Ebergényi Németh Magda : Ígéret

Akkor ott, a halálos ágynál megígérte, hogy neki nem lesz gyermeke. Fölötte ne rendelkezzen, az ? verejtékén ne osztozzon senki sem!

  

Andris csak állt nagykabátban a konyhaajtóban és nézte a gyászolókat. Nem hatódott meg, sejtette, hogy valahogyan ilyen lesz. Azért képzeletét túljátszották így is. Amott bent azok hárman egymásra borulva komédiáznak. Mögötte az anyja könnytelen, dermedt arccal. Kifelé fordul, szemközt az anyjával s szemével kérd?n kerekít, mintha kérdezné; Te még maradsz? Az asszony fejet ráz a kimondatlan kérdésre válaszolva. Hideg van, keményen átfagyott január. Felmarkol egy darab havat, s azzal dörzsöli az arcát. Le akar mosni magáról valamit. Aztán ráébred hogy kívülr?l tiszta. Csak a lelkét mocskolták be! Pedig sejtette, hogy ez lesz, csak nem ennyire. Ha idegen látja ezt a három gráciát, belesajdul szíve a fájdalomba. Neki meg csak egy rossz színjáték az egész. Nem gondol a könnyel, férfiember. Nem sírhat, mert már a gyermekkorban megtanulta, hogy neki a keménység s az er? a dolga! Pedig de jó volna néha sírni a délceg katonának is! Szaporán lépked a hóban az anyja nyomában. Milyen kicsik ezek a követhet? lábnyomok és milyen határozottak! Céltudatosan, sarokról sarokra kemény lenyomatot hagynak. Otthon csak ültek szótlanul a homályban. Mindkett?jükben a múlt egy darabkája motoszkált és fura mód kiszínesedett, felnagyított lett a kép;

Dédivel ketten szedték a pirosló cseresznyét, s az öreg elmondta, hogy neki bizony kiskorában ilyenkor fütyülni kellett. Minden guruló szem a piacra ment. Azóta sem szerette ezt a gyümölcsöt, mint rossz emlék csordult a nedve. Volt már annak vagy húsz éve, hogy Dédi még fürgén mozgott. Aztán ? elkerült tanulni messzire s mire visszajött, az öreg olyan furcsán összetöpörödött. Amikor otthon letelepedett és építkezésbe kezdett, Dédi teljesen felelevenedett. A Nappal kelt s nyugtáig elzavarni sem lehetett. Próbálta fékezni, hogy így a hetvenen túl ne dolgozzon annyit, amaz meg csak halkan dörmögte: "Andris, Andris, nem értesz te még semmit" Pedzett már valamit. Az öregasszony volt az oka mindennek. Belekötött folyton az öregbe s értett is a civódás nyelvén! Több mint ötven évet leéltek egymás mellett, s ahogy éltesebbek lettek, folyton mélyültek az ellentétek. Dédi örökmozgó, folyton alkotó természet volt. Ha valamit megszerzett, az már tovább nem érdekelte mindig csak az új kihívás érdekelte. Megjárta a háborút, lett két család és unokák. Amikor feleszmélt, hogy élni is kéne, már leadhatta a munkakönyvét. Hja, a fiatalságát már vissza úgysem kapja, de legalább öröme lett volna a két leányában! Azok meg már a javakon marakodtak! Az öregasszony az id?sebbiket pártolta s ebb?l lett közöttük a galiba. El?bb még csak elt?rte a dolgokat, aztán amikor ágynak d?lt, szelíd lelke nem engedett, k?kemény lett! Az a két lány egyforma, mindkett? az ? utódja, egyiket sem csalhatja meg! Miért legyen az id?sebbik kedvezményezett?! Szórakozni szeretett, a kisebbik meg mint ?, folyton törekedett. Meg amikor a v?jét eltemették, akkor is többet számíthatott megözvegyült lányára, mint a másikra. Az a vén boszorka is csak az Annust támogatta, tudta jól, hogy titkon a pénzükb?l is pártfogolja. Dédi évtizedes szeretete kifekélyesedett, a parancsolgatásokat már nem t?rte el. Gyengült, húzta az ágy, érezte, az epéskedés nem tart már soká. Ilyenkor szívét a harcokban nem ismert félelem húzta össze. Félt a haláltól, az er?tlenségt?l, az elmúlástól. Tudta, amazok már ugrásra készen várják az osztozkodást. Mégsem az bántotta, hanem hogy bedughatják az ispotályba! Az id?sek minden félelmével irtózott az idegen környezett?l. Nem tör?dtek az érzéseivel.

Andris lassan gy?l? könnyében ott volt az öreg könyörgése, kórháziágyas szánalmas verg?dése. Akkor kellett volna elhozni, akár a rágalmakat is vállalni! Dobhártyáján dübörögtek a segélykér? szavak: "Vigyél haza!" Anyjára hiába nézett, annak gyávaságát az apaszeretet sem oldotta. Beleszólni az unoka jogán? Lehurrogták, hát várt a lehet?ségre. Pár napos viaskodás után Dédi belenyugodott a végzetbe, feladta a reményt. Bugyborékoló halálhörgését hallva, Andris csak egyet kért a sorstól: Minél el?bb legyen már vége ennek a megalázó szenvedésnek! Akkor ott, a halálos ágynál megígérte, hogy neki nem lesz gyermeke. Fölötte ne rendelkezzen, az ? verejtékén ne osztozzon senki sem!

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Ebergényi Németh Magda 15 Írás
ÁÃ?llok a létra középső fokán. Mellettem a Társam, mögöttem két fokkal Lányaim. Nem siránkozom rosszkor megszületett mivoltomon. Idáig tiszta még a lapom. Gerincesnek születtem, s arra vigyázok, hogy tartásom egyenes maradjon. Anatómiát tanultam, de jobban szeretem az ÀžembertantÀ?. Ha érzelmeimmel gondolatokat váltok másból ki - megéri. Tisztelem a gyermek őszinteségét, az idős tapasztalatát, s aÀ? középutasÀ? igazát. Egyezséget akarok, mert magam is ellentmondás vagyok! A külsőségekre mai világunkban - rossz megfontolásból? - keveset adok. Az ember szépsége lelkében rejlik, azt kell megkeresniÀ¦