Sírjatok örök fények, Hektort sirassátok,
ezüstinges uramat az Egy Halál ölén,
körbefutó homályába süllyed a bátor
vezér s holnaptalan árnyak gy?lnek köré.
Ha viráguszályában föltáncol a Tavasz
égi mez?kre s onnan hajol le az élet,
megújul a kör, s lét-reménységet oltalmaz,
miért ?csupán az, ki soha fel nem ébred?
Szeretett férjem, dereng? hajnali kékség
simító balzsama áldotta széppé nászunk,
s ma vérrel köszönt a Hajnal, gy?lölt, rab érzés,
mit rám hagy; bú a n?knek, míg könny? az álmuk!
Lám, szép szavakkal ígérted, hogy visszatérsz hozzám,
s már csak holttestedre borulhatok zokogva,
kih?lt arcod,er?s vérted isteni oltár
el?tt fekszik láthatatlan Styx-i habokban.
Itt hagytál; fényl? úttól megfosztott Hold lettem,
és ha a görögök lebontják e falakat,
s az istenek kardja sem védelmez, kedvesem
ki fogja óvni asszonyod s kicsi fiadat?
Csöppnyi kezecskéje nem nyúlhat atyja felé,
ám anyja könnyei nem fürdethetik naggyá,
hogy bosszút álljon durván elvett életedért,
úgy félek, óh, hogy megölik ?t is, mint apját!
Jól tudom, hogy a csillagleples isteneket,
nem szabad nekünk gyászban sem rossznak ítélni,
de mily hitvány képmás az, ki a h? szerelem
könny? szárnyú láncait ily módon széttépi?
?nem lesz többé, mert a kósza nap sem örök,
bár Akhilleuszt Apollón átka verje meg,
nem hoz kínja csak fáklya-fényt, elt?nt az öröm,
a világ nem fogja feledni e szerelmet.
Sírjatok ég? lángok, Hektort sirassátok,
mert álma hoszabb lesz, mint múlandó percetek,
ha becsukódik elhalva mécsvilág-szátok
ti elszálltok könnyedén, mint szirti fellegek…
