Avi Ben Giora. : A totó

*

 

Katonakoromban, amikor még a tényleges időmet töltöttem, minden hülyeségben benne voltam. Már túl voltunk a fanyar, ostoba kiszúrásos próbákon, amikor is egyik kopasz a másiknak az orra alá borsot próbál törni. A skála nagyon hosszú, a fogkrémes bekenéstől a cipőpasztás kikenésig, vagy amikor az ágy fölé a bakának egy vízzel telt nylonzacskót akasztanak, hogyha reggel kilép az ágyából, akkor rögtön egy kis hideg vizes zuhany ébressze. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy nagyjából addigra már kialakultak azok a barátságok, amik aztán a szolgálati időn túlra, egy életre is kinyúlnak. Egy pár akción már túl voltunk és megismertük a puskapor fojtó, szúrós illatát.

 

Megtudtuk és megtanultuk mi az, egymásra utaltnak lenni és egymáson segíteni. Szóval már egy összeszokott csapat voltunk. Kevesen voltak itt a régi nagycsapatból, akikkel együtt csináltuk a kiképzés keserveit. Össze-vissza négyen kerültünk közös bázisra a légierőhöz. Akárhogy is veszem, elég jó arány, mert 12-en voltunk egy közös sátorban és abból az egyharmad megmaradt. A többiekről is tudtunk mindent és ők viszont. Havonta egyszer mindig találkoztunk egy tel-avivi kocsmában a Disengofon. Sokan mondták azt abban az időben, hogy mi azért megkaptuk a magunkét. Mármint mi négyen. Mert anno úgy vélekedtek rólunk, hogy szeretünk katonáskodni, de ha lehet a sűrűjéből is szeretünk kimaradni.

 

Szóval, ha valami gázos nagy meló volt ott voltunk, de igyekeztünk azért úgy helyezkedni, hogy ne mi legyünk az elsők, akiket kiválasztanak. Mégis valahogy a sors úgy hozta, hogy az egyik legdélebbi bázisra kerüljünk. Itt éjjel-nappal kibírhatatlan volt a klíma. Reggel és délután iszonyatos hőség, este meg majd hogy nem hideg a napi hőmérséklethez képest, mert a negyven fok után a tizenöt hidegnek számított. Nem is lehettünk minden héten otthon, sem szabadságon, mert nem biztos, hogy felkerültünk a repülőre, amely az ország központjába illetve északra szállította a bakákat szabadságra. Busszal vagy stoppal nem volt érdemes elindulni, habár sokszor csináltuk, mert mire hazaért az ember és kicsit meg is pihent, már fordulhatott is vissza a bázisra. Ennek ellenére szerettünk itt lenni, sőt én, mint hivatásos is itt maradtam. Anno a Közel-kelet legmodernebb és legkorszerűbb bázisa volt. Ennek megfelelően szinte mindenünk volt. Színház, mozi, klub helységek, kantinok és uszoda, sportpálya. Semmiben nem volt hiányunk.

 

Mi négyen természetesen igyekeztünk egy szobába is kerülni, de ez nem ment könnyen, mivel nem egy körletben voltunk. Juval es Ron az ellátásnál voltak, míg én és Amir közvetlen a repülőszázadnál, a készenlétieknél. Amir a légi irányításnál szolgált. Itt kapott kiképzést és kurzust. őirányította a gépek le és felszállását. Én meg a térképészeti értékelésnél voltam. A feladatom igen összetett volt. Légi felvételeket készítettünk és elemeztünk, majd az elemzést elküldtük magasabb helyre tovább értékelni. Azért volt ez érdekes, mert néha ugyanúgy repültünk gépeken, mint a harci pilóták. Igaz, csak az anyósülésen, de ez akkor is egy leírhatatlan élmény. Szóval csak esténként találkoztunk, vagy a kantinban vagy a klubban. Már próbálkoztunk a lottóval, totóval, de soha sem nyertünk. A totót azért tovább játszottuk. Igaz én nem voltam nagy focirajongó, mert a kosárlabda jobban érdekelt, de a tippjeimet azért én is leadtam mindig és így kombináltuk aztán össze a négyünk egységes tippjét.

 

Történt, hogy egy hétvégén egyikünk sem tudott kimenni a bázisról. Mindannyian szolgálatban voltunk, csak Juvalnak volt módja – neki sem biztosan – kimenni, le a városba, ami úgy 25 kilométerre volt. Ő a gépkocsizóknál szolgált, tehát elviekben bármikor képes volt kocsira pattanni. Erre az egy módra kellett hagyatkozni, hogy valahogy csak kijut és feladja a tippszelvényt. Eltelt a péntek és már szombat volt. Juvalnak se híre se hamva nem volt. Valami gubanc lehet vele gondoltuk, mert olyan csak ritkán volt, hogy egész hétvégén ne találkoztunk volna vele. Ha valaki lelepett a városba és csak szombat este jött vissza, arról tudtunk, elvégre haverok voltunk. Most is ilyenre gondoltunk. Biztosan összehozta a kellemest a hasznossal és, ha már meglovasított egy kocsit, akkor lent is maradt vele a városban. Persze nagy volt a lebukás veszélye, hogy valaki fejes meglátja és felírja a rendszámot. Ellenőrizteti, hogy jogosan vitte-e el a kocsit és használta az állam illetve a katonaság benzinét. Legtöbbször sikeresen jött vissza anélkül, hogy utána bármi baja is lett volna. Már szombat este volt és ő még midig sehol. Érdeklődtünk a közvetlen bajtársaitól és azok megerősítették azt a gondolatunkat, hogy elvitt egy kocsit és most a városban dőzsöl. Megvárja az alkalmat, hogy ugyanúgy csendben vissza is jöjjön, ahogy elment.

 

Na akkor megnyugodhatunk. A totó fel lett adva, most már csak a szerencse kell. Nyolc után este bevonultunk a klubba és letelepedtünk a tévé elé. Vártuk a sporthíreket és az eredményeket persze. Elkezdték beolvasni, utána rögtön mutatták is. Nem akartunk hinni se a szemünknek se a fülünknek. Mind a tizenkét tipp helyes volt. Na akkor gyerünk ünnepelni. Nem törődtünk azzal, hogy ki, mi, aki akkor a kantinban volt azt meghívtuk bármit kért.

 

Ettünk, ittunk és vártuk Juvalt. Semmi kétség, mindegyikünkben az volt, hogy a városban ő is nézte a tévét és most vagy lelép a szelvénnyel vagy ő is elveri a még meg sem lévőnek a ráeső részét. Az előbbi teljesen képtelen ötlet volt, mert ugyan hová a fenébe menne, mint katona, még ha milliókat nyert is. Már záróra volt a kantinban, amikor valaki jött egy üzenettel. Juvalt elkapták a kapuban még pénteken, amikor le akart menni a városba és laktanyafogságban van. Azt üzeni, ne ünnepeljünk, mert a szelvény még mindig a nadrágja zsebében pihen az erszényében, mivel ki sem tudott jutni.

 

Aznap akik ott ültek velünk a kantinban, roppant vidámak lehettek, hogy három hülye orrba-szájba hívta meg őket mindenre, amit csak kívántak. Mi meg fejenként otthagytuk majdnem egyhavi zsoldunkat, ami nem kevés pénz volt.

 

Azóta sem totózunk együtt. Még a leszerelésünk utáni bulit is úgy rendeztük, hogy előzőleg összedobtuk a pénzt, hogy tudjuk mennyi és csak utána rendeltünk. Jobb az óvatosság. És igaz a mondás is.

 

Amit meg nem fogsz, arra ne költekezz, csak ha már a kezedben van…

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.