem érdekli a paragrafus, amely szigorúan kimondja, hogy ki minősül hajléktalannak, és miért. Nem, és nem! Nem hajlandó elfogadni, hogy az erdő szélére épített bódéja a jogszabály szerint életvitelszerű tartózkodásra nem alkalmas.

            Julka az imént fejezte be a guberálást, amely tevékenység majdnem minden délelőttjét kitölti. A „jólvégzett” munka után ráérősen falatozott, közben pedig nézelődött. Különösebben nem érdekelte, amit lát, de úgy volt vele, ha már jó szemet adott neki az Úr, miért ne használná, főleg ha nem is kopik tőle. Hogy ilyen bölcseket tud kigondolni, azon mindig igen felvidámodott. Az önkéntes szemetest már jó ideje észrevette, s a szeme sarkából figyelemmel is kísérte mókás szökdécselését, ahogy nyomába eredt egy–egy papírdarabnak, amit kötözködőn odébb lebbentett előle a bohókás áprilisi szél. Ismeri már korábbról, látta eleget, de beszélni még soha nem beszélt vele. Kegyes megértéssel viseltetett iránta, kicsit meg is mosolyogta. Amikor a háta mögé került, nem mintha félt volna tőle, de azért mégiscsak odafordult: jobb szemmel tartani azt a szöges botot. Jól megfigyelte akkor is, amikor távolodott tőle, s meglepetten vette észre, hogy hátulról nézvést ugyanolyan csámpás a járása, mint a Ferikéé. Kuncogott egyet, nem volt hangosabb, mint egy egércincogás, de a férfi mégis meghallotta, és hirtelen visszafordult. Nézett rá szigorúan, aztán még a botjával is tett egy fenyegető mozdulatot, úgy folytatta az útját. Julka megszeppent egy kicsit, de mulatatta is ez a kakaskodás.

            Elégedetten üldögélt tovább, s nem nagyon szerette volna, ha ezen a szép tavaszi napon, valami elrontaná a kedvét. Mert jó nap ez a mai, örvendezett magában, talán, mert április elseje van. Ráadásul egész délelőtt valami hihetetlen szerencse kísérte. Annyi mindent talált, hogy alig bírta cipelni, a tömött szatyrok füle oly annyira belemélyedt a húsába, hogy még az ujjai is elzsibbadtak tőle. Már alig tudta vonszolni magát, de mégsem hagyta abba a keresgélést, tudta már tapasztalatból, a szerencsét meg kell becsülni, mert sokkal többször van az ember életében kopp, mint hopp.

            Április elseje! Hogy ettől–e, de valahogy olyan bolondosnak látott mindent, s tele volt bugyborékoló jókedvvel. Eszébe jutottak élete jobbik részéből a réges–régi április elsejék, amikor vég nélkül ugratták egymást a gyárban az öreg szakikkal, akiknek az arcát ma már sehogy se tudta felidézni, de ezért nemigen bánkódott.

            Most a tegnapról megmaradt disznósajt volt az ebédje, hozzá a szikkadt kiflit madárka módjára csipegette. Letört egy darabkát, lassan megrágta, s mielőtt újabbat tépett volna, gondosan felszedegette a kabátjára lehullott morzsákat, miközben rá–rápillantott az ölében heverő gyönyörű piros almára. Az almát úgy találta. Vagyis…

            Még kora délelőtt volt, amikor meglátott egy férfit, aki két hatalmas szatyorban almát cipelt. Jó nehéz lehetett, mert egészen lehúzta az ember vállait, nem csoda, hogy egyszer csak elszakadt az egyik táska füle, az almák pedig gurultak mindenfelé.

            Julka rögtön ugrott, hogy segítsen felszedegetni a szertegurult gyümölcsöt, de az ember nagyon csúnyán nézett rá és még a karjait is meglebbentette felé, mintha csak egy madarat akarna elhessenteni. Így hát megbántottan eloldalgott onnan, s pár lépésről figyelte, mint szerencsétlenkedik az almákkal. Merthogy túl sok volt belőlük a táskákhoz mérten, és egy–egy alma mindig legurult, ahogy meg akarta emelni. Nagy nehezen mégis tovább indult, s Julka kárörvendőn vette észre, hogy egy csodaszép alma ott piroslik az egyik oszlop tövében. Odaszaladt, felkapta gyorsan. Eszébe se jutott, hogy az utálatos ember után szaladjon vele, becsúsztatta a zsebébe s elégedetten szemlélte, ahogy biztatóan kidudorodik a kabátja alól. Talán ettől az almától lett ilyen jókedve! Ahányszor csak rápillantott, mosolyognia kellett, mert felvillant előtte a kép, ahogy az a csúf ember görnyedten futkosott össze–vissza az almái között, másrészt meg már a szájában érezte az alma édes–savanykás ízét. Vágyta is nagyon, mégis valahogy nehezen szánta rá magát, hogy megegye. Mintha attól tartott volna, ha eltűnik az alma, a jókedve is elillan.

            Alaposan megtörölgette, s amikor már szép fényes volt, akkor kettévágta. Akkurátusan kimetszette a magházat, meghámozta, és egy vékonyka szeletet metszett le belőle.

            Mint az áldozási ostyát, oly áhítattal tette a szájába. Nem csalódott; az alma nagyon finom volt. Először körbenyalogatta, aztán belemélyesztette a fogát, a kiserkent savanykás nedűt is sokáig ízlelgette, mielőtt lenyelte volna. Kiszívta az alma összes levét, közben egyre kisebb darabokra rágta. Ahogy élvezettel evett, megboldogult apja jutott az eszébe, ő tudta olyan nagyra értékelni az elfogyasztott ételt, hogy azzal nyugtázta: „Ez vérré vált bennem!”

            Lassan elfogyott az alma, s Julka elégedetten csattintotta össze a bicskát. Kicsit nézelődött még, aztán felszedelőzködött. Elrendezte a szatyrokat a karján, és elindult. Hazafelé vette útját, azt tervezte, jó kis vacsorát főz estére. A hozzávaló hús már ott lapult az egyik táskában, jóféle hús, finom, szaftos lesz a pörkölt belőle.

 

 

 

1. fejezet

 A flört

 

   Elegáns étterem, minden csupa pompa, nem a hivalkodó, hanem a visszafogott, így egyszersmind meghitt is, majdhogynem családias. Az a fajta hely, amely visszahúzza az embereket. Tágas tér, hatalmas ablakok, rajtuk finom tónusú bársonyfüggönyök, előttük dézsákban nagyra nőtt ápolt növények, a falakon diszkrét selyemtapéta, és sok–sok festmény; csendéletek, tájképek, portrék, a képek alatt fényes réztáblácskákon a festők neve és a képek címe. Az asztalok elégséges távolságra vannak egymástól, hogy a vendégek, a kényelmes bársonyszékeken ücsörögve, a legkevésbé se zavarják egymást, amíg elköltik ebédjüket, vacsorájukat.

            Déli tizenkettő múlt, de még csak néhányan ebédeltek, a pincérek nesztelenül surranva tálalták nekik a fogásokat. Elvétve halk tányércsörömpölés, evőeszközök csörrenése hallatszott, és a beszélgetéseket diszkrét zene mosta össze. Az egyik asztalnál egy gyönyörű asszony, Vanda ült egyedül, és unottan nézelődött.  Lazán az asztalra könyökölt, az állát a tenyerébe támasztotta, közben az ujjaival szórakozottan dobolt a járomcsontján.

            Tekintetével lassan végigpásztázta az éttermet. A harmadik asztalnál, éppen vele szemben, egy férfi tárgyalt élénken gesztikulálva egy másikkal, kinek is Vanda asszony csak a hátát látta. A kiszemelt férfin nem volt semmi különös, átlagos külsővel rendelkezett, ami feltűnt rajta, az átlagon felüli jólápoltsága volt. Beszéd közben szélesen gesztikulált, kis grimaszokat vágott, időnként pedig mindketten nagyot hahotáztak, ám mindezt oly csendesen tették, hogy beszélgetésükből egyetlen szó sem jutott el az asszonyhoz. Ennek ellenére élénk érdeklődéssel bámulta a férfit, talán, mert semmi más nem akadt, ami leköthette volna a figyelmét. Egy kis idő elteltével a férfi megérezte, hogy nézik, és ő is viszonozta a nő pillantását, kíváncsian el–elnézett partnere válla mellett az asszony irányába. Láthatóan élvezte, hogy felkeltette egy ilyen gyönyörű asszony érdeklődését, s hogy zavarában–e, vagy lázba hozta, hogy hölgyközönsége akadt, de még vidámabb, még élénkebb lett.   

            Vanda ezen elmosolyodott, a férfi pedig ettől kezdve oly hosszasan pillantgatott felé, hogy azt már a beszélgetőpartnere is észrevette. Kissé oldalra húzódva hátranézett a válla felett, aztán pedig elismerően biccentett. A szemben ülő ekkor magához intette a pincért, hosszasan sustorgott vele, majd valamit írt egy cédulára. A pincér nem sokkal később egy pohár finom itallal állt meg Vanda mellett, egy pontosan ugyanolyannal, amilyet éppen kortyolgatott.

            – Asszonyom! Egyik vendégünk ezzel az itallal szeretné kifejezni a nagyrabecsülését. Reméli, hogy ön nem találja sértőnek a gesztust, és méltóztatik elfogadni. – mondta meghajolva, a tálcát kissé előre nyújtva.

            A kecses pohár mellett a tálcán egy elegáns névjegykártya feküdt. Vanda éppencsak rápillantott a finoman cizellált aranybetűkre: dr. Horvai Kornél, és kimérten bólintott egyet, mire a pincér az asztalra helyezte a poharat is, a névjegyet is. Távozása után az asszony átfordította a kártyát, s a hátoldalon a következő szöveget olvasta: „Szívesen felhívnám!”. Az asszony egy hosszú sejtelmes pillantást küldött a férfi felé, majd a táskájából elővette a saját névjegyét, és gyorsan ráfirkantotta: „Örömmel venném!” Inteni akart a pincérnek, amikor megpillantotta a sebesen közeledő Viktort. 

            Úgy zavarba jött, hogy el is pirult egy leheletnyit, a két névjegyet gyorsan egymásra csúsztatta, és a cigarettásdobozba dugta. Ugyanazzal a mozdulattal kihúzott egy hosszú cigarettát, az ajkához emelte, és szertartásosan meggyújtotta. Az öngyújtót is a névjegyek mellé bújtatta, s ráhajtotta a doboz tetejét.

            – Bocsáss meg! – hadarta az asztalhoz érve a férfi egy gépies csók után, s lehuppant a

Vandával szembeni székre. – Látom, régóta vársz… – intett a poharak felé egy pikírt megjegyzéssel.

            Az asszony állta a gunyoros pillantást, majd kissé lebiggyesztett ajakkal visszavágott.

            – Amint láthatod, Viktorom, az egyik pohár érintetlen! Az imént küldte egy hódolóm… – fújta a füstöt a férfi felé.

            – Azért, mert késem kicsit, még nem kellene közönségesnek lenned!  Ez nagyon olcsó bosszú! – sziszegte a férfi elfojtott dühvel, és az étlap után nyúlt. – Nincs sok időm, rendeljünk gyorsan!

            Az ebéd unalommal telt, közben alig szóltak egymáshoz, de akkor is minden egyes mondatban apró nyilacskákat lövelltek egymás felé. Finomkodóan, intelligensen ment a csatározás, mondhatnánk ironikus csipkelődésnek is, ha nem az lenne a tétje a dolognak, ki az erősebb, ki mér nagyobbat a másikra, ki nyeri meg ezt a versenyt is. Vandának olyan érzése támadt közben, hogy talán mind a ketten megkönnyebbülnének, ha a másik kimondaná végre: „Fejezzük be, váljunk el békésen!”. Mondhatta volna ő is, de nem tette mégse, mondja az, aki már más utakon, mással jár! Ő ugyan beleunt már ebbe a hazug kapcsolatba, de az üzleti kötöttségek szorosan fogják, muszáj talpon maradni, ameddig csak bírja, s nem látta tisztán, Viktor nélkül nem lenne–e túl könnyű préda a konkurenciának.

            A rossz hangulatú ebéd után szótlanul vonultak ki az étteremből. Elhaladtában a férfi asztala mellett, Vanda félreérthetetlenül dr. Horvaira mosolygott, aki ettől a bátorítástól teljesen elolvadt. Megbabonázva nézett a távozók után, tekintete megtapadt az asszony álomszerűen vonagló járásán, a csípőjén redőkbe feszülő kasmír anyagán, és mélyen beszívta a levegőben felé áramló finom parfümillatot.

            Az autóban sem oldódott közöttük a feszültség. Bár előzőleg úgy beszélték meg, hogy mivel az asszony autója szervizben van, ebéd után a férfi beviszi az irodába, de alig indultak el, Viktor máris szabadkozni kezdett, hogy nagyon siet, fontos tárgyalása van, ahonnan egy percet se késhet, így nem tudja megtenni azt a kis kitérőt. Olyan sértően átlátszó volt ez a magyarázkodás, hogy Vanda alig várta, hogy kiszállhasson.

            – Ugye, nem haragszol, drágám, de itt kell kitegyelek! Látod, ott szemben van egy

taxiállomás, várnod sem kell, kocsi is áll benn…– állt meg Viktor egy villamosmegállóban, majd egészen más hangon még hozzátette. – Szállj ki gyorsan, itt meg sem állhatnék!

            Vanda egy pillanat alatt kiugrott a kocsiból, meg is könnyebbült, hogy így alakult, oly annyira a lelkére nehezedett ez a közös ebéd.

            Állt a megállóban, várva, hogy át tudjon menni a taxikhoz, aztán hirtelen mást gondolt. Olyan régen nem ült már villamoson, hogy el is felejtette az ízét. A munkahelye innen pár megállónyira van csupán, a zötykölődés legalább kirázza a fejéből, a lelkéből ezt a rossz hangulatot. Az elhatározástól máris jobb kedve lett, igaz, nem nagy kaland, de arra jó lehetőség, hogy amíg beér, kicsit feledésbe merüljön az iménti találkozása Viktorral.

            A kis Viktor! Hogy kinőtte magát! Nem is olyan régen még a tenyeréből evett, s ha küldte volna, akkor se ment volna el, most meg egyre másra megalázza, fűvel–fával megcsalja, és nem is nagyon leplezi, hogy terhére vannak a közös programok. Vanda nem is értette, hogy a férfi miért nem vállalja fel a szakítást, hiszen már anyagilag sem függ tőle. Nem, azóta nem, hogy az egyik születésnapjára nagyvonalúan egy céget alapított a nevére, igen jelentős alaptőkével. Igaz, megrendelésekkel még mindig az asszony látja el, mert lusta, hogy ő futkosson az üzlet után. Ez tartaná vissza?

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.