Nagyajtai Kovács Zsolt : Játszottunk egy jót XII. (befejező rész)

“És az emberekből nem hiányzik az egymás iránti megértés, türelem, szeretet, igaz?” *

 

 

Adrienn lapos pillogásokkal nézte a televíziót, igen hősies erőfeszítéseket tett, hogy el ne aludjon. Ica mama keresett neki egy meséket sugárzó adót, bár arra gondolt, ma már abban sem lehet biztos az ember, nem lát-e több vért egy mai modern mesefilmben, mint egy átlagos amerikai akciófilmben. Tündérek, királyfik, Csipkerózsikák, Holle anyók, Rigócsőr király, hol vagytok ma már… És hol vagytok ma már, örökké tartó házasságok, hol van már a megértés, türelem, szeretet… Nincs ilyen, vagy ha van, egészen más módon értelmezhető, egészen más fényben megvilágítva. De nagyon halvány fényben, sápadt fényben, s nem is tündökölnek már, lassan a fény is elfogy. Nagyot változott a világ, mert nagyot változtak az emberek, mert nagyot változtatott az embereken a megélhetésért folytatott harc. A megélhetésért folytatott harcot az nyeri, aki gátlástalan, kapzsi, s miattuk kénytelenek az emberek szeretet helyett rossz irányba változni, s így akaratlanul is változtatják a világot. Aki manapság szeretni mer, azt eltapossák a rohanók, ezért aki ma szeretni akar, az rohanni kezd, mert rohanni kell a többiekkel, hogy bele ne tapossák a betonba, vagy ha mégis szeretni akar, és van rá ideje, akkor a legjobb esetben félreáll, de akkor neki nem sok minden jut. Maradnak az érzései, amivel senki nem törődik. Hová rohan ez a szerencsétlen világ?

Adrika félálomban embrionális pózba helyezkedett az öblös fotelban, és félig tátott szájjal elaludt. Arcán ábrándos mosoly, biztosan álmodik. Ugye, kicsikém, te is azt szeretnéd, amit a mama? Ugye, te hiszel abban, amiben a mama? Nincs ez rendjén, hogy a tízévesek — ámbár azok se mind — és a nyolcvanévesek még hisznek a szeretetben, akik pedig tehetnének érte valamit, azoknak eszükbe sem jut, hogy tenniük kéne valamit. Nincs ez rendjén…

— Aludj, kicsim, mama majd szól neked, ha itt az ideje — mondta halkan, s betakarta kis unokáját egy könnyű pléddel.

 

*

 

Kata mészfehéren ült a székén, mint aki karót nyelt. László csöndben fogta a kezét és tapintatból, meg jó megérzésből nem is akart egyelőre egy szót sem szólni. Egyébként is elég intelligens volt ahhoz, hogy tisztességesen fölmérje a helyzetet, és abból bizonyos következtetéseket levonjon. Azt máris tisztán látta, hogy ha meg akarja Katót maga mellé szerezni társnak, nem lesz egyszerű dolga. Ez a szivar ezzel a boszorkánnyal biztosan a férje volt, látásból ismerik egymást, de soha nem váltottak egymással két szót sem, nem volt rá szükség. De azt nem gondolta, hogy ez a pacák a Kató férje, de mindegy. Nem lehet teljesen normális az ürge, a Katót otthagyni egy ilyen rémesen randa nőért, mint aki vele volt… Persze lehet, hogy nem is a koma hagyta ott a Katót, hanem ki tudja. De a Kató biztosan szereti még a volt férjét, máskülönben nem lenne most ennyire maga alatt. Jó volna tudni, miért váltak el, de amúgy különösebben nem érdekli. Neki nem az a dolga, hogy búvárkodjon más családi gondjaiban, és azzal egyébként is csak tönkretenné az ő, saját kapcsolatának építését, mert akkor mindig mesterségesen kellene vagy akarná a Katót magához édesgetni, és az neki nem megy. Ő szépen, természetesen akarja a Katót, mert neki régóta tetszik a Kató, és most végre megismerkedhettek. Más kérdés, hogyan…

— Miért van ekkora csendben? — szólalt meg László számára teljesen váratlanul Kata.

— Mert maga gondolkodik — reagált azonnal László —, és nem akarom zavarni.

 — Maga nagyon rendes ember — mosolygott bágyadtan Kata. — Nem kérhetnék még egy konyakot? Ez az előbbi nagyon jót tett.

— Dehogynem — felelte László, intett a pincérnek, kérte az italt, aztán hátradőlt a székben. — Nem akar mondani nekem valamit?

— Mire gondol, László?

— Hát, tudja, van mire. Ne haragudjon, de ahogy megláttam az üzlet előtt, amilyen állapotban volt, amiket mondott, amit kérdezett azzal kapcsolatban, hogy hozzám menjünk-e vagy magához, ezek után kíváncsi volnék, mi történt magával. Ennyire szétesve el nem tudtam volna képzelni magát soha. És csak segíteni akartam, de szerencsém van, mert most itt ülhetek magával.

— Mit szeretne, László? — kérdezte Kata, és a férfi némi meglepetésére kezébe fogta László mindkét kezét. — Le akar feküdni velem? Le akar fektetni, ugye?

László egyetlen arcrándulással, mozdulattal sem árulta el megdöbbenését. Lassan kihúzta kezét Kata kezei közül, mereven nézte Kata szemét, ivott egy korty bort, rágyújtott, majd halkan, de határozottan válaszolt

— Nem akarom lefektetni, legalábbis abban az értelemben, ahogyan most gondolja, úgy nem. Kapcsolatot akarok kialakítani magával, hosszú, kiegyensúlyozott kapcsolatot, amibe beletartozik természetesen az is, hogy lefekszünk egymással. Ha holnap, akkor holnap, ha két vagy három két múlva, akkor majd akkor. Nem az a típusú ember vagyok, aki a város összes nőjét sorba dugja, és aztán elköltözik máshová, mert itt már mindenki megvolt. Tudja, maga régóta tetszik nekem, talán már mondtam. Most, hogy végre beszélgethetünk, nem fogok mindjárt ajtóstól rohanni a házba. Társat látok magában, nem csakis szeretőt. Érti, ugye?

— Le akarok feküdni magával. Most, azonnal. Vigyen innen el, magához.

Bartha László nyugodt ember volt, ritkán került olyan körülmények közé, amit ne tudott volna kezelni. Most azonban nem tudta hirtelen, mit is csináljon, mit mondjon, mondjon-e egyáltalán valamit Katának. Valamit mondania kellett, ezzel tisztában volt, de pár másodpercet gondolkodnia kellett, míg megtalálta, mi is legyen az. Most ő fogta meg Kata kezét.

— Rendben van, Kató, elmegyünk hozzám. Ott pihen egy cseppet, aztán elmondja, mi a baj, és utána meglátjuk. Jó lesz?

Kata csak bólintott, rettenetesen fáradtnak érezte magát. László fizetett, majd megkérte a pincért, hogy tekintettel a vele lévő hölgy egészségi állapotára, hívjon egy taxit, lehetőleg azonnal. Lassú léptekkel kimentek az étteremből. Kata szorosan Lászlóba karolva, aminek leginkább az volt a célja, hogy a gyengeségtől össze ne essen. Mire kiértek az étteremből, a taxi megérkezett, a sofőr segített Katát elhelyezni a hátsó ülésen, László melléült. Bemondta a címet, a taxis gázt adott, és elindultak László lakására.

 

*

 

Sietős léptekkel haladtunk a Ladóczi utcai ház felé, beszélgetéshez sem kedvünk, sem módunk nem volt. Emese látszólag nyugodtan viselkedett, az út elején nem szólt egy szót sem, de időnként kirángatta karját a karomból, szárnyaló mozdulatokat tett, és hallatta borzalmas varjúkárogását, amit nem tudtam eldönteni, hogy gúnykacajnak szán, vagy valami mást akar vele közölni, esetleg olyan kiváltó oka van, amiről halványsárga gőzöm sem lehet. Nem sokat értek az orvostudományhoz, ezen belül még kevesebbet a lélek-és elmegyógyászathoz, de azt világosan láttam, hogy Emese agyában megbomlott valami. Sok lehetett neki egyszerre a Katával való találkozás, meg az Interpol, kétszer is… Egyszer, amit tőlem hallott, egyszer pedig a személyes találkozás. És hát az sem egy hétköznapi eset, amivel az Interpol gyanúsítja. Emese nagyon erős idegzető nő — volt. Mert ki tudja, mennyit és miért változott az idegrendszer teherbírása az elmúlt harminc évbenő Az ilyesfajta teherbírást nagymértékben befolyásolják a körülmények, melyek — mint tudjuk — vonzatai valamely cselekvés—sorozatnak, nem pedig csak úgy, maguktól keletkeznek. Hogy mennyit vett ki Emeséből a montreali élete, mennyire viselte meg a kintlét, milyen reakciókat szült benne a hazatérés, tervezett—e valamiféle új életet, vagy itthoni életében valakivel valamit, azt én nem tudhattam. Illetve azt sejthettem, hogy velem kapcsolatban voltak és vannak tervei, de ezt is csak sejthettem, pontosan nem tudhattam, és nem is tudhatom. De a tegnapi találkozásunk óta ezer jele volt annak, hogy a velem való szándékaiban van valami, amit eltitkol, ami nekem gyanús, és kétségeket ébreszt a jóindulatát illetően. Nem tudtam, hogy mit akar, de kíváncsi voltam rá.

Ami azonban ezután történt, arra a rossz álmaimban sem számíthattam.

 

*

 

Éjfélre járt. Ica mama átkarolta Adriennt, fölemelte a fotelből és átrakta a kislányt az ágyra, majd gondosan betakargatta. Ica mama sírt. Fogalma nem volt, hol van a lánya, nem tudta, mit csinál a veje, hogyan tehették meg, hogy ezt a drága kisgyermeket, aki semmiről sem tehet, itt hagyják szó nélkül, egy nyomorult telefonhívással, vagy mittudja ő mivel, legalább jó éjt kívántak volna neki. Lehet, hogy Adrika akarja egyedül, hogy az anyja meg az apja újra összekerüljenek, és vigyázzanak rá? A sors annyi mindenbe beleszól, most miért nem tud segíteni?

Ica mama is lefeküdt, a telefont maga mellé készítette és nyitott szemmel várta a reggelt.

 

*

 

László lakása egy sorházban volt a kertvárosban, a város déli peremén, szép környezetben. Kiszálltak a kocsiból, László fizetett, előkereste a kulcsát és betessékelte Katát a házba. Egyből a szobába mentek, ahol Kata lerogyott egy öblös fotelba.

— Nagyon fáradtnak érzem magam — mondta szinte súgva Lászlónak. — Nincs egy kis konyakod?

Lászlót nem különösebben lepte meg Kata tegezésre váltása, azonnal válaszolt.

— De van, ha mindenáron azt akarsz inni. De jobb lenne, kedvesem, ha aludnál egy jót.

— Konyakot akarok — súgta Kata, mire László odament a szekrényhez, lenyitotta egy ajtaját, töltött egy keveset, magának bort öntött, a konyakot átadta Katának.

— Egészségedre — mondta egy kedves mosoly kíséretében.

Kata lenyelte az italt, megpróbált kacéran nézni Lászlóra, de miután a szemei majdhogynem leragadtak a fáradtságtól, elég torzra sikerült a pillantás. Ennek ellenére Kata felállt a fotelből, levette a ruháit, szanaszét dobálta a szobában, ott állt László előtt bugyiban, melltartóban.

— Feküdjünk le — szólt meglepően határozott hangon. László letette a poharát, megfogta Kata kezét, bevezette a hálószobába. Kata valósággal belezuhant az ágyba, és abban a pillanatban el is aludt. László betakarta egy könnyű paplannal Katát, percekig szeretettel nézte, majd visszament a szobába, ivott egy korty bort. A hálószoba ajtaját nyitva hagyta, ha Kata valamiért nyugtalan lenne, azonnal meghallhassa.

Leült a fotelba, és gondolkodott.

 

*

 

Aránylag rövid idő alatt, viszonylag baj nélkül hazaérkeztünk. Útközben szerencsére nem sok emberrel találkoztunk, azok, akikkel mégis, azok inkább gúnyos, kárörvendő pillantásokat vetettek Emesére, a hölgyek pedig rosszallóan néztek rám, mint perverz, vén kujonra, aki leitatja a nőt, hogy le tudja fektetni alantas nemi vágy kielégítése céljából, fúj. Nem különösebben érdekeltek, egész mással voltam elfoglalva. Igen-igen rossz előérzetem alapján megnéztem a mobiltelefonomat, föl van-e töltve, egyáltalán bekapcsolt állapotban leledzik-e, mert úgy véltem, a mai est folyamán még használnom kell. Kellemetlen előérzetem alapja (hogy ne mondjam, félelmem) pedig Emese állapota volt.

Ha azt mondom, hogy szerelmem (bár erősen múlófélben lévő szerelmem) alanya ijesztően nézett ki, akkor bókoltam a hölgynek. Mozgása teljesen szétesett, diszharmonikus lett, egyensúly csak nyomokban volt nála felfedezhető, az arca pedig… mondjuk, hogy komoly aggodalomra adott okot. Szeme alatt akkora fekete (fekete!) karikák keletkeztek, mint egy csészealj, fél centi mélységű ráncokkal lett tele az arca, szeme fénytelen, de állandóan cikázó pillantásokat vetett mindenfelé. Utóbb állandóam repülni akart, két karjával szárnyaló mozdulatokat tett, koordinálatlanul ugrált, mint egy bakkecske és borzalmas hangon kacagott. Folyton azt kiabálta, hogy „Nyertem, nyeerteeeeem!”, de hiába is kérdeztem volna tőle, hogy kivel milyen meccset játszott, valószínűleg abban a pillanatban azt sem tudta, hogy mellette vagyok. A ház előtt egy pár méterre váratlanul elcsendesült, a kapuhoz érve egészen normálisan viselkedett. Megvárta, míg előkotrom a zsebem mélyéről a kapukulcsot, meg a ház kulcsát, biztos, hogy eszébe sem jutott, hogy ez az ő háza, honnan veszem a bátorságot, hogy én engedem be őt… Kinyitottam a bejárati ajtó zárját, szélesre tártam, s udvariasan megfogtam a derekát, előre akartam engedni. Ekkor ijedtem meg először.

Emese félrelökött, megállt a küszöbön, szembe fordult velem, és a képembe sziszegte:

— Meg ne próbálj hozzám érni, megértetted? 

Két-három másodpercig megszólalni sem tudtam, részint az ijedtségtől, nagyobbrészt a döbbenettől. Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor tenni, ez a nő itt rövidesen dühöngeni kezd.

— Mesi… izé, nem akarok, izé… semmi rosszat. Itthon vagyunk, nézd csak. Ez itt a te házad. Menj be, ha akarod, én még tele… izé, mászkálok egyet. Sétálok, akarom mondani.

Majdnem kimondtam, hogy telefonálni akarok, de akkor megkérdezte volna, hogy kinek, és mégsem mondhattam meg neki, hogy a mentőknek, hogy vigyék őt a diliházba…

— Gyere csak be velem — rikácsolta Emese olyan hangsúllyal, mint anya a neveletlen gyermekének, mielőtt lepukkant neki két luftosat. — Beszélgetni akartál, hahaháááá, hát akkor beszélgessünk!

Néztem Emesét, és elbizonytalanodtam. Ebben a minutában nem tudtam, hogy tényleg meghibbant, vagy csak megjátssza. Viselkedésében teljesen rojtos volt, ez rendben is lenne, de az, hogy a beszédben aránylag logikus maradt, nem fért a fejembe. De aztán újra eszembe jutott, hogy nem vagyok én elmegyógyász, tehát nem is tudhatom az elmebaj fokozatait, vagy azt, hogy éppen milyen stádiumban hogyan viselkedik a kedves beteg, ezért továbbra is indokoltnak láttam a fokozott óvatosságot.

— Helyes — kedélyeskedtem —, helyes. Menjünk be hát, ne itt a küszöbön, ugye…

Emese belépett az előszobába, megvárta, míg becsukom az ajtót, aztán kissé tántorogva elindult az én szobám felé. Rácsapott a kilincsre, de az ajtó nem nyílt ki. Emese vészjóslóan fordult hátra, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, megelőztem.

— Hehe, izé… ráfordítottam a zárat, nem baj? Ha gondolod, szólj, és nem fordítom rá máskor, csak mert a te szobáid is zárva vannak, gondoltam, ez a rend, és hogy én alkalm…

— Fogd már be a szádat, Misó! — dörrent rám Emese. Most egész biztos voltam benne, hogy e pillanatban normális. — Nyisd ki azt az ajtót végre, és menjünk befelé.

Engedelmesen, magamra nyugalmat erőltetve elmentem Emese mellett, és egy pillanatig háttal állva neki kinyitottam az ajtót. Kis híján kivert a víz, de aztán én léptem be elsőnek, gyorsan megfordultam, és hívtam.

— Gyere, Mesi, ülj le, ahol tetszik.

— Nem sokat haladtál a pakolással — jegyezte meg rekedt hangon, a számítógépre és a monitorra nézve, ami a különleges asztalkán volt még összeszerelés előtt.

— Óh, dehogynem, meg nincs is nekem olyan sok cuccom — tártam a szekrényajtókat —, nézd, a ruháim már a helyükön vannak. Csak nem volt több időm, mert éppen akkor jött a két ember, akik az étterembe is odaültek hozzánk — hadartam, szándékosan kerülve a rendőr, rendőrség, különösen pedig az Interpol kifejezéseket. Emese belesüppedt az egyik fotelba, és sötét képpel méregetett engem.

— Ülj le már valahová! — mordult rám Emese, és hogy rekedt hangját még rekedtebbé tegye, rágyújtott. — Beszélgetni akartál, akkor beszélgetni fogunk. Úgy fogunk beszélgetni, hogy én beszélek, te meg tátott szájjal fogsz hallgatni. Mert amiket hallani fogsz, attól úgyse tudnál megszólalni. Hahhahha!

Elnyomta a cigarettát, és hajmeresztő mosollyal a képén folytatta.

— Mindent kiterveltem, alaposan átgondoltam ezerszer. Mindhármatokat, akik így, vagy úgy, de benne voltatok abban, hogy tönkretegyétek az életemet, meggyűlöltem, és gyűlöllek benneteket most is. Hegedüs Albert, Szerémi Mihály és Bodoki Mária. Nem ússzátok meg. De nem ám. Te vagy a főbűnös, de Hegedüs volt előbb kéznél, és addig nem is tudtam hozzád férni, amíg Albert élt. Ezért picit változott a sorrend, előbb Albert, aztán te, végül majd az a kis senki, az a ringyó. Te voltál az, aki meg sem próbáltad, még csak kísérletet sem tettél azért, hogy itt maradjak valahol közel hozzád, ne pedig egy inkább Szibériához közeli tök faluban, a sztyeppe kellős közepén kezdjek el mélyépítésről beszélgetni az ottani tahókkal. Nem beszélve a kettőnk közti szerelemről, amely eleve feltételezte volna, hogy megpróbálsz valahol, valakinél szólni az érdekemben.

— Megpróbáltam, de idő hiá… — próbáltam közbekotyogni, de Emese fenyegetően félig fölemelkedett, ez pedig az adott helyzetben hamar csendre intett.

— Befogod a szádat, és végighallgatsz! — hörögte az én volt szerelmem, mert a kiabáláshoz túl rekedt volt, de jobbnak láttam kussolni, hogy Emese finomságával fejezzem ki magam. Intettem a kezemmel, hogy már vissza is vonultam, Mesike csak folytassa nyugodtan, addig jó nekem, míg beszél, addig van időm gondolkodni, hogyan mászok ki ebből.

— Azt gondoltad, jó lesz neked úgy is, én jó messze vagyok, de biztos hű leszek hozzád, és ha egy hónapban egyszer eljössz látogatni, akkor az elég lesz nekem. A többi meg majd lesz valahogy. Ahogy esik, úgy puffan. Hát ez jó nagyot puffant, Misóka, hahahaha! Mert én ebből nem kértem. Jött a Hegedüs, azt mondta, hogy neki is elege van ebből, kimegy Kanadába, menjek vele. Azonnal igent mondtam.

Amíg Emese beszélt, addig egyfolytában azt figyeltem, hogyan viselkedik. Mit csinál a kezével, lábával, mit a testével, milyen helyzetben ül, és mindenekelőtt az arcát figyeltem. Arcának rándulásait, szeme állandó cikázását, feje tartását. Fogalmam sem volt, mit tudok ebből előre kiszámítani, de éreztem, hogy az est nem fog nyugodt beszélgetéssel eltelni, és a beszélgetés után nem megyünk el szeretkezni, majd édesdeden humikálni… Az egész Emese valahogy teljesen más volt, egy sosem látott, általam nem ismert, kibiztosított bomba, aminek elég egy apró érintés, egy apró mozdulat, és robban. Azt gondoltam, meg kell előznöm, hogy számomra váratlan időpontban robbanjon, ezért ki kell provokáljam, hogy akkor következzék be a robbanás, amikor én akarom. De ezt nem lehetett csak úgy ukk-mukk-fukk megcsinálni, ezt ki kellett várni, és megérezni az alkalmas pillanatot. Sem elsietni, sem lekésni nem volt szabad… Emese meg csak fújta a magáét, mintha könyvből olvasná.

— Tudod, milyen kemény volt az első öt év? Nem tudod, Misóka, honnan is tudhatnád… hahhhahha… nem volt neked részed ilyenekben. Volt, hogy enni nem volt mit, de meglett a cég. Ha hagyom, hogy ez az idétlen Albert dolgozzon rajta egyedül, biztosan éhen döglünk. De én kifeküdtem az engedélyeket, úgy, ahogy kellett. Aztán, amikor meglett a cég, akkor beindítani, megrendelőket keresni, belépni azokba a körökbe, ahol el lehet fogadtatni a céget, ami nem elég, hogy új, de magyaroké is ráadásul, idegeneké… hát nem volt egyszerű. Ennek a mulya Albertnak gőze sem volt arról, hogy én többet feküdtem hanyatt azért a nyomorult cégért, mint más egy életen keresztül. Azt hitte, az egész az ő munkája, büszke is volt rá. Hát, lehetett is. Amikor egyszer rajtakapott a hálószobámban egy ottani lengyel fiúval, akkor meg föl volt háborodva, de mert nem tudta, hogy a sokadik eset volt, csak kicsit vert el. Ő azt gondolta, ez egyszeri, véletlen félrelépés, a srácot — Pawelnek hívták — kizavarta a házból, aztán elment a kocsmába inni. Pawel meg viszajött az ablakon, hhahhhaha!

Ez azért meglepett. Emese sosem volt egy könnyen megkapható nő. Igaz, határozott elvei és céljai mindig voltak, céljait mindig elérte, s ha elvei szerint így látta jónak céljai elérését, akkor nem tudom, mit csodálkozom rajta. De hogy egy lengyel fickó ilyen befolyásos ember legyen Kanadában…

— Egész életemben két embert szerettem, téged és Pawelt. Ő volt a második nagy szerelmem, gyereket szerettem volna tőle, de akkor már túl voltam a baleseten. Nekem nem lehetett, neked meg van három is, az élet igazságtalansága… mindegy. Nagyon fájt, és fáj most is, és fog is fájni, amíg élek. De nem sokáig fog fájni.

— Mit… izé, mit nem mondasz — figyeltem föl erre az utolsó rövid mondatra, és néztem Emese arcát. Úgy láttam, nincs pillanatnyilag magánál. Vagy ha igen, valahol nagyon távol jár, arca most sima volt, mosolygott, ha nem lettek volna az elmúlt órák történései, még újra szépnek is láthattam volna… de az elmúlt órák igenis, hozták a maguk nem éppen boldog eseményeit, tehát jobb, ha nem ábrándozunk itten, kérem. — Mi az, hogy nem sokáig fog fájni? Hiszen még eléldegélünk vagy negyven évig, együtt, nem igaz, Mesi?

Emese nem válaszolt, nézett a semmibe továbbra is. Megintcsak változni láttam az arcát, percek alatt öregasszonnyá változott, de emberibb lett.

Emesében ekkor szólalt meg a lelkiismeret. Hirtelen eszébe villant, mit tett, világossá vált előtte, hogy nincs tovább, rettenetes bosszúját nem tudja, s már nem is akarja véghezvinni, nincs értelme. Reggel be kell mennie a rendőrségre, onnan neki nincs visszaút. Vége, vége, vége.

Hosszú ideig nem szólt semmit, csak bámult maga elé, és én éreztem, hogy most nem szabad belekotyognom a csöndbe. Ez volt az a csönd, ami többet mondott el nekem Emeséről, mint az összes, újkori találkozásunk óta eltelt esemény. Kár, hogy erre későn jöttem rá.

Legalább tíz perc telt el nyomasztó csöndben, mire megszólalt.

— Nekem most el kell mennem — emelkedett föl a fotelból, és tudtam, hogy jobb, ha nem kérdek tőle semmit, úgyse válaszolna. Mellesleg rám se nézett, kiment a szobából, átment a konyhájába. Valamivel matatott egy rövid ideig, majd egy reklámszatyorral a kezében, további szavak nélkül, nem túl sietősen, de határozott léptekkel elhagyta a házat. Akkor még fogalmam sem volt, hogy hová megy.

Vártam egy darabig, de nem érkezett haza. Elbóbiskoltam a fotelban ülve, fáradt voltam.

 

*

 

Emese a város széli erdőbe igyekezett. Nem pont az erdő szélén, egy-két fasorral beljebb megállt, elővett egy zseblámpát, kiválasztott egy középmagas fát, s macskaügyességgel fölmászott a fára, úgy három és fél, négy méter magasságba. Ott felült egy erős ágra, elővette a szatyorból a műanyag zsinórt, amit magával hozott. Mesteri csomóval rákötötte a faágra, a másik végéből hurkot csinált, megint csak mesteri módon, nehogy egy erős rántás hatására a csomó kibomoljon. A hurkot a nyakára tette, és a faágon ülve rágyújtott. Nem akart már gondolkodni, mosolygott, a sötéthez régen hozzászokott szemével nyugodtan bámészkodott az éjszakába. Azt a tizedmásodpercet várta, amikor megteheti, amit meg akar tenni.

 

*

 

Kora hajnalban, elgémberedett nyakkal ébredtem. Megmasszíroztam a nyakamat, nagyot sóhajtottam, mindezek után rágyújtottam. Hol lehet Emese? Mit tudom én, biztosan hazajött hajnalban, most édesdeden alukál a paplanja alatt. Meg kéne nézni, hogy itthon van-e. De hiába akarom megnézni, ha az ajtaja zárva van. Azért csak induljunk el. Nem lehet itten tudni semmit. A semmi, mint olyan, szó szerint értendő. Az este egészen komolyan veszélyben éreztem az életemet, azt lestem, hogy mikor húzza elő Emese a mordályát a retiküljéből, és pukkant a fejembe vagy hármat. Erre fogta magát, és lelécelt. Ki érti ezt? Hová ment? Hová mehetett? Nincs senkije, ismerős, barát, ahol meghúzhatná magát, meg minek húzná meg magát? Világos, hogy Berci barátomat ő tette el láb alól, mit ne mondjak, ha ez a Berci gyerek nemcsak olyan hülye volt, mint amilyen, hanem még verekedős is, akkor nem fáj a szívem nagyon érte. Meg amúgy is jó nagy svihák lehetett, amellett élhetetlen is… Na mindegy. Kukkantsak csak be a szobákba, hol van az én Mesikém. Hajnali öt óra van, jó kislányok ilyenkor már ágyban vannak, kifejezetten alvási céllal, nem másért. Nos, itt ez az ajtó, zárva van. Hogyne lenne zárva, Emese megmondta. A második is, a harmadik is. Nem vagyok egy nagy zseni, ha kitalálom, Emese nincs is itthon. Akkor elmegyek, megkeresem. Csak előbb főzök egy kávét, mert addig engem nem hívnak semminek.

 

*

 

Kata kinyitotta a szemét. Ágyban van, feje egy párnán, teste puha paplannal betakarva. Nem teljesen meztelen, de nem is ruhában van. Egyedül fekszik egy ágyban. De hol is? Igen, igen, László. Laci… Jobb a László, ez a Lacizás nem menne. Ajjaj. Mi is volt itt tegnap este, Meg általában, volt egyáltalán tegnap este is? Nemigen emlékszik sok mindenre… és most fáj a feje. Amikor nem találta Mihályt otthon, akkor elindult a mamához. Nyilván nem ért oda, mert akkor nem lenne itt. Iiigen, igen, találkozott Lászlóval, és onnan elmentek az étterembe, attól kezdve nem emlékszik semmire. Csak arra, hogy nagyon fáradt volt. Agya kikapcsolt, nem tudja, nem tudhatja, hogy mi történt. Megmozdult, fölült az ágyban, a paplant a hátára terítette, és elöl összefogta magán. Az ajtóban László jelent meg.

— Jó reggelt, kedvesem. Pihenhetsz még, ha akarsz, korán van — ült le Kata mellé az ágyra.

— Mennyi az idő? — ásított Kata.

— Alig múlt el öt óra — simogatta meg a kezét László. — Jobban vagy? Pihentél egy keveset legalább?

Kata ránézett a férfira, féltést és melegséget olvasott ki a szeméből. Hálát érzett László iránt, arra gondolt, félreismerte ezt az embert. Azt hitte, csak kalandot keres, most úgy látja, tévedett.

— Igen, kipihentem magam. És köszönöm neked… Laci.

 A férfi elnevette magát.

— Hát, a végére csak sikerült Lacinak lennem… Örülök, hogy jobban érzed magad. Készítek neked egy teát, a fürdőszobába tettem neked törölközőt, azt teszed, amit jónak látsz. Ha itt maradsz, megköszönöm, ha elmész, megértem, és akkor azt köszönöm, hogy itt voltál.

— Laci, te olyan rendes vagy — bőgte el magát kis híján Kata, de sikerült félúton megállnia. — Mindent köszönök én neked. Mennem kell, a mamám nem tudja, hol vagyok, és a kislányomnak is iskolába kell mennie…

— Megértem — bólintott László, és felállt az ágyról. Készülj nyugodtan, addig megcsinálom a teát.

 

*

 

Lezuhanyoztam, átöltöztem, megittam a kávémat, amitől rögtön kiújult az önbizalmam. Rágyújtottam, megnéztem az órámat, hat óra volt, Emese még mindig sehol. Mit izgulok én itten, biztos valami barátnőjé… álljon meg a menet. Katának vannak barátnői, Emesének nincsenek. Legalábbis én nem tudok róla, ettől persze lehetnek, de biztos, hogy nincsenek. Így pedig több mint gyanús, hogy Emese nincs itthon. Hova mehetett, nincs élő hozzátartozója széles e hazában, tehát ha feltételezném, hogy elutazott valahová, akkor azt csak a vakvilágba tehette meg. Az meg nem jellemző rá. Rosszat sejtek, valami nagyon nem stimmel. Meglógott volna a reggeli rendőrségi meghallgatás elől? Nem olyan fából faragták ezt a nőt… De azért hívjuk csak fel ezt a Szalkait. Ha alszik még, felébred, azért rendőr. A bűnözők sem műszakba járnak bűnözni, hanem amikor itt látják annak az idejét, ezért a rendőr is akkor kergesse a bűnözőt, amikor az menekül. Ha hajnalban, akkor hajnalban. Hová jutna a világ, ha a rendőr délután négyig szalad a zsebtolvaj után, de mert négy óra van, és lejárt a műszakja neki, akkor megáll, kifújja az orrát és majd holnap reggel visszajön ide, hogy tovább kergethesse. Ez arra volt jó, hogy közben beütöttem a számot a kis kézi készülékbe, az meg jelzi, hogy kicseng a túlvégen.

— Szalkai — hallottam egy álmosnak egyáltalán nem nevezhető hangot.

— Szerémi Mihály, jóreggelt, alezredes uram.

— Jóreggelt, Szerémi úr. Hogy telt az éjszakájuk?

— Ezt egyszer elmondom magának egy üveg sör mellett. Most más a baj.

— Éspedig? A sörözésben benne vagyok, egyébként.

— Emese eltűnt, nincs itthon, nem tudom, hol van.

— Micsodaaaa? — engedett meg magának csöppnyi elképedést Szalkai.

— Valamikor éjféltájban, de hogy mikor pontosan, nem tudom, Emese elment itthonról. Nem mondott semmit, csak annyit, hogy neki el kell mennie. Azóta se jött haza, nem tudom, mert nem mondta, hogy hova ment, nem tudom, hol lehet.

— Vitt magával valamit?  

— Egy reklámszatyorba tett valamit, nem tudom, mi az. Nem láttam.

— Értem, azonnal intézkedem. Keressük, országos körözést adunk ki.

— Alezredes úr. Ha megtalálják, szólna nekem?

— Kötelességből is. De a sör miatt különösen. Köszönöm, hogy értesített.

— Ne köszönje, uram. Ez természetes. 

 

*

 

Szalkai azonnal hívta a városi rendőrkapitányságot, aztán a megyeit, majd az országosat. Aki élt, mozgott, bevethető volt, mindenki Emesét kereste. Egy szakasz rendőrt a város melletti erdőbe vezényelt Ombódi ezredes, városi rendőrkapitány. Minden fát, bokrot, egyebet kutassanak át. A szakasz rendőrnek nem kellett sokáig keresgélnie. Egyesek megborzongtak a látványtól, mások jobbnak látták elfordulni. Csekő János szakaszparancsnok azonnal értesítette Szalkai alezredest. A művelet megkezdése óta, tehát azóta, hogy Szalkai riasztott mindenkit, nem telt el egy fél óra sem.

 

*

 

Az alezredes körülbelül három méterre állt attól a fától, amelyen néhai Borkuti Emesét megtalálták. Szalkai is elborzadt a látványtól, alig várta, hogy az orvos és a fotósok végezzenek, és Emese testét a műanyag zsákba helyezzék. A vékony, drótbetétes zsinór, ami Emese nyaka köré hurkolódott, a test hirtelen és nagyerejű rántása következtében elvágta a nyakat, és kevés híján levágta a fejet is. A bűnügyi technikusok Dióssi őrnagy vezényletével szorgoskodtak, Szalkai pedig telefonált.

— Szerémi úr?

— Igen, én vagyok.

— Megtaláltuk a barátnőjét, uram. Sajnos, már későn.

— Hogy érti azt, hogy későn?

— Ahogy mondom. Azt hittem megérti, uram. A hölgy meghalt.

— …?

— A Csöndes-erdő szélén vagyunk, Szerémi úr. Ide tud jönni?

— Indulok.

 

*

 

Nincs itt a kocsi, a fene egye meg. Gyalog messze van. Akkor taxi. Telefon, férfihang, bemutatkoztam.

— Hááhaháá, maga az, Szerémi úr? Tudja, én vittem pénteken haza magát… Igen? Azonnal indulok.

Mire bezártam a ház összes ajtaját, odaérkezett a komám is a taxival. Látta, hogy valami baj van, nem sokat beszélt, nem kérdezett. Már messziről láttuk a sürgést-forgást, meg a rendőrségi autókat az erdőszélen, a taxis haver ösztönből is rájött, hogy oda igyekszünk, s látva mord képemet, nem bombázott a hülye kérdéseivel. Végül is rendes volt. Kifizettem, megköszöntem, kinyitottam a kocsi ajtaját.

— Nem bánja, ha én is kiszállok egy kicsit? — kérdezte.

— Én? Ha a rendőrök nem szólnak… persze, hogy nem bánom. Ahogy gondolja. Mégegyszer kösz a fuvart.

Szememmel megkerestem Szalkait, odaléptem hozzá, kezet fogtunk. Az alezredes megelőzte a kérdésemet.  

— Valószínűleg fölmászott a fára, fölült ott, arra a vastag ágra, látja, ott, ahol háromfelé ágazik tovább. Nyakára tett egy vékony, műanyag bevonatú drótot, a végét a törzshöz és az ághoz erősítette, aztán egyszerűen leugrott. Azonnal vége volt, az orvos szerint is.

Sokáig nem szóltam semmit. Agyamon végigfutott az Emesével való egész ismeretségem, szerelmünk, egyetemi éveink, hazatérése, annak körülményei. Azok alapján, amit tegnap elmondott, mély sajnálatot éreztem iránta, azt gondoltam, ennél sokkal többet érdemelt volna. Esze, tehetsége alapján mindenképpen. Hogy hol rontotta el, elrontotta-e egyáltalán, nem tudtam válaszolni rá. S nem tudtam, hogy van-e értelme annak, hogy egyáltalán keressem az okait.

— Mik a további teendők, alezredes úr?

— A nyomozást lezárjuk. Számunkra innen egyértelmű, hogy Hegedüs Albert halála nem véletlen baleset volt, hanem a hölgy lökte ki a férjét az autó elé, ami elgázolta. A további része az ügynek azért feltételezés, mert nem történt semmi, és most már nem is történhet semmi, ami további nyomozást vagy intézkedést szükségessé tenne. De magánemberként szívesen meghallgatnám az ön véleményét, és lehet, hogy tudok én is újat mondani önnek.

— Tehát, mikor isszuk meg azt a sört, alezredes uram? — kérdeztem Szalkait egy torzra sikeredett vigyorral a képemen.

— Ha önnek jó, akkor délután ötkor, a teraszon.

Bólintottam, elköszöntem tőle és hátat fordítottam az erdőnek. Ezelőtt szerettem ide járni, ezután nem valószínű, hogy sűrűn fogok kirándulni errefelé. Körbenéztem, a taxis komám elhúzta már a csíkot, nem is bántam. Hátat fordítottam a múltam egy fontos darabjának, és elindultam komótosan, gyalogszerrel a város felé.

 

*

 

Kata fél hétkor ért a mama házához. Toporgott egy kis ideig, ide-oda tekintgetett az utca mindkét irányába, igazság szerint félt bemenni a mamához. Semmi kedve nem volt most ahhoz, hogy az anyja leteremtését meghallgassa, és még bólogasson is hozzá, hogy igen, mama, igazad van, mama, máskor ilyet nem csinálok, mama… De a legjobban Adrienn tekintetétől félt. Soha nem fordult még elő vele, hogy amikorra megígérte, ne ért volna haza. Soha nem hagyta Adrikát magára. Ha a szó szigorú értelmében vesszük, akkor most se, mert hiszen a mamánál a legjobb helye van, de megígérte neki, hogy otthon lesz. Mindegy, ezen már nem tud változtatni, lesz, ami lesz.

Bement az előszobába, onnan azonnal bekukkantott a konyhába. Adrienn és a nagyanyja az asztal mellett ültek, Adrika nemrég bőghetett, látszik a szemén, a mama pedig lapos pillantásokkal méregette a lányát.

— Mama, ne haragudjatok, de… szólalt meg, de Ica mama azonnal félbeszakította.

— Hallgass most, lányom. Majd este megbeszéljük, most készítsd el ezt a szerencsétlen gyereket az iskolába, aztán magadat, mert elkéstek mind a ketten.

— Nem is szerencsétlen — érezte szükségét Kata megjegyezni, aztán egy fél másodpercig azon gondolkodott, hogyhogy nem bukott fel holtan az anyja pillantásától.

Csöndben, megszokott mozdulatokkal készítette Adriennt, sietni kellett, hiszen a kislány táskája otthon maradt, nem is gondolt arra pénteken, hogy hétfő reggelig nem mennek haza. Mosdásban, öltözésben, fésülködésben segített neki, de nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Amikor elkészültek, a mama felé fordultak mindketten, elköszönni akartak. Ica mama inkább sürgetni készült őket, amikor váratlanul nyílott az előszoba ajtaja, hallották, hogy be is csukja valaki

A konyhaajtóban Mihály jelent meg.

 

*

 

Ahogy ballagtam hazafelé az erdő mellől, csakis azon gondolkodtam, mit tehetnék ma a legjobbat. Kikapcsolódásra vágytam, társaságra vágytam, pihenni akartam, s tudtam, hogy azt csak akkor tehetem meg, ha valamivel lefoglalom magamat. Az nem pihenés, ha hazamegyek, és ülök a fotelban, és búsan merengek a múltamon, Emesén, Katán, az életemen. Az élet megy tovább, ahogyan a magukat bölcsnek tartó, közhelyeket előszeretette alkalmazó okostojasok mondják, de az élet nem ér rá arra manapság, hogy külön-külön minden embernek időt adjon arra, hogy a maga baját mindenki átrághassa, elemezgethesse, mit kellett volna ekkor meg akkor tenni… Ekkor meg akkor azt tette, amit tett, az történt, ami történt, helye nincs meséknek, és idő sincs rá. És nem is érdemes vele sokat törődni, mert az ember hajlamos arra, hogy rájöjjön, mit kellett volna tennie, és innentől kezdve baj van. Ekkor elkezdjük sajnálni magunkat, mennyire kiszúrt velünk az élet, búskomorrá, ember- és életgyűlölővé válunk, és efölötti búslakodásunkban már a lehetőségét sem látjuk meg annak, ami széppé tehetné a még előttünk álló életünket.

Mindezeket összegezve úgy döntöttem, legjobb lesz felkeresnem Katát, és ha nem is főleg, de vele ugyanolyan rangban Adriennt, és Ica mamát. Arra számítottam, hogy nem rúgnak ki páros lábbal, ha meglátnak, de nem hittem volna, hogy olyan fogadtatásban lesz részem, mint amilyenben részesültem.

— Apaaaaaa! — ugrott a nyakamba vagy két méterről Adrienn, alig bírtam elkapni, azután meg megtartani. Az én kislányom hatszáztizenöt puszit — becsült szám — adott a képemre, jutott belőle az orromra és a fülemre is, aztán csak átölelte a nyakamat, és nem volt hajlandó elengedni. Valami rejtélyes kór támadhatta meg a szememet (nem is értettem, mi lehet), mert elégé fátyolosan láttam Katát, amint sírásra hajló szájjal motyogott valami olyat, hogy Mihály, de jó, hogy itt vagy, és Ica mamát is elég homályosan vettem ki, mint leghátsó alakot, de azt láttam, hogy boldog mosoly ül az arcán.

— Izé… — mondtam szokásos határozottságommal —, arra gondoltam, hogy most, izé… hogy hazamegyünk, ha gondoljátok. És ma Adrika sem megy iskolába, mert láza lehet neki, és hogy izé… Kata, te is kérsz egy nap szabadságot, én meg a magam ura vagyok, ugye… és hogy elmegyünk valahová kirándulni. De nem ide, a izé… Csöndes-erdőbe, hanem valahová, ahol strand van, vagy vízpart, és lehet esetleg beszélgetni. Mama, nem jön velünk?

Ica mama egyik lábáról a másikra topogott, aztán megszólalt.

— Én? Neeem, fiam, nem hiányozna nektek oda egy ilyen vénasszony. Én látom, amit látok, és nagyon boldog vagyok, és most mennem kell… — viharos gyorsasággal rohant kifelé a konyhából, nehogy lássuk, hogy a keménylelkű, határozott mama bizony elsírta magát a boldogságtól.

 

 HOSSZABBÍTÁS

 

Felhívtam Szalkai alezredest, hogy váratlan és elháríthatatlan akadály miatt megfelelne-e neki a holnapi nap délutánjának öt órája, mondta, hogy igen, természetesen, ők még itt lesznek pár napig, míg az ügyet le nem zárják.

Hazafelé sétáltunk, jobb oldalamon Kata, szorosan fogta a karomat, balomon Adrienn, úgy szorította a kezemet, hogy majdnem fájt, de nem szóltam volna neki semmi kincsért sem. Adrienn méterenként a képemre emelte tekintetét, rám nevetett, és meglóbálta a kezemet, én meg visszalóbáltam. Nem sokat beszélgettünk az úton, én egy picit el is gondolkodtam.

Azon elmélkedtem, hogy mi lett volna akkor, ha Emese akkor, ott, az utolsó beszélgetésünk alkalmával nem változtatja meg hirtelen a tervét, nem „világosodik meg”, hogy költőien, ámde nem egészen pontosan fejezem ki magam, hanem előkap mondjuk egy revolvert és rámlő. Vagy egy konyhakéssel hasbaszúr. Na, elég, Szerémikém, a hülye feltételezéseidből, nincs ha, és nincs olyan, hogy mi lett volna. Az egész életünk ebből állhatna ki, hogy mi lett volna, ha mi Tanzániában születünk, és mi lennénk a Julius Nyerere. Nem ott születtünk, és nem azok vagyunk. Ez a lényeg. Meg az, hogy most a családod reád bízott tagjaival elmész negyven kilométerre, Sósfürdőre, és ott töltöd a napodat. Katával mindent megbeszélsz, elmondod neki Emese esetét töviről hegyire, a magad szerepét sem szépítve egy cseppet sem. Kata is elmondja a maga történetét, szintén töviről hegyire, a különbség annyi, hogy Kata, ha akarná, akkor sem tudná a szerepét szépíteni a dolgok alakulásában. De mindent meg fogtok bocsátani egymásnak, mert már elég tapasztaltnak kell lennetek életkorotokat tekintve ahhoz, hogy ne most kezdjetek ugrálni, tudomásul kell vennetek, hogy ami jó volt eddig, és itt-ott nyikorogva ugyan, de működött, az ezután is fog, csak egy kicsit be kell olajozni. Csak egy kis türelem kell, megértés és szeretet.

És az emberekből nem hiányzik az egymás iránti megértés, türelem és szeret, igaz?

 

*

 

Igen tisztelt kedves olvasók, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Nem vitatom, bizonyára e történet megírása ellenére is vannak olyanok, akik az életet, mint olyat továbbra is egy nagy játéknak tekintik. Ezt a könyvet nem nekik írtam, nem is nekik szól, ennélfogva igen valószínű, hogy el sem fogják olvasni, vagy ha mégis, akkor nem fog nekik tetszeni. Mert milyen dolog az, hogy manapság találunk még olyan embereket, akik az érzelmeket képesek érzelemként felfogni, átélni, a szerelmet képesek szerelemként kezelni, esetleg képesek más emberek sorsát a magukénak érezni, netán segíteni valakinek, akit nem is ismernek, de ezáltal még az is előfordulhat, hogy megismerik… Azok az emberek, akik ma ilyeneket éreznek, egyszerűen kimentek a divatból. Ma az érzelemmentesség dominál, ma a pénz dominál, s a szélhámosok, vagy a bosszúállók csak a regényekben nyerhetik el méltó büntetésüket. De a regényekben is csak akkor, ha a történet kitalálója hajlamos az érzések átélésére, az érzelmek megélésére, és tudja, mi az, hogy szerelem, ráadásul mindezeket nem is szégyelli, nem is titkolja, hanem természetesnek veszi. A világ tele van érzelmekkel, szerelmekkel, a szerelem akkor is van, amikor nincs, csak azt hisszük, hogy nincs, de tudat alatt várjuk, készülünk rá, mert vágyjuk, akarjuk, szeretjük, és tudjuk, hogy bármikor eljöhet, s rajtunk múlik, hogy hogyan éljük azt át. Ha képesek vagyunk viszonylag fontos dolgokat, javakat, érdekeket feláldozni szerelmesünk kedvéért, s a szerelmesünk képes feláldozni saját érdekei, javai, elvei egy részét értünk, akkor boldog lehet a szerelem, és azon keresztül az életünk. Ha meg nem, akkor…

Játszottunk egy jót, hölgyeim és uraim. Önök eldönthetik, jó játék volt-e.

 

VÉGE

 

  1.                
Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest