Vékony Andor : Február a Mátrában

Nyomtatás

Elolvasta: 16
Nyomtatás

   A hőscincér jól látta, aznap az alkony pillangószárnyakon szállt le a tölgyes azon nyiladékára, amelynek kapubejáratát Szarvas szomszéddal ketten védelmezték a hívatlan látogatók ellen.

   Már minden üde zöldben állt, május vége felé ballagott Időapó. A pillangók még egy utolsó kortyra jöttek a nyiladék alján állandóan nyitva tartó, egy csöppnyi forrás által táplált vízkimérésbe. A forrás körül – ahova odasütött a Nap korábban, – kellemesen langyosak voltak a kövek.

   A két hatalmas bogár hivatalához tartozott, hogy rendet tartsanak a forrás körül, a nyiladék-szurdok lakóinak nagygyűlésén. Ma éppen egy ilyenre készültek.

  Szarvas szomszéd – övé volt a nyiladék legöregebb, korhadó tölgye –, külön testgyakorlatokat tartott: ijesztően felmeresztette hatalmas szarvait, amikre Szarvasné asszony módfelett büszke volt, több mint kétszáz csemetéjével egyetemben, akik éppen most költöztek át seregestül, a földgalacsinokból a környék évtizedek óta, minden háborítás nélkül haldokló, öreg tölgyeibe.

  Hős szomszéd vitézül összedörzsölte torát és potrohát, ami ijesztő, nyiszogó hangokat hallatott, jelezvén, a hatalmas rágók jócskán borotvaélesek.

  Ugyanő, mint kapuőr vígan megpödörte ostorszerűen csapkodó csápjait, amivel terelgetni szokta a sokadalmat, és ha kellett, oda-oda is suhintott.

   Különösen sok bajt okozott a folyvást ugráló tücsök- és sáskanép. De a csigák szintén, akik állandóan elkéstek minden rendezvényről.

  A vöröshangyák szárnyas hírnöke jelentette az egybegyűlteknek, látta, a szurdok délnyugati lejtőjén nagy esemény készül, amit minden szurdoklakónak meg kell ünnepelni.

  A Tavasztündér varázspálcájának egy-egy korábbi legyintésére huszonöt – ötven centit nőttek, redőzött szárleveleik tövén, barnás-vöröses köpenybe burkolózva, titokzatos, új lakókat ringatnak a molyhos növényszárak.

  Jóllehet, ez a nagy esemény évente ismétlődött bogáremlékezet óta, de át csak néhányan élték több ízben. Valahogy minden lakó érezte, ünnep ez, a szépség, az örök ismétlődés, mindnyájuk megújulásának fényes tanúságtétele, amit tisztelni, óvni kell minden körülmények között, hiszen kis világuk olyan törékeny, olyan esendő!

  Elegendő például, ha betör egy falka vaddisznó élén Agyaras makkolni, inni a cseppnyi forrásból, és noha nem akarnak rosszat, csak élik életüket, túrásaikkal akár évekre is megszakíthatják a csoda ismétlődését. Igaz, ezeket a dúlásokat a Tavasztündér máshonnan, szél szárnyán átszitált, lisztszerű magokkal orvosolni szokta

*

  Teljes holdtölte ígérkezett. A tölgyes nyiladékának minden lakója összegyűlt az aprócska forrás mellett. Ma a tenyérnyi csigák sem késtek, nem is volt semmi rendbontás, de Szarvas és Hős szomszéd árgus szemekkel figyelte, minden az ősi rítusok szerint folyjék.

  Pontban éjfélkor – mintha a Hold mögül repülne elő -, virágfogatán megérkezett a Tavasztündér. Ilyenkor a nyiladék lakói mindig megcsodálták az itt nagyon ritkán megforduló szentjánosbogarakat, akik sejtelmes, zöldes fénnyel világították meg a holdárnyékos helyeket. A nagy eseményre a Hold felhő mögé rejtette arcát, hogy majd a végeredményről bizonyosodjon meg. Holdanyó nem volt rátarti, holott tudta, nélküle a Földön nem lehetne ezt az avatót megtartani.

  A csigák már rég elindultak, le ne késsék a nagy eseményt, amikor a Tavasztündér pálcájának intésére az egész népesség a titokzatos növények felé indult, és hamarosan meg is érkezett.

  Ekkor a Tündér fölemelte jobb mutatóujját, már csak Szarvas és Hős szomszéd repülésének brummogása hallatszott, apró ezüst csengőt vett elő varázsládájából, és a kedvesen csilingelő hang végig hullámzott a szurdok növényzetén, akár csak a szél fuvallata, mire a lepelként szolgáló, barnás-vöröses, karcsú levelek négyrét kinyíltak, és látni engedték a zöldes-sárgás mézajkat, ami kiöblösödött, és a közben előbújó Holdanyó fényében ezüstösen csillogott.

 A sokat látott cincér, aki járt az emberek településén, és Andris egyszer megfogta, de rögvest elengedte, mert a Hős harapott, és ijesztően „nyikorgott” hozzá, megesküdött volna, hogy a faluban az asszonyok szakasztott ilyen alakú papucsokat viseltek.

  A hőscincér és a szarvasbogár igazán nem volt csélcsap személyiség, de most örömükben, erjesztett virágnektárban oldott „instant” tölgyfaport ittak egy-egy stampedlivel, a szurdoklakók egészségére és arra, hogy a Boldogasszony papucsa – legnagyobb orchideafélénk – ne csak bogár -, de embernemzedékek sokaságának emlékezetéig pompázzon háborítatlan erdeinkben.

Nyomtatás

Elolvasta: 56
Nyomtatás

Édesanyám is volt nékem … – kezdte a dalt a tanító néni. Irénke az első padban hangosan felzokogott. A tanító néni elharapta a dal folytatását és megsimogatta a leányka fejét.
– No, no… mi a baj, drágám? – nem értette a váratlan reakciót, hiszen Irénke nem árva. Vagy van valami, amit tudni kellene?
– Nekem sincs már édesanyám! Brühühü…
– Mit beszélsz, kicsikém? – döbbent meg a tanító néni. A kislány azonban nem mondott többet, csak keservesen zokogott. Tanító néni nem hagyta annyiban, s délután felkereste a családot.
Az ajtóban egy idősebb nő fogadta, s kérdezte kit keres.
– Tanítónő vagyok, Gáll Gizella. Én tanítom Irénkét.
– A nagymama vagyok, Manyi mama. Fáradjon beljebb!
A beszélgetést meghallva Irénke futott oda hozzájuk.
– Csókolom, tanító néni! – lelkendezett és kézen fogva bevezette a lakásba.
– Apuka, tessék nézni, ki jött hozzánk!

A hangzavarra megjelentek Irénke kistestvérei is. Az ötéves Karcsika és a hároméves Melinda. Nagyra nyílt szemekkel figyelték az idegent. Az egész család ott nyüzsgött a vendég körül. Tettetett vidámsággal fecsegek, csacsogtak, beszéltek mindenfélét, Irénke teasüteményt tett az asztalra, Manyi mama teát kínált. Minden látszólagos vidámság mellett a szemekben félelem bujkált. Feszültség vibrált a levegőben.
– Anyukád itthon van? – hangzott fel a kérdés és megfagyott a légkör. Olyan csend lett hirtelen, hogy még a légyzümmögés is hangos zajnak hatott.
– Nincs – suttogta a kislány.
A halk szó úgy lebegett a szobában, mint egy sötét felhő a völgy felett. Mindenki lesütött szemmel ült. A tanítónő csak figyelt, várta mi következik. Manyi mama következett.
– A lányom elment – szólott fennhangon. – Elment, vissza sem nézett! Csak annyit mondott, hogy „ne keressetek!”
– Még jó, hogy maga itt volt, mama! – bökte ki Aladár, Irénke apukája.
– Nem véletlenül vagyok itt. Ő hívott ide, még az este.
– Akkor tudta, hogy mire készül – dünnyögte apa.
– Ezt nem mondtam!
– Felejtse el, mama, amit mondtam.
Gáll Gizella, a tanítónő érezte, hogy felesleges a jelenléte és köszönve a szívélyes fogadtatást, búcsúzott.
A fejét csóválva ballagott hazafelé, szerette volna megérteni tanítványa családját, az okokat, amik ehhez a bonyodalomhoz vezettek.
Hetek, hónapok múltak és a kis tanítványa egyre csendesebb, magába fordulóbb lett. A szünetekben félrehúzódott, csak ritkán játszott a többiekkel, inkább a könyveit bújta. Olvasni, firkálni-rajzolgatni szeretett, s leckéit mindig pontosan elvégezte, jól teljesített. Menedék volt számára az olvasás, tanulás. A tanév végén, mint osztályelső dicsérő oklevelet kapott és egy szép könyvet, a tanítónő soraival dedikálva.
– Büszke vagyok rád! – dicsérte Manyi mama, mikor megmutatta a könyvet, amit kapott.
– Anyuka is biztosan büszke lesz rám, mikor hazajön – mondta és zokogva a nagymamája ölébe hajtotta a fejét.

A születésnapi ünnepség se tudta felvidítani. Pedig jó kis ünnepség sikeredett – apa megengedte, hogy meghívja az osztálytársait, Manyi mama sütött két féle süteményt, diós kiflit és tepertős pogácsát, három kislány eljött délelőtt szendvicseket készíteni, és volt finom málnaszörp nagy kancsókkal az asztalon, a nagymama kertjéből való málnából. Ahogy a vendégek elmentek és mamával rendet raktak, Irénke fáradtan bújt ágyba, de álom nem jött a szemére, Manyi mama sírdogálva találta, amikor benézett hozzá, jó éjt puszit adni.
– Látod, látod nagymama! – hüppögte. – Nem üzent, nem írt egyetlen szót sem, pedig jól tudja, hogy milyen nagy napom ez nekem!
– Kicsikém, ne sírjál! Anyukád biztos nagyon szeret és gondol rád, csak olyan dolga van, hogy nem tud neked üzenni.
Apa szomorú szemekkel nézte a gyermekeit, s csak ténfergett ide-oda a házban, lézengett, mintha jelen sem lenne. Reggel elment dolgozni, délben hazajött ebédelni, fél órácskát pihent, s ment is vissza. Estig maradt a kis műhelyében. Egy órás-ékszerész műhelyben volt társtulajdonos. Ott ült egész nap az asztalánál, szemén a nagyító, a lámpa csak a munkaterületet világítja meg, a kis műhely félhomályan maradt. Ott javítgatta az ékszereket, órákat; társa kint tevékenykedett az üzletrész pultjánál, a vevőkkel, megrendelőkkel foglalkozott.

A nyár derekán levelező lapot hozott a posta – egy nagy óceánjárót ábrázolt, amint dölyfösen szeli a hullámokat.
„Drágáim” – írta a lap hátulján –, „ezen a szép luxus hajón dolgozom. Sokat gondolok rátok! Anya”
A képeslap a család körében nem okozott osztatlan sikert! Ám, az egy női magazinban megjelent fénykép sem.
A fénykép egy cikksorozat apropóján jelent meg. „Magyar nők a nagyvilágban” volt a címe. Íme, egy részlet a cikkből:
„A világnak minden sarkán találkozunk magyar nőkkel. Akár ennek az óceánjárónak az első fedélzetén éppen úgy, mint a személyzet sorai közt. A képen láthatjuk bájos fiatal asszonykát a hajópincérek egyenruhájában, a híres-
neves konyhafőnök, Steve Lord társaságában”.
A képen az öles termetű konyhafőnök mellett álldogált szerényen – ki más, mint Irénke édesanyja, Berta Vera.
A tanítónő, Gáll Gizella behívatta magához Irénkét, mikor látta, hogy napok óta milyen zaklatott, figyelmetlen.
– Mondd, gyermekem, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Semmi, semmi – szabadkozott.
– A családban történt valami? – faggatta tovább.
Addig, addig, míg csak elmondta a képeslapot és az újságcikket. A tanítónő próbálta megnyugtatni a kislányt, de nem sok sikerrel.
– Biztosan haza jön. És hiszem, hogy vágyik utánatok!
– Nem kellünk mi neki! Lám, hogy pózol a képen!
– Nem tudhatjuk. Azt sem, hogy igazából mi is történt.
Még beszélgettek darab ideig és a kislány megnyugodni látszott, Gizella tanító néni pedig megígérte, hogy kideríti, amit lehet Berta Vera dolgairól.

Hogyan is történt?

Berta Vera tanár szülők gyermekeként megkapott minden szellemi táplálékot, ami egy nyiladozó értelem számára irányt mutathatott jelleme alakulásában.

Már kicsi korától szeretett rajzolni, festegetni igen tehetségesen, s ezért amikor megnyílt a városban a művészeti Líceum, oda íratták. Érettségi után művészettörténetet tanult az egyetemen. Nagy lelkesedéssel végezte a tanulmányait, a festés-rajzolás maradt, mint szabadidős elfoglaltság. Jó érzékkel talált rá a jó képekre, mindig meglátta a tehetséget az alkotóknál. Nyári gyakorlatait a főváros egyik legjobb galériájában végezte és utána itt kapott állást. A galéria tulajdonosának is jó szeme volt meglátni a tehetséget.

A Tavaszi Tárlat megnyitóján Vera tekintete megakadt egy langaléta, barna szvetteres férfin, aki élénk vitába keveredett egy nála sokkal alacsonyabb fiatal nővel. Néha leguggolva magyarázott, hogy szemük egy magasságban legyen. Kíváncsian közelebb lépett és a kis hölgy, mikor meglátta, odakiáltott Verának.
– Gyere, Verám, ments meg ettől a szőrnyű embertől! Mindjárt keresztben bekap! – panaszosan szólt, de a szeme kacagott.
– Mi folyik itt?
– Úgy lehúzta rólam a keresztvizet, csöpp becsületem sem maradt.
Vera értetlenül nézet egyikről a másikra.
– Bocsánat! Bemutatom a vitapartneremet? Lord István.
– Örvendek, Vera vagyok. Hol van a képe?
– István nem festő, hanem a Bohém Tanya főszakácsa és önjelölt műkritikus. És most olyan dolgokat vágott a fejemhez a képemről, hogy ha nem lenne ilyen fantasztikusan jó szakács, meg is sértődnék.
– Olyan jól főz?
– Jöjjön el a Bohém Tanyába és meglátja!
– Ez meghívás?
– Vegye annak! Barátaimnak és a törzsvendégeknek Steve vagyok, kérem szólítson így!
Vera élt a meghívással és rövidesen törzsvendég lett. Valóban bohém művészek tanyája volt a vendéglő. Nagy viták folytak sokszor hajnalig a művészek és barátaik között. Steve gyakori résztvevője volt ezeknek a vitáknak, de Vera se maradt volna ki belőlük semmi pénzért. Tartalmas viták voltak és a lánynak nagyon tetszett, sokat tanult belőlük, de a többiek is értékelték Vera szakértelmét. Közben szép lassan összemelegedett az égimeszelő szakáccsal, ami nem meglepő, hiszen „talált a szó”, ahogy mondják.

Aztán elsuhant sok, sok év…

Egyik nap Vera értesítést kapott egy vidéki címről, hogy a hagyaték felmérése alkalmával egy Picasso rajzra bukkantak. Nosza, gyerünk, nézzük meg! – lelkesedett fel a galéria szakértője, Vera asszony. Egy régi kúriában találkozott a rajz örökösével. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, hogy ki nyit neki ajtót.
– Steve! – kiáltott megdöbbenve.
– Vera!
– Hogy kerülsz ide? – kérdezték egyszerre.
– A rajz miatt jöttem – ocsúdott elsőnek Vera.
– Nálam van. Gyere beljebb – állt félre az ajtóból.
– Gyorsan elillantál a városból!
– Te is gyorsan férjhez mentél!
– Ezt ne most tárgyaljuk meg! Lássam a rajzot!
– Nagyon figyelemre méltó alkotás! – bukott ki belőle az elismerés, mikor meglátta a rajzot. Alaposan megvizsgált a minden milliméterét, a papírját, elejét, hátulját, még meg is szagolta, majd vette a jegyzet tömböt és kezdte írni, mit tapasztalt.

„A kép egy 24×30-as grafitrajz – kezdte -, a papír anyaga alapján keletkezése a 30-40-es évekre tehető. Asztalra hanyatló nőt ábrázol, negyed profilból, az arcból kevés látszik, az egész képet a hajzuhatag uralja. Az asztal lapját néhány vonal jelzi csupán, a háttért az ablak négyszöge adja, innen vetül fény az arcra. Mesteri kéz alkotása, de nem Picasso”.
– Eladod? A Galéria vagy egy gyűjtő jó pénzt adna érte.
– Nem eladó! Emlék nagyapámtól, csak véleményt szerettem volna kapni róla.
– Esetleg kiállíthatjuk???
– Talán.
A vita vége az lett, hogy Steve elismervény fejében átadta megőrzésre a képet a Galériának és megkapta a szakvélemény egy példányát is.
– Most, miután a hivatalos dolgokkal végeztünk, hallgatlak – fordult a férfi felé Vera.
– Először is, nem menekültem, hanem sürgősen elutaztam, és nem volt már lehetőségem szólni. Állást ajánlottak a MAHART egyik folyami gőzösén, mint hajószakács, és már aznap el kellett foglalnom a helyemet. Mikor egy hét múlva kerestelek, nem találtalak. Aztán hallottam, hogy férjhez mentél egyik napról a másikra.

Válaszul Vera elmondta, amikor kereste a férfit, már nem találta sehol, pedig „jó hírt” akart közölni vele, azt, hogy terhes. Csak a nővérét találta a lakásban, aki nem tudta, hova távozott az öccse sietve.
– Egy rakás pénzt tett le az asztalra, fizessem ki a lakás költségeit, a rezsit és azzal elviharzott! – mondta dühösen Steve testvére.

Vera úgy érezte, mintha kupán vágták volna, szó nélkül elkullogott. Utána naponta kereste – eredménytelenül.
– Elvesztettem… – zokogta munkatársa, Aladár vállára borulva.
Aladár vigasztalta és közben megvallotta, hogy régóta szerelmes bele, de foglalt lévén, nem mert közeledni…
Vera nem utasította el, az esküvőre is igent mondott és váratlan gyorsasággal egybe is keltek. Nem telt egy év és megszületett Irénke.  Azután jött a két kisebb. Két év volt közöttük.

– Irén névre kereszteltük az elsőszülött gyermekemet, a leányodat, a béke istennőjéről, hogy viszály helyett hozzon békét környezete, szerettei számára.
– Ez szép volt! – riadt fel Steve – Megölelhetlek?
– Alig várom!
… Később Steve vacsorát készített. Nem hiába, hogy szakács a mestersége, remek omlettet varázsolt a hűtőben talált maradékokból.
– Ezt minden nap megenném! – bukott ki a dicséret Verából.
– Szeretnék neked minden nap főzni! Gyere velem! Hétfőn kell behajóznom, séf vagyok az óceánjáró konyhájában. Gyere velem! Nem ígérek rózsakeret, a csillagokat sem hozom le az égből, de ígérem, boldoggá teszlek. Ne habozz, ugorj fejest a kalandba!
– Pontosan mit ígérsz?
– Kalandot, luxust, szerelmet. Első sorban szerelmet! – suttogta, s közben csókokkal borította, ahol érte.
– Megyek veled. Előbb azonban vissza kell mennem elrendezni dolgokat, otthon is és a galériában is – bontakozott ki az ölelésből.

Reggelre kelve, korán visszautazott és átadta szerzeményét a galériának. Otthon elmondta, milyen sikeres volt az útja, hogy értékes alkotást szerzett, de a találkozásról régi szerelmével nem tett említést, de még célzást sem, bár az édesanyját áthívta a családhoz.
– Maradj a gyerekekkel, nekem reggel korán kell a dolgom után néznem.

… Spalatóban szálltak hajóra – egy óceánjáró luxushajóra. Óriási hajó volt, gigantikus! Hatalmas szalon, tágas ebédlő, bár külön a hölgyeknek, külön az uraknak és micsoda konyha. Sőt, konyhák! Steve keze alatt húsz szakács és a hozzá való személyzet tevékenykedett. Vera nem győzött csodálkozni ennyi bőség láttán.
– Szerencs fia vagy! Van jó állásod, kényelmes kuckód, a magad ura vagy, egy egész brigádnak parancsolsz!
– Szerinted ez fontos? Ez mind csak csigahéj. Te töltötted meg az életemet élettel!
A romantikus szép napok azonban nem tartottak sokáig. Akkor szakadt félbe, amikor Steve kijelentette, hogy Vera kezdjen dolgozni.
– Dolgozni? Én?
– Te! Mit gondolsz, milyen jogon vagy itt a hajón? Utas vagy? Matróz? Személyzet? Potyautas?
– Te hoztál ide…
– És akkor? Beszéltem az étteremvezetővel és felvesz pincérnek. Gondolom, nem okoz gondot, hiszen annak idején, a nyári szünidőkben pincérkedtél.
– Mi? Hogy? Ez ám a karrier, művészeti szakértőből pincér!
– Kapsz formaruhát, jó fizetést és a kabin használatért nem kell fizetned. Azt betudom az éjszakai szolgáltatásodba. Ha nem tetszik, kitehetlek az első kikötőnél, ahova befutunk, aztán megnézheted, mire mész egyedül.

Vera elkeseredett és elöntötte a düh ennyi aljasság láttán, de nem mutatta. Nem akarta megadni a férfinek azt az elégtételt, hogy gyengének lássa.
– Rendben van! Mikor kezdek?
– Már is! Jelentkezz Willynél, az étteremfőnöknél. Ott van az irodája a bár mögött.

A főnök nem fogadta ovációval Verát. Nem töltötte el örömmel, hogy a séf barátnője az étteremben fog dolgozni. Egy elkényeztetett macska, egy hisztis kisasszony, egy követelőző, igényekkel teli perszóna! Hát, kell ez nekem? – morgolódott magában. Na, majd meglátjuk.
– A főpincér, Mr. Bella eligazit – dörmögte. – De ha panasz lesz rád, kirúglak, hiába vagy a séf barátnője!
Ez jól kezdődik, de állok elébe! – keményített Vera és megkereste a főpincért.
– Mr. Bella? Vagy talán Béla úr?
– Halkabban! – riadt meg a főúr. – Ezek nem szeretik, ha nem angolul beszélsz!
– Értem!
– Nem értesz semmit! Itt a pincéreknek senkivel sem szabad beszélniük. Se egymással, se a vendéggel, se mással. Csak terítés, felszolgálás, lerámolás és kész. Ha megszólítanak, udvariasan hárítasz: nem tudom, nincs információm, nem ismerem, kérdezze meg a főurat.
– Mikor álljak be?
– Most! Kezdheted a terítést és majd, ha jönnek a vendégek, fogyasztás után leszeded az aszatalt. Néhány napig ez lesz a dolgod, aztán meglátom, mit érsz! Mit mondtál, mi a neved?
– Vera.
– Igy szólítalak majd, az én megszólításom pedig: sir. Most gyere, mutassam meg az éttermet és amit tudnod kell!

Végigjárták a nagy termet, a külön termeket, a tálalót, az öltözőt, a fehérnemű és étkészlet raktárait, a konyhába is bekukkantottak. Közben Béla úr elmagyarázta, mik az elvárások egy pincér iránt. Fontos, hogy tiszteletet tanúsítson a munkatársai, a felettesei iránt; a vendégekkel udvariasan kell bánni, fáradhatatlanul tevékenykedni, megállás nélkül állandóan mozgásban lenni. Elriasztó, ha a pincér tétlenül álldogál.
– És arról se feledkezz meg, hogy mindig csinosnak, ápoltnak mutatkozz. Fontos a külcsín! Különösen, ha nőről van szó. Pincérnőről!

A munka bár nem volt idegen Vera számára, de az éjszakába nyúló műszak kimerítette. Holt fáradtan támolygott be a kabinba, ahol Steve várta. Nem volt ereje tiltakozni a közeledése ellen. Álomtalan mély álomba zuhant, de alig aludt el fel kellett kelnie, korán kezdődött a munka, elő kellett készíteni a termet a reggelihez. A reggeli és az ebéd között egy óra pihenés adódott, utána éjfélig robot megállás nélkül. Mire mindennel végeztek két óra is elmúlt éjfél után.

És ez így mint nap mint nap. Nem volt se ideje, se ereje lázadni. Valami konok elszántságot érzett, hogy kitartani! Ez az érzés segítette át az éjszakai megaláztatásokon és a nappali, minden erőt felőrlő fáradtságon.

Nyomtatás

Elolvasta: 24
Nyomtatás

Az, amit most elmesélek, az már nagyon régen történt. Nekem is úgy mesélte el egy öreg néni, amikor várakoztam a doktor bácsira, hogy megvizsgálja a beteg torkomat.

Volt egyszer egy nagy, hatalmas erdő, tele volt gyönyörű fenyőfákkal. Szerették a madarak, és az erdei állatok is mindig idegyűltek, ha pihenésre vágytak, vagy csak a forró nyár elöl szerettek volna elbújni. Volt az erdő szélén egy kis patak, ami egy nagy folyó felé sietett. Ebből a kis patakból ittak az állatok, ha szomjasak voltak, vagy ha fürödni volt kedvük, hát itt aztán fröcskölhették magukra a vizet. A patak partján virágok nyíltak, melyek, nem csak szépek voltak, de a pillangók és méhek is boldogan látogatták őket. Ősszel, minden fa lombja színesbe öltözött, majd leveleiket lehullatták, csak ebben az erdőben maradt minden zöld. Télen, ha a hó ráült a fák ágaira, szépségükben gyönyörködtek még a csillagok is. Így teltek el az évek, amíg egy napon egy varjú, az erdő szélén leejtett egy magocskát. Azon a napon, amikor lejtette, éppen nagy eső mosdatta meg az erdőt. A kis magocska belebújt a földbe, és amikor tavasz lett, elkezdett növekedni. Csodálkoztak is a fenyők, hogy mi lehet az, mert egészen máshogyan nézett ki, mint ők. Ahogy teltek az évek, egyre csak növekedett, és egyik tavaszon gyönyörű ruhába öltözött. Minden ágán csodaszép rózsaszínű virágok pompáztak. A fenyők irigykedve nézték a szépségét.
A kis barackfa, – mert, hogy őszibarackfa volt, – azonban szerény maradt. Boldog volt, hogy sok lepke és méhecske, kék-dongó látogatta. A Nap is egyre többször melengette az ágait. Békésen teltek a napok, már apró leveleket is bontott, és jókat beszélgetett a hozzá közel eső fenyőfával, akinek az ágai közé fészkeket raktak a madarak. Barátságot kötöttek.
Egy reggelen, furcsa zajokra ébredtek a fák. Nagy kerekeken guruló zajos gépek érkeztek. Emberek szálltak ki az autóból és elkezdték a fenyőket kifűrészelni. Hiába sírtak, jajgattak, az emberek nem hallották meg őket. Az állatok elmenekültek, a patakon túlra, a madarak hangos csicsergéssel repkedtek… ide-oda.
A kis barackfa nagyon megijedt. Minden erejét összeszedve nyújtotta az ágait, és a fenyőbarátjába kapaszkodott. Reszkettek mind a ketten, hogy hozzájuk is elér az a nagyhangú gép, ami miatt sorban borulnak ki a fenyőerdő fái. Volt a fűrészelő emberek között egy magas, kalapos férfi. Észrevette a kis barackfát. Odaszólt a többieknek, hogy nézzék meg, milyen különleges, hogy itt, az erdő szélén nőtt, és a mellette levő fenyőbe kapaszkodó ágain már apró kis zöld barackok is vannak. Törte a fejét, hogyan kerülhetett oda. Végül megpillantotta a fenyőn a madárfészkeket is.
– Ne bántsátok ezt a fát, és hagyjuk élni a többi fenyőt is! Már vágtunk ki eleget. Elégedett lesz a főnök, hogy az építkezéshez lesz fája. De ezeket hagyjuk élni. Madárfészkek is vannak rajtuk, és a kis barackfa is hadd etesse majd a madarakat a gyümölcseivel.
Elővett a zsebéből egy világoskék szalagot, és rákötötte a barackfa fenyőt ölelő ágára.
– Na, szépségem, neked adom a kislányom szalagját. Legyél te is még szebb. Nőj nagyra…
A kicsi fa, leveleivel megsimogatta a férfi kezét. Így köszönte meg, hogy meghagyták az életét neki, és a fenyőbarátainak. A favágócsapat tagjai felpakoltak mindent a nagy kerekes autókra és elmentek. Újra csend telepedett az erdőre. A megmaradt fákra visszatértek a madarak, és a patakon túlról előbújtak az őzek, szarvasok, mókusok, vaddisznók, rókák…
Ha arra jársz, keresd meg a kis szalagos barackfát, biztosan neked is ad majd a gyümölcseiből…

Nyomtatás

Elolvasta: 23
Nyomtatás

Nekem Te vagy a tél vége

és a tavasz első napja.

Megmagyarázhatatlan jó

nyugalomnál is magasabban;

mandulamagszerű rügye

egy gyógy-baracknak.

Üresség és forma váltja

bölcs mindenléted,

mindenben olyan egyszerű:

hisz, meglel, s mint bújócska

élsz még bennem.

Nyomtatás

Elolvasta: 30
Nyomtatás

    Tavasz volt, kétségtelenül tavasz, csak még egy kissé csípős hűvösre ébredt a Nap. Kora délelőttre azonban már előfordult, hogy a március idusi ünnepségre menet langyosan cirógatta meztelen talpunkat a földutak pora. Ez nagy élmény volt, amíg a futballpályáig poroszkáltunk, hogy ott a hazafias áhítatnak adjon helyet a szívünk.
    A libamáj történetének kezdete azonban jócskán április elejére esett. Túl voltunk – ha jól emlékszem – a negyedikén is, és vasárnap lévén, a mozi épülete körül ténferegtem harmad- negyedmagammal. Át – átsandítottunk a kocsma udvarára, nem keresnek-e bábuállítókat a kuglizók. De ott még senki sem mozgolódott.
   Az Ady Endre utca felől azonban – az artézi kút vizét fecsergetve az árokban -, egy harcias gúnár vezetésével, négy, öt tojó lúd közeledett a mozi udvara felé. Az épület mellett akkoriban kerítés nem volt, és mögötte némi zöld fű, bokrok viaskodtak az eldobott csikkekkel, papír-darabokkal.
   A gúnár rutinosan oda vezette gyönyörű, fehér háremét a jó ízű tízóraizás reményében. Ekkor vettem észre, valahogy egyedül maradtam, a többieket nem kötötte le a libacsapat mindennapos látványa. Lehet, megijedtek a gúnár fenyegető sziszegésétől!
*
   Aztán arra lettem figyelmes, a legnagyobb tojó ugyancsak fészkelődik. – Ez hamarosan tojni fog – állapítottam meg nem kis örömmel, mert olyat még soha nem láttam. Nos, igazi látnivalónak egy hatalmas lúdtojás bizonyult, amiről a tojó hamarost felállt, és eldöcögött társaihoz, de távozása előtt mintha be akarta volna takarni messzire fehérlő tojását.
   Ez a messzire a mozi épületének hátsó, jobboldali sarkát jelentette, ahonnan kíváncsian lestem az eseményeket. Aztán minden teketória nélkül a tojásért mentem, ami kellemesen langyos volt még.
   Fel sem merült bennem, vajh kié lehetnek a libák, azaz kit illetne meg az elszórt tojás. Az ott a falu telke vagy a MOKÉP-é, azaz senki földje, tehát a tojás azé. aki megleli. Ma már nem vagyok teljesen biztos okfejtésem etikus igazában, de a tojás minden bizonnyal ebek harmincadjára került volna, a szó szoros értelmében. Ugyanis az én gyerekcsapatomnál szabadabban csak a kóbor kutyák lófráltak a falu utcáin.
*
   A zsebembe nem fért, így az ingem alá, akkor úgy mondtuk, a gelebembe dugtam a tojást, és haza ballagtam vele a Hajnal utcára. A tojást nagy büszkén mutattam nagyanyámnak, aki a pitvarban ügyködött a LUNA asztali spór körül.       Az öröm ilyetén megnyilvánulására anyám abba hagyta a SINGER varrógép berregtetését, csak megnézi már, mi lehet a vidámság oka.
– Hallod, fiam! Ez aztán nagyon szép libatojás. Érdemes lenne kikeltetni.
– Micsoda szerencse! – tódította nagyanyám – Juliska nénéd a Házhelyen éppen a minap ültetett egy fészekalja lúdtojást, és még bizonnyal alá lehetne az alighogy elkotlott libának ezt az egy tojást tenni.
   Így került hetediknek a „talált” tojás a kotló alá, és nem vált ki, sőt hatalmas gúnár lett a harmincadik napon a kukóból kibújt, pelyhesen tátogó papatyiból, akit az anyám bátyjának felesége Endrének nevezett el. Ettől persze nem voltam odáig. Hogy tudta Endrét apró korában megkülönböztetni a többi selypegő kislibától, mind a mai napig komoly rejtély előttem.
*
   Őszre kelve, én az B.-újfalui gimnáziumba, a gúnár pedig a „tömődébe” került, ahol, ha akarta, ha nem, nyelnie kellett neki az előre beáztatott kukoricát. A liba bosszúból – reszelős csőrkávájával – több ízben véresre koptatta az anyám jobb kezének mutatóujján a felázott bőrt. Mindezt levélváltásból, későbbi elbeszélésből tudtam meg.

   A liba – mint ez a címből is sejdíthető -, szépen, sok kilósra hízott, a mája bőven ütötte a több mint fél kilót, és nagyanyám főzőtudományának köszönhetően, fejedelmi étellé sült saját zsírjában, amiből én, a „jogos” tulajdonos, nem kis étvágyamra tekintettel, az oroszlánrészt, egyik hazalátogatásom alkalmából, beburkoltam a gallérom mögé, kemencében frissen sült cipóval.

   Hogy az állatvédők és a zöldek, mit mondanának minderre, gyanítom, mi lenne a nagyanyám válasza, azt meg bizonyosan tudom. Nos, azt a két „áramlat” nem tenné ki az ablakba.

Nyomtatás

Elolvasta: 34
Nyomtatás

A”zsengék” közül való “szerelemes földrajz”

Egyedül baktatok kerékvágás porán,
A háló ágyából nem keltél ma korán.
Döcögős ösvényen szemembe tűz a Nap,
Huncut bokor ága jól az arcomba csap.

Nem sajog az arcom, de a szívem, az fáj,
Most is neked üzen a zsenge fű, a táj.
Nádasok rejtekén nótát dúdol a szél,
Az élet húrjain a szép tavasz zenél.

Hallod-e a lágy zene vidám ütemét,
Megérzed-e tavaszunk ifjonti hevét?
Harangvirág is tárja picike szirmát,
Ha jól figyelsz, meghallod cseng-bongó szavát.

A vén tölgyfa tövében kis gyöngyvirág nő
Fölötte a szálerdő lombkoszorút sző.
Milyen szép a természet! Elhiszed nekem?
E folyóparti képet sosem feledem.

Berettyóújfalu.           1953 – 57

Nyomtatás

Elolvasta: 33
Nyomtatás

Ez a “vers” egyetemista koromból, az ezekilencszáz hatvanas évek elejéről való, és pesszimista hangulatomban született. Elég hosszú, de legalább unalmas egy kicsit. Nem az akkori évszázad  verse, de az enyém, és fent volt már a Toronyban, de egy szoftveres toronyomlás során elveszett. Így pótolom.

Illatfelhő üde ajka
Csókolja a csend honát,
Mintha minden ezüst lenne,
Hol a holdfény oson át.

Suhan egy árny puha szárnyon,
Útjának van célja tán,
Vágyam küldöm, vele szálljon,
Törjön át a lég falán.

Most még csend van, szellő sem leng,
Mégis vitustáncot jár,
Kihívja a győzhetetlent
A kis kósza álmadár.

Magas hangját szenderlepke
Jobb, ha féled, tiszteled,
Mert, ha bemér, nem sokat ér
Rövidke kis életed.

Rokonom ő, jó pajtásom,
Egy is vagyok tán vele,
Nyughatatlan lelki másom,
Égő vágyakkal tele.

De most szél jön, sötét felhők
Takarják el az eget,
Mi lesz veled kis barátom,
Találsz fészket, meleget?

Nem. Ő otthont nem találhat,
Kiátkozott, kőt sem ér,
Mint feldobott rongy vagy papír
Hánykódik a bőregér.

Ki tudhatja, vaksötétben,
Kísértetként hova jár,
Mit keres a magas égben,
Valójában nem madár.

Gonosz lélek, vért szipákol,
Az ördöggel cimborál,
Boszorkányok konyhájában
Főzi, s issza ki borát.

Kitaszított torzszülött ő,
Titkos barlangban lakó,
Ha eltűnne mindörökre,
Az volna csak „csodajó”.

Pedig tudd meg embertársam,
Ki rossz hírét keltetted,
Bár rejtélyes, titokzatos,
Ne vetítsd rá félelmed.

Oly tudás van birtokában,
Amit hogyha ellesel,
Vaksötétben, szemek nélkül,
Biztonságban elleszel.

Nyomtatás

Elolvasta: 56
Nyomtatás

A hibiszkusz bokrunk már akkor is tinédzser korában szipózta magába a Nap nem közvetlen, éltető sugarait, amikor úgy tizenöt éve megkaptuk a szomszéd sorházból elköltöző családtól. Nem akartak már vele bajlódni, mert ugyan szépen, üstformára volt metszve, ám meglehetősen elostorosodott.

Jó tíz éve bekerült a kopolit féltető alól – a télre való tekintettel, állandóra -, a lépcsőházunk keleti ablaka elé, ahol most is tanyázik, a kényes-nemes kamélia mellett.

Az idei, forró nyár neki sem tett jót, bár rendszeresen és „szakszerűen” öntöztük (mikor, hogy sikerült).

A két bokor szeptember elején gondolt egyet, és bimbókezdeményeket húztak elő varázsszákjukból.

Mindegykőnk nagyon szerette volna, ha a bimbók ki is nyílnak. Erre a mályvarózsánál látszott nagyobb esély, mert őnagysága, a kamélia igencsak szeszélyes, érzékeny és kényes hölgyemény.

Várakozásunk a hibiszkusznál teljesült is, mert két rózsa közül az egyik teljesen kinyílt (2022.11.09.), a másik pedig javában készülődik. Egy ígéretes bimbó pedig, mutatván majdani piros szoknyáját, előóvakodott egy mellékhajtás csúcsán.

A kamélia ugye, metszés után, általában tavasszal szokott csodaszép rózsáival pompázni, félárnyékos helyeken, ha megfelelő neki a hőmérséklet mellett a páratartalom is. Minthogy azonban tavasszal nem virágzott, minden erejét a növekedésre fordíthatta. Ezt nem hagyhattam. Július végén, augusztus elején megmetszettem.

Nagy méltósága ellenére azt azért nem tudhatta, nem tavasz van, hanem éppen is nyár vége felé jár az idő. Válaszreakciója az volt, hogy hozott néhány bimbót, melyek közül csupán három indult fejlődésnek.

Arra kicsi az esély, hogy bármelyik is kinyíljon, de csodát várunk tőle. Ezért, amikor locsolom, vagy elsasszézok mellette mindig nagy „Halló, Milady!”-vel köszöntöm. Várunk.

Nyomtatás

Elolvasta: 97
Nyomtatás

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.
Fiatalnak és erősnek érzem magam, a vérem csak úgy száguld az ereimben. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok a part felé.
Ahogy kiérek a mozaikszerű márványlapokkal borított teraszra, érzem a kő diszkrét hűvösségét, majd ahogy tovább megyek, már meleg, sárga, aprószemű homok tapad a lábujjaim közé.
Öreg Nap cimborám vakítóan és kitartóan süt az enciánkék égen, felhő egy szál se. A sirályok valamiért éktelenül rikácsolnak.
Ahogy a vízhez érek, először csak a lábam ujját dugom bele, finoman hűs… Felnevetek, majd derékig gázolok, miközben azon agyalok, igazából azt sem tudom mit keresek itt. Nem számít! Rájövök, nincs jelentősége. Átjár a létezés öröme.
Balra, a távolban észreveszem a szüleimet. A parton sétálnak, kéz a kézben. Integetek és ők visszaintegetnek. Fiatalnak tűnnek, apám haja még sötét, anyám dús aranyszín sörényét kontyba tűzi. Lassan, mosolyogva andalognak, anyám hozzábújik, apám átöleli. Olyanok, akár egy lassított felvétel.
Hangokat hallok, odanézek és alig hiszek a szememnek. Itt van mindenki, a legjobb barátaim. Fürdőnadrágban, törölközővel a vállukon cigarettáznak, nevetgélnek.
Nem értem. Mikor az előbb kijöttem, hogy nem vettem őket észre?
Hátulról egy puha, kéz fogja be a szemem. Sötét borul rám, de ezer közül is megismerem. Hát Ő is itt van?!
– Lehet-e ennél szebb? – kérdezem, miközben megfordulok és gyengéden magamhoz húzom.
Nem ellenkezik, barna haja az arcomba hull…
Aztán egy furcsa, ismerős kis dallamot hallok, először lágyan, akár a fuvallat, majd tücsökciripeléssé erősödik és ezzel együtt az egész világ elkezd olvadozni, beszürkülni, a dolgok drasztikusan elhalványulnak, elveszítik alakjukat, míg végül mindenütt csak a vegytiszta sötétség marad.
Szemem lassan szokja, morgok akár egy csapdába esett vadállat, miközben bénán tapogatózom a telefon után. Végre meglesz, kikapcsolom az ébresztést. Az asztali óra halványan fluoreszkálva öt óra harminckét percet mutat.
Hát új nap virradt, mennem kell megint a gyárba. Óvatosan felülök, várok pár percet míg helyreáll a vérkeringés, majd lassan, nehézkesen kibotorkálok az odúszerű panelkonyhába – fájó ízületeim recsegve engedelmeskednek. Felteszek főni a kotyogósban egy erős feketét.
Sóhajtok. Hosszú lesz a mai nap.

Nyomtatás

Elolvasta: 82
Nyomtatás

az augusztusi nyárban
nyújtóztunk a fövenyes
Dunánál
szél se rebbent

nagyobbacska kőre
hajtottuk ruhánkat
bordó köpenyem

felettünk a halványkék ég
békét sugárzott
egy zöld ág rám hajolt

és akkor hirtelen
kilegelt a víz
és mint mohó éhes állat
sodorta mindenünk
szatyromat, ruhánkat

ugrottam utánuk
ár ellenében
nagy karcsapásokkal
a tolvajt utolértem

kihúztam a partra
táskám minden kinccsel
némi vizes pénz benn
meg a kis ház kulcsa:
menekvésem