Józsa Mara : Dalok… hangulatok… álmok…

    

Az asszony a hátát a konyhaszekrény oldalának támasztotta, úgy figyelte a fiút, aki idegesen dobálta a holmija nagy részét egy hatalmas táskába, a többit pedig egy barna kartondobozba. Csak akkor szólalt meg, amikor a srác dacos arckifejezéssel, a csomagok súlyától görnyedten, megpróbált kiaraszolni.

 – A lakbérrel mi lesz? A múlt havit sem kaptam meg.

   A fiú dühösen fújtatott egyet, s doboz tetejér?l az asszony lába elé hajított egy reklámszatyrot, amely nagy csörömpöléssel esett a konyhak?re, ? maga pedig köszönés nélkül kifordult az ajtón.

   Az asszony egy ideig meredten nézte a csomagot, miközben kifelé fülelt, azt figyelve, ahogyan a távolodó léptek kopogása egyre halkabban visszhangzik a folyosón. Amikor semmi mást nem hallott, csak a csend sercegését a fülében, akkor hajolt le fájósan roppanó derékkal a zacskóért. Megemelte, s CD-k sokasága csúszott ki csilingelve a foltos kockak?re. Nem sokat tör?dött velük, visszaseperte mindet, és leakasztotta a lakáskulcsot.

 

   Kis presszó, alig pár vendéggel és Robival, a bágyadt pultos-tulajdonos fiúval. Az asszony a kávégép mellett ült, a kényelmetlen magasított széken, kicsit oldalvást, hogy rálásson a bejáratra és az asztalokra is. El?tte magas pohárban színtelen ital. Id?nként lassan kortyolt néhányat, ezzel törve meg az egykedv? bámészkodást.

 – Nagyon levert ma. Mi bántja? – szólította meg a fiú.

   Az asszony felemelte az öléb?l a reklámtáskát; üveges csörrenéssel rendez?dtek benne a CD-k.

 – Ezek! Elment albérl?m! Minden el?zetes bejelentés nélkül. Ukk-mukk-fukk, összepakolt, és elment a nyavalyás. Az utolsó két hónapot ki sem fizette… – A szatyrot nagy csörömpöléssel a pultra lendítette. – Ezeket hagyta a lakbér fejében! Ötvenkét CD-t a negyvenezer helyett!

 – Annyi talán ki is jön bel?le. Az ezrest megkaphatja darabjáért.

 – Ahogy maga azt gondolja! Új korukban lehet, hogy értek annyit, de ezek már kopott vackok.

   A fiú áthajolt a pulton, és belenézett a szatyorba.

 – Saccra nem látszik ez ötvennek.

 – Mert nem is annyi. Most jövök az „antikvárustól", harminchetet átvett, de ezeket félredobálta.

 – Megnézhetem? Hátha van benne kedvemre való. – Átpörgette a CD-ket, s néhányat félretett. – Ezt a négyet megveszem. Mennyiért adja?

 – Az „antikvárus" 500-ért vette meg.

 – Négyszáz?

 – Ne komolytalankodjon már! Ötszáz! Így is bagóért van!

 – Jól van – egyezett bele Robi, kiszámolta a pénzt, aztán az egyik asztal felé intett. – Látja azt a kockás inges gyereket? Nagy gy?jt?! Tehetne nála is egy próbát. Menjen oda bátran, mondja neki, hogy én küldtem!

   A szemét oda-odavillantotta, miközben sört töltött, kávét f?zött, mintha így akarná biztosítani, hogy rendben menjen az üzletelés. Látta, hogy az asszony diszkréten odahajol a sráchoz, majd fejével a pult felé int, s utána halk sutyorgás közepette végignézik a kínálatot. Több is a felénél az asztalra került, a maradékot tétován szorongatta az asszony, majd miután átvette a pénzt, még néhányat az asztalon lév?kre csúsztatott, és indult vissza a pulthoz.

 – Kett?t még magának is adok, ráadásnak. Ezt a törött fedel?t meg elteszem, hogy emlékeztessen: albérl?ben ne bízzak, csak ha már fizetett.

   A fiú nézegette a szerzeményeket.

 – Mit javasol, melyiket hallgassuk meg?

   Az asszony gondolkodott egy picit.

 – Az enyémet. Otthon úgy se tudnám.

   A fiú már nyúlt is érte, és jól szemügyre vette. Megforgatta, de különösebb érzelmek nem látszottak az arcán. Kilépett a pult mögül, s a lejátszóba tette a korongot. Az a pár vendég, aki eddig unottan üldögélt, kíváncsian fordította arra a fejét. Furcsa sistergéssel indult a lemez, majd lassan kibontakozott bel?le a zene, s rövidesen betöltötte a teret. A vendégek lélegzet fojtva figyeltek a furcsa dallamokra, a hangszerek között édes-lágyan kanyargott az énekes hangja. Az asszony a fogához koccantotta poharat:

 – Mary?! – A pultos fiú némán bólintott rá. – Így hívott az els? szerelmem.

   Közben új vendégek jöttek, megtörték a zenehallgatás varázsát. Az asszony közelebb húzódott a géphez, a fiú kis id? múlva odament hozzá:

 – Tegye fel Mary! – nyújtotta oda a fejhallgatót. Az asszonyt meglepte, hogy a régi nevén szólítják, kis zavar futott át az arcán, aztán engedelmesen a fejére igazította a hallgatót, és köszönetfélét biccentett. Összemosolyogtak.

   Közel egy óra múlva állt fel, akkor odasomfordált a pulthoz:

 – Meghallgathatnám még egyszer?

   A fiú készségesen megkerülte a pultot.

 – Annyira tetszik?

 – Nagyon, és ki tudja, mikor hallgathatom meg újra. Nekem nincs ilyen lejátszóm.

 – Magnója sincs?

 – Van egy magnós rádióm, de abba hogy tegyem bele a CD-t?

 – Abba sehogy, de valaki átmásolhatja kazettára.

 – Ugyan ki?

 – Én.

 – Megtenné nekem?

 – Hozzon egy üres szalagot, másnapra elkészítem a másolást. Úgy legalább kvittek leszünk CD-ügyben.

 – Rendben.

 

   Lassan híre ment a környéken, hogy van egy bolondos öreglány; Marynek hívatja magát, a magnóját a nyakában hordozza, és állandóan egy különös hangú zenészt hallgat. Ha esetleg megszólítják, akkor készségesen kiveszi a fülhallgatóit, és bárkivel megosztja kedvenc dalait. A hallgatnivaló pedig egyre szaporodott, a presszóvendégek és mások jóvoltából szépen gy?ltek a kazettái, végül a m?vész összes fellelhet? szerzeményét megkapta.

   Ilyenformán nagy volt Mary körül a nyüzsgés, amerre csak járt, megfordultak utána, és a kávézóban is nagyobb lett a forgalom miatta. A tulajdonos fiú jó érzékkel gyorsan rájött erre, és egyre azon fáradozott, hogyan fordíthatja üzlete javára az asszony különös rajongását. Mindent elkövetett, hogy a legenda minél tovább éljen, s a híre minél messzebbre eljusson. Egyszer például megszerezte a dalok angol nyelv? szövegét, s egy egész délután azzal telt, hogy a vendégek egymás kezéb?l szedték ki a lapokat, és mire estefelé Mary beállított egy tonicra és pár baráti szóra, már jó néhányat le is fordítottak. Az asszony könnyekig meghatódott ennyi figyelmességt?l, s amikor beleolvasott a szövegekbe, er?sen remegett a kezében a papírlap.

 – Egészen más így, hogy értem is, mir?l van szó a dalban – mondta elandalodva. – Milyen kár, hogy soha nem tanultam angolul. Nekünk még az orosz volt a kötelez?.

 – Tanulni soha nem kés? – szólt közbe valaki, s hangos helyeslés követte szavait.

 – Tényleg Mary, próbálja meg! Itt mindig van valaki, aki korrepetálná, ha valamiben elakad. – Kapott a lehet?ségen Robi, és támogatást várón körbenézett. Néhányan élénken bólogattak, így rövid id? alatt eld?lt, hogy Marynek be kell iratkoznia egy angol nyelvtanfolyamra.

 – Biztosan nagyon drága – húzódozott az asszony.

 – Egyáltalán nem. Most olvastam valahol, hogy ingyenes is van. Valami ürge hazatelepült Amerikából, és hat hétig ingyen lehet tanulni nála. Állítólag olyan sikeres a módszere, hogy utána mindenki folytatja pénzért is – lelkesedett az egyik vendég. – Ez éppen jó lenne Marynek. Holnapra megkeresem azt a cikket.

   Erre már az asszony sem tudott mit mondani, a továbbiakban kissé fáradtan, csendesen nézel?dve kortyolgatta az italát.

   Másnap még egy meglepetés várta Maryt a presszóban, nemcsak az ígért újságcikk, hanem egy parafatábla is. A pultnak döntve várta még, hogy valahová beverjék az odakészített szöget, amelyen majd lógni fog. Robi és két vendég éppen a megfelel? helyet keresték neki, s nagyon megörültek az asszony érkeztének.

 – Ó. Mary! Talán magának jobb szeme van ehhez – fordult felé a fiú. – Mit gondol, hol érvényesülne legjobban a faliújságunk?

 – Faliújság? – hökkent meg az asszony. – Ide, a presszóba? Mi lesz rajta?

 – Hú! Sok minden! – hangzott titokzatoskodó arckifejezéssel a válasz. Majd sürget?en folytatta. – De hová tegyük?

   Mary körbenézett, aztán a szeme visszaugrott egy helyre; a pult mellett volt egy kiugró, ahol hatalmas dézsában egy filodendron bágyadozott.

 – Ha azt a virágot kicsit oldalra, az ablak felé húzná, azon a falon jól mutatna.

   A fiú összehúzott szemmel mérlegelte a javaslatot, és elégedetten bólintott.

 – Igaza van. Hálából vendégem a mai tonicra. De ihat mást is – azzal felemelte a táblát, és kinyújtott karokkal odapróbálta a filodendron mögé. – Remek!

   Megmarkolta a virágláda oldalát, és egy nagy lendülettel odébb húzta. Pár perc múlva már a falon lógott az új dekoráció, s?t azt a kevéske vakolatot is lapátra seperték, ami a szögbeveréskor lepergett. A fiú visszament megszokott helyére a pult mögé, s id?nként furcsa kis mosollyal a szája sarkában, rá-ránézett a még üres faliújságra.

   Mary megkapta a grátisz-italt, kortyolt bel?le, nézel?dött, váltott néhány szót a fiúval, közben beleolvasott a nyelviskolát reklámozó cikkbe, aztán egy jó félóra múlva szedel?zködni kezdett.

 – Már itt is hagy? – hajolt közelebb kicsit csalódottan Robi.

   Mary leereszkedett a magas székr?l, megigazgatta a szoknyája ráncait, s némi fennköltséggel a hangjában így szólt vissza:

 – Megnézem ezt az iskolát.

   A fiú szemöldöke magasra szaladt a csodálkozástól.

 – Ezt nevezem! Nem rágódik túl sokat!

 – Csak megnézem! – intette le Mary. – Lehet, hogy fel se vesznek. Egy nyugdíjasban mi fantáziát látnának?

 – Amit a többiben: hogy folytatja a tanulást, ha majd fizetni kell is.

   Egészen az ajtóig kísérte az asszonyt, s a lelkére kötötte, hogy másnap feltétlenül nézzem be; tudni szeretné, milyen sikerrel járt a nyelviskolában.

 

   A faliújság pár nap alatt megtelt, s a mindenféle közlemény, hirdetés, ajánló között volt egy pársoros kérés: segítsenek Marynek a nyelvtanulásban, a fizetség egy ital, kinek-kinek az igénye szerint. A jelentkez?kr?l pontos beosztás is készült, így „tanár és diák" nem véletlenszer?en futott össze.

   Minden nagyon jól alakult. Mary szorgalmasan járt a tanfolyamra, a korrepetálásokat is komolyan vette, s közben egészen kivirult a lelkesedést?l; arcáról a ráncok nem t?ntek el, de mégis más lett, a b?re színt kapott, szemeiben t?z égett. Régi, félrerakott ruháit húzta el? a szekrény mélyér?l, s némi habozás után vett egy üveg kölnit is. Egyik nap odáig merészkedett, hogy kicsit szégyenl?sen leheletnyi rúzst kent az ajkaira, de attól idegennek érezte magát, és indulás el?tt gyorsan letörölte.

   A presszós fiú is elégedetten dörzsölte a tenyerét, a vendégszám kiugróan megn?tt, egyre többen nyitottak be kíváncsian, hogy meghallgassák a Mary-legendát, s megcsodálják Maryt magát.

   Egyik este, a nyelvóra után Mary, ahogy máskor is, pár percre benézett a presszóba. A tulaj sokat sejtet?en hajolt hozzá:

 – Valaki várja magát!

   Mary kérd?n húzta fel a szemöldökét, de miel?tt a fiú válaszolt volna, valaki alig érezhet?en megérintette a vállát. Odakapta a fejét.

 – Megismer? – kérdezte széles mosollyal a fiatalember.

   Mary bólintott.

 – Valamelyik CD-vel van probléma? Ne féljen, elhiszem magának, és az árát is visszaadom – már nyúlt is a tárcájáért.

   A srác felnyerített, s kezét az asszony karjára tette.

 – Nem ezért keresem – a zsebéb?l egy tokot vett el?. – Ez egy koncertfelvétel a kedvencér?l. DVD-n.

   Mary tanácstalanul a pultos fiúra nézett, aki készséggel sietett a segítségére.

 – A haverom ajándékba hozta magának. Holnap zárás után a törzsvendégeknek rendezünk egy zártkör? vetítést. Maga lesz a díszvendég Mary.

   Az asszony csak ámult. Egy pár pillanatig meg volt zavarodva, de aztán eluralkodott rajta egy érzés, amit talán a sztárok is éreznek, amikor a többi ember fölé emelik ?ket, amikor felruházzák ?ket valamivel, ami a megkülönböztet? figyelem középpontjába helyezi ?ket – akár érdemtelenül is.

   Mary nem gondolt ebbe mélyebben, csak hízelgett neki, hogy miatta van ekkora cécó, hogy az ? ártatlan, feltétel nélküli rajongása miatt fárad ennyi ember, hogy kivívta mások tiszteletét valamivel, ami azóta lehet, hogy alább hagy benne, vagy el is múlt volna már, ha nem jön újabb és újabb hullám, amely visszalöki ?t a mostanra kötelez?vé diktált lelkesedésbe. Nem értette, hogy másfajta érdek is létezhet, mint az, hogy ? még jobban érezze magát, így nem félt attól a veszélyt?l sem, hogy lassan elveszítheti a zene élvezetét is, mert annyi lesz rajta a mindenféle sallang, és f?képpen, mert nem lesz meg a megfelel? nyugalma, a bels? csendje, amelyben úgy visszhangozhat a zenéje, mint mikor el?ször hallgatta végig.

 

   A tanfolyamot Mary remek eredménnyel fejezte be. Boldogan újságolta asztaltól-asztalig járva, hogy a tanár külön kiemelte az ? teljesítményét, és egy bónuszt ajándékozott neki, így hogyha folytatja a tanulást, húsz százalék kedvezményt kap.

 – És folytatja Mary? – kérdezték többen is.

   Az asszony lelkesen bólogatott.

 – Januárban kezd?dik, de már összegy?jtöttem a tandíjat. Soha nem hittem volna, hogy én ebben az életben még tanulni fogok, azt meg f?leg nem, hogy ennyire élvezem is.

 – És azokkal a dalszövegekkel mi van? Ért már bel?lük valamit?

 – Próbálgatom a fordítást. Kis segítséggel egy-kett? készen van – mosolyodott el, aztán belekotort a táskájába, és egy négyrét hajtott papírost emelt ki. Kisimogatta a lapot, és körbe mutatta; a kéktintás sorokat itt-ott piros szín?vel írták felül. – Ezt most adta vissza a tanárom, megdicsért, mert alig talált benne hibát.

   Nem tudni, ki kezdte el, de nagy taps lett bel?le. Mary zavarában mélyen elpirult, a kézfejével h?sítgette ég? arcát. A hangulatot csak tetézte, hogy a tulajdonos nagy hirtelen két üveg pezsg?t hengerített a pultra.

 – Erre inni kell! Egy pohárra mindenki a vendégem.

   A kis csapat záróráig ünnepelt, kés?bb már nem annyira Maryt, mert ? nemsokára elköszönt, hanem csak úgy. Robi elégedett pillantásokat vetett a gyorsan szaporodó üres üvegekre. Bár a fogyasztásokból szép summa kerekedett, a vendégek a jól sikerült este feletti örömükben ellenkezés nélkül dobták össze a számlát, s jelent?s borravalóval toldották meg a végösszeget. Egyikük, kissé kapatosan vigyorogva felemelte a mutatóujját, és ismét el?húzta a tárcáját. Körülményesen kirángatott bel?le egy ötszázast, és nagy lendülettel az asztalra csapta:

 – Ezt meg a Marynek adom, a tandíjához.

   A többiek egy pillanatra meghökkentek, de valaki elkurjantotta magát:

 – Nagyszer?! Csatlakozom! – és sorra nyíltak a pénztárcák, susogtak a bankók, csörögtek a fémek, s hamarosan kis kupac emelkedett bel?lük az italfoltos abroszon.

   Robi egy kis kosarat hozott, és számolatlanul belesöpört mindent az utolsó fillérig, majd egy teátrális mozdulattal a tetejére ejtett egy ezerforintost.

   Megtapsolták, aztán lassan szedel?zködni kezdtek.

 

   Másnap leesett az els? hó. Mary el?bb a kezeit dörzsölte át, s csak azután tornászta fel magát a pult el?tti magas székre.

 – Robikám, egy forró teát tud nekem csinálni?

   A fiú nyájasan közelebb hajolt:

 – Akár kett?t is, ha az a kedves vendég óhaja. Rummal? Citrommal? Egyébbel?

 – Citrommal. Mi újság? – kérdezte szórakozottan az asszony, miközben a keszty?jét, sapkáját rendezgette.

   A fiú kezében megállt a forró vizes kancsó.

 – Nahát! Maga még nem is tudja… – de elhallgatott, elkészítette a teát, s csak akkor folytatta, miután a csészét a n? elé tolta. – Ezt nézze meg!

   A pénzes kosárkát odacsúsztatta a g?zölg? tea mellé. Mary a hidegt?l vörösre csípett kezeit a csésze oldalán melengette, s csak egy röpke pillantást vetett rá. Kérd?n nézett a fiúra.

 – A magáé.

 – Ez? Hogy-hogy az enyém?

 – A tegnapi vendégek dobták össze, hogy segítsék a nyelviskolai tandíjában.

   Az asszony hol a fiúra nézett, hol a kosárra.

 – De én azt már kigazdálkodtam a nyugdíjamból.

 – És? Ennyivel kevesebbet ad a sajátjából, azt pedig költse másra.

   Mary ingatta a fejét.

 – Én ezt nem fogadhatom el. Hogy tehetném?! – s egyre csóválta a fejét.

 – Pedig el kell fogadnia! Szívb?l adták, nem sértheti meg ?ket! Meg azt se tudom, kik mennyit adtak – összemarkolta a pénzt, s beleer?szakolta az asszony kezébe, aki elrántotta azt.

 – Akkor se fogadhatom el, értse meg! – ismételte, s a kabátját felnyalábolva, kiszaladt a presszóból.

   A fiú tehetetlen dühvel szedegette össze a szétszóródott pénzeket; kihalászta a teába esett ötszázast is, és egy papírszalvétával leitatta róla a nedvességet. Az odalép? vendégre már rámosolygott, úgy kérdezte:

 – Mivel szolgálhatok?

 

   Mary három egész napig nem jelentkezett a presszóban. Nem dugta ki az orrát a lakásból se. Az els? napon dúlt-fúlt magában, hogy képzelik, hogy ?t alamizsnával megalázzák? A második napon közbeszólt a lelkiismerete, nem kellett volna úgy fellátnia, hiszen tényleg a jó szándék vezérelte az adakozókat. A harmadik napon berakott egy kazettát a magnóban, és el?vette a dalszöveg-gy?jteményét. Kiválasztotta a legrövidebbet, és felütötte a szótárt. Közben el-elrévedezett, hol a presszóra gondolva, hogy mennyi kedvességet kapott azon keresztül, hol a muzsika andalította el a lelkét. És egyre ért benne az elhatározás; holnap benéz Robihoz. Igaz, nem lesz könny?, de helyre kell állítani a jó kapcsolatot, különben ténfereghet kivert kutya módjára. A presszó olyanná vált számára az utóbbi id?ben, mintha a családja lenne. Kicsit abszurd a hasonlat, belátta ? maga is, de úgy volt vele, inkább ez, mint a magány. Amint önmagával idáig jutott, hogy véglegesen eldöntötte, bemegy a presszóba, egy-kett?re jókedve lett.

   Alig várta a másnapot, már hajnalban felébredt, és sehogy sem tudott visszaaludni. Er?ltette egy ideig, aztán csak úgy hálóingesen kicsoszogott a konyhába, hogy f?zzön egy kávét. Már az illata is szép reményekkel töltötte el, hát még, amikor pöfögve kifolyt. Két kezébe fogta a bögrét, úgy melengette a tenyerét, s visszabújt az ágyba. Elmélkedett ezen-azon, s amikor az els? narancsos napsugár felkúszott a paplanja sarkára, a jókedv megint elöntötte. Nem kell szomorkodni, nem kell ügyet csinálni. Benyit, mintha mi sem történt volna, kikéri a teáját, és beszédbe elegyedik Robival. Ha gy?jtöttek neki, hát elfogadja, ezen már ne múljon.

   De egyre csak odázta az indulást, rögtön nyitáskor még nem megy, ez természetes. Ebédid?ben se. Megmelegítette az el?z? napról maradt krumplif?zeléket, csak egy tükörtojást sütött a tetejére, aztán ráér?sen elmosogatta az edényeket. Még mindig korainak tartotta az indulást, ezért bekapcsolta a magnót. Majd átváltott a rádióra. Tizenhat óra, hírek, id?járás. A végét már kabátban hallgatta meg, s amikor felcsendült valami szignál, rácsapott a rádió gombjára, és kilendült az ajtón.

   A csíp?s-friss leveg? pengeként hasított a tüdejébe, arca, orra pár perc alatt kivörösödött. Ide-odacsúszkált a jeges-latyakos járdán, ösztönösen megkapaszkodva falban, kerítésben, de csak araszolva haladt el?re.

   Teljesen kifáradt, mire a presszóhoz ért, egy percre megállt, hogy kifújja magát. Valaki belülr?l éppen akkor nyitotta az ajtót, s ahogy meglátta asszonyt, visszalépve bekiáltott a helyiségbe:

 – Itt van Mary!

   Mintha csoda történt volna, Robi és a vendégek is az ajtóhoz sereglettek.

 – Mi az, nem mer bejönni? – hajolt meg a tulajdonos, és még szélesebbre tárta az ajtót. – Tessék, fáradjon beljebb, asszonyom!

   Mary elnevette magát, és megkönnyebbülve átlépte a küszöböt.

   Robi kérdés nélkül csészéért nyúlt, teafiltert, cukrot, kanalat tett mellé, és már engedte is a forró vizet.

 – Parancsoljon – tolta az asszony elé a g?zölg? italt. – Látom, messzir?l jön, egészen összefagyott. Jaj, bocsánat! A citromot majdnem elfelejtettem.

   Egy ideig hallgattak, Mary a szíves fogadtatás ellenére is némileg zavartan kavargatta a teát. Végül a fiú törte meg a csendet:

 – Csak nem volt beteg, hogy felénk se nézett?

   Az asszony felnézett, szomorkás tekintetét a fiúéba mélyesztette, és halkan annyit mondott:

 – Olyasmi.

 – Akkor adok még egy kis citromot – csobbantott bele a csészébe egy második karikát is.

   Az asszony körbenézett a teremben, s a szeme megakadt a faliújságon. Leereszkedett a székr?l, és közelebb ment. A tábla közepén egy színes fotó az ? kedvencér?l, mellette pár soros közlemény: A m?vész május 21-én koncertet ad Párizsban. Alatta pedig kissé kusza nyomtatott bet?kkel egy halványkék cédula: A presszó vendégköre elhatározta, hogy megajándékozza Maryt egy jeggyel, s azzal a pénzzel, ami azon felül is összegy?lik a számára. Elolvasta újra és újra. A szíve vadul kalapált, a szeme bepárásodott. Milyen igazságtalan volt ezekkel a kedves emberekkel!

   Visszabotorkált a pulthoz, elhelyezkedett a széken, és megköszörülte a torkát:

 – Köszönöm, Robi! Tudom, hogy a maga keze van ebben – intett a hirdet?tábla felé. – És ne haragudjon a múltkori miatt! Nem is tudom, mi volt velem.

   A fiú egy pillanatra rátette a kezét az asszonyéra, cinkosan hunyorított egyet, és nyugtatólag annyit mondott:

 – Fátylat rá Mary! – lehajolt, és a pult alól el?vette a pénzes kosárkát. Kicsit el?rébb tolta, a vendégek fel?li oldalra, nézegette kissé félrebillent fejjel, aztán bement a raktárba. Egy óriási, közel fél méter magas konyakospohárral tért vissza, kicsit megtörölte, és átrakta bele a pénzt. De még mindig nem volt elégedett vele; belekotort az egyik fiókba, s vidám rikkantással el?húzott egy bordóvörös tüllszalagot. Odapróbálta a pohárhoz, majd az asszony kezébe nyomta:

 – Magának biztosan könnyebben megy a masnikötés.

 

   Az id? haladtával a koncertpénz szépen gyarapodott. Az egyik vendéghölgy magára vállalta a jegyrendelést, más valaki szállás után nézett Párizsban. Találtak is, de jó drága volt, így Marynek jócskán pótolnia kellett a saját pénzéb?l. Az még nem d?lt el, hogy mivel utazik, a repül?gép több okból kiesett, egyrészt, mert az asszony irtózott t?le, no, meg drága is. Busz vagy vonat?

   Április közepére Mary végre eldöntötte: vonattal megy. Az utazási irodában, ahol a szállásfoglalását is intézték, a hölgyek nagyon kedvesek, nagyon készségesek voltak, mindennek pontosan utána néztek.

 – A határig a nyugdíjas kedvezményét is igénybe veheti – mondta bizalmaskodva egyikük.

 – Az jó lesz.

   Megmondták a végösszeget, mennyibe lesz az út oda-vissza. Mary nagy leveg?t vett.

 – Nem gondoltam, hogy ilyen sokba kerül, nincs nálam ennyi pénz. Délután visszajövök, akkor kifizetem, jó lesz?

 – Természetesen.

   Kicsit csalódottan ballagott hazafelé; oda lesz az egész spórolt pénze.

 – Nem ?rültség ez? – kérdezte önmagától félhangosan, aztán gyorsan körbenézett, nem hallotta-e meg valaki, majd gondolatban folytatta az önkorholást. – Öregasszony létemre tisztára megbolondultam. Koncert! Párizs!

   A templom el?tt haladt el, gyorsan keresztet vetett, és az ajtóhoz lépett. Erre jártában mindig átfutja a halotti értesít?ket; minden ismer?snek kijár, hogy az utolsó útjára ? is elkísérje.

   Most is ilyen névbe botlott a tekintete, kollégan?je volt pár évig az elhunyt, éppenséggel nem is olyan régen, pár hete, hogy találkoztak, s lelkendezve mesélte, megismerheti végre az unokákat, nyár elején kiutazik hozzájuk Amerikába.

   Mary lelépkedett a lépcs?kön, és dacosan összecsücsörítette az ajkait; igen is elmegy Párizsba! Igen is jár neki az a koncert! Ha ezért bolondnak tartják, nem érdekli! Elmosolyodott a gondolatra, hány estén mesélheti majd az élményeit a presszóban.

   A bankba csak ebéd után ment. Jókor, mert rajta kívül nem volt más ügyfél, így gyorsan végzett. A bankjegyeket belegyömöszölte a pénztárcájába, a táskát pedig szorosan a karja alá szorította.

   Ahogy kijött az épületb?l, két suttyóba ütközött, görkorcsolyával idétlenkedtek a járdán. Ingerülten elhessentette ?ket, mire az egyik egészen közel hajolt, pimaszul az arcába vigyorgott, majd elsuhant a kerekein. De hamarosan vissza is tért mind a kett?, s jobbról-balról el?zve az asszonyt, ott keringtek, mint darazsak az érett gyümölcs körül.

   Egyszer azonban elt?ntek. Mary körbe nézett, de sehol nem látta ?ket. Furcsállotta ezt a köddé válást, de hál istennek, jobb így, már azt hitte, sose szabadul t?lük, s el?bb-utóbb elsodorják, vagy fellökik.

   Megnyugodva ballagott tovább, amikor egyszer csak az egyik kapualjból valaki rápisszegett. Odakapta a fejét, ám abban a pillanatban egy vasmarok ragadta meg a karját, és berántotta az er?sen vizeletszagú félhomályba. A két fiú volt, egyikük szorosan megfeszítette a karját, és hátulról betapasztotta a tenyerével a száját.

 – Nyugalom, nagyanyó! Nem eszünk meg, csak kirabolunk!

   A másik pedig letépte a válláról a táskát. Ennyi volt csak, aztán ?t durván a falnak penderítették, és már rohantak is.

   Az asszony nehezen tért magához, el?ször lesimította a karjára tapadt vakolatszemcséket. Elég csúnyán felhorzsolódott a b?re, itt-ott máris kiserkent a vére. Szeretett volna minél el?bb elmenekülni arról a helyr?l, s ahogy vakon-kábán a fény felé botorkált, megbotlott valamiben. A táskája volt, s nem messzire t?le a pénztárcája; üresen kitárulkozva hevert a porban. Felvette, s amint egykedv?en tisztogatta, megcsörrentek benne a fémpénzek. „No, lám! Még nekem is hagytak valamit a zsiványok!"

   Kilépett a kapun, a fény az arcába csapott, teljesen elvakította. Kellett egy kis id?, amíg tájékozódni tudott, és azt is eldöntötte, merre induljon. A jegyeket így már nem tudja kifizetni, de maga sem értette, ez valahogy most nem érdekelte.

   A lábai maguktól vitték a presszóhoz. A nyitott ajtón át látta, hogy nagy a pangás, Robin kívül csak egyetlen vendég ücsörgött egy asztalnál.

   Mary le sem ült, összekulcsolt kezeit a pultra fektette:

 – Két suhanc elrabolta a pénzemet. Most vettem ki a bankból, hogy kifizessem a vonatjegyet.

A fiú felnézett a keresztrejtvényb?l, álmos tekintetét alig tudta az asszonyra fókuszálni.

 – Bejelentette a rend?rségen, Mary? – kérdezte kis szünet után, amikor felfogta végre az asszony szavait.

   Mary legyintett.

 – Mire mennék vele? Csak nekem lenne kellemetlenségem, egy csomó izgalom, kihallgatások, jegyz?könyvek… De az igazat megvallva, ott eszembe se jutott. Pedig lehet, hogy látta is ?ket valaki.

 – Vagy fel is ismerte…

 – Akkor most mit csináljak? – tördelte a kezeit az asszony.

   A vendég közelebb lépett, pénzt dobott a pultra:

 – Majd én elviszem a rend?rségre, Mary! Van ott egy-két cimborám, legalább nem várakoztatják órákig.

 

   Pár óra múlva Mary már ismét ott ült a presszópultnál, lehorzsolt karján néhány ragtapasz díszelgett, és enyhe fert?tlenít?szag lengte körül. Lelkesen mesélte Robinak, hogy milyen kedvesek voltak vele a rend?rök, mennyi mindent kérdeztek, hány fényképet mutattak, és mennyi papíron kellett aláírnia a vallomását.

   A fiú eleinte unottan hallgatta az öreghölgy beszámolóját, de valahogy megvidámodott t?le.

  – Meghívhatom egy italra, Mary?

 – Köszönöm, jól esne… Kérdezték a kapitányságon is, hogy kérek-e valamit, de nem mertem elfogadni, mégiscsak egy olyan hely az, tudja, jobb a kapuján kívül lenni.

 – Mit adhatok? Hideget? Meleget?

 – Valami kávéfélét, de ne legyen er?s! A szívem elég sokat rendetlenkedik mostanában.

 – Igenis, egy hosszúkávé a hölgynek, cukorral, tejszínnel, leheletnyi fahéjjal… – sorolta a fiú az összetev?ket, ahogy készítette az italt. – Nem éhes? Most kaptam a tormakrémes sonkás szendvicset, merem ajánlani.

   Mary éppen belekóstolt a frissít?jébe, kávéhabos ajakkal bólintott egyet a kínálásra.

   Amíg a szendvicset majszolta, a fiú a pultra könyökölt, el?ször csak semmiségekr?l fecsegett, aztán el?rukkolt a lényeggel:

 – Mit szólna ahhoz, Mary, ha idejönne egy újságírón?, hogy beszélgessen magával?

   Az asszony szájában megállt a falat.

 – Velem? Mir?l?

 – Err?l az egészr?l, a maga rajongásáról, az utazásról, a koncertr?l…

 – Ugyan, kit érdekelne ez?

 – Sokakat! Itt a presszóban is mekkora tábora van!

 – Ó, ez egész más!

 – Dehogy, dehogy! Semmiben sem más!… De mit szól? Ugye, nincs ellenvetése?

   Az asszony elt?n?dött.

 – Mit tudnék én mondani egy újságírónak?

 – Azzal ne tör?djön, majd ? kérdez, maga meg válaszol, ha tud.

 – Hát nem bánom! De igazán nem tudom, hogy mi haszna lenne bárkinek az én ügyemb?l…

 

   Az indulás el?tti id?szak elég z?rzavarosra sikeredett, mivel az elrabolt pénz nem került meg, a vonatjegyekr?l szó sem lehetett. Sokan azt hitték, kútba is esik az egész koncert-projekt, de Mary meglep? ötlettel állt el?:

 – A határig elmegyek vonattal, az nekem kedvezményes, onnan meg tovább autóstoppal.

   A presszóvendégek egy emberként hördültek fel:

 – Képtelenség! Hogy gondolja? Ezt verje ki a fejéb?l!

   Mary csak ült szálegyenesre feszített derékkal, s csendesen rázta a fejét.

 – Így lesz, én már alaposan kigondoltam mindent!

   Sokan csendesen somolyogtak, de egyikük odaállt elé, mutatóujját az orra el?tt rázva próbálta meggy?zni.

 – Stoppal? Es?ben, szélben, t?z? napon? Hány éves Mary?

 – Hatvanhárom.

 – No, ugye! Nem magának való az már, meg ne haragudjon!

 – Márpedig én megyek!

 – És éjjel? Hol alszik, ha magára esteledik? Idegen országban, nyelvtudás nélkül.

 – Az angollal már elég jól elboldogulok.

 – Akkor is! Hol alszik? Mert jó, nappal stoppol, tételezzük fel, hogy el is viszik. De az éjszakák! H?vösek, meg nem is biztonságos.

 – Jaj, ezen ne akadjon már fel! Beszéltem a Domonkos atyával. Elpanaszoltam neki, hogy kiraboltak, s mennyi gondom lett bel?le az út miatt. Erre kiderült, hogy tud segíteni rajtam. Nagyjából kiszámoltuk, hogy egy nap alatt meddig jutok el, és adott nekem szálláscímeket. Kolostorokba. Azt is mondta, hogy Párizsban is kár volt a drága szállásért, ott is lett volna ingyenes, de most már mindegy.

   Nagy csend követte Mary szavait, a tulajfiú eszmélt els?nek; a pultra csapott:

 – Az áldóját, Mary! Ez aztán a szervezés! – és nagyot csettintett. – Emelem kalapom!

   A derültség végigfutott a termen.

 – Ingyen-pezsg? nincs? – kérdezte valaki kajánul.

   Robi ingatta a fejét:

 – Lassan cs?dbe jutok, ha Mary minden akciójára pezsg?t bontok!

   Mary felemelte a kezét, hogy szót kér:

 – Mennyi van most a perselyben? Az utamra már nem kell, igyuk el.

   Lelkes éljenzés fogadta a szavait, Robi gyorsan megszámolta a pénzt, s az ujjain mutatta: hét üvegre elég az összeg. Hatalmas taps követte a bejelentést.

   Sorra pukkantak a pezsg?s palackok, s gyorsan összedobtak még valamennyit: egy kis sósmogyoróra, pogácsára.

   Maryt kézr?l kézre adták, mindenkivel koccintania kellett, s hiába vigyázott, hiába ivott mindig csak pár cseppet, az ital menthetetlenül a fejébe szállt. Arca kipirosodott, szemei fátyolosan ragyogtak.

 – Azt még nem mondta, hogy végül is mikor kell indulnia? – kérdezte valaki, majd magyarázólag hozzátette. – Nyilvánvaló, hogy így hosszabb lesz az utazás.

 – Éppen egy hét múlva, már megvettem a vonatjegyem a határig.

 – Mi lesz egy hét múlva? – kapta fel a fejét Robi.

 – Akkor indulok. – ingatta magát jobbra-balra Mary.

 – Már egy hét múlva? Akkor csipkednem kell magam interjú-ügyben. – csapott egyet a leveg?be.

 – Milyen interjú? Csak nem Maryb?l akarsz sztárt csinálni, te gézengúz?

   A fiú sejtelmesen mosolygott, de nem akart beszélni.

 – Majd megtudjátok!

 – Akkor csak azt mondd meg, melyik lapot vegyük meg!

 – A Nagyasszonytól érdekl?dött egy csaj… De még nincs lefikszálva.

 – Hú! Akkor Maryb?l tényleg sztár lesz!

 – Ha el?bb kapcsolok, beszálltak volna a költségekbe is, de már nem tudták leszervezni a kíséretet. Így most egy interjú lesz Maryvel, ha hazajött, akkor pedig egy élménybeszámoló.

 – Uram, atyám, micsoda marketing folyik itt a háttérben! – csapta össze a tenyerét egy hölgy. – És te mit profitálsz ebb?l?

   Robi sért?dött arcot vágott.

 – Mit profitálnék?! Azt hogy itt vagytok! És ez sem kevés!

   Csend lett. Kezdett már kínossá válni, amikor Mary egyszer csak felpattant, s a táskájából el?vett egy kazettát.

 – Betenné, hogy ne üljünk ilyen gyászos csendben? – nyújtotta a tulaj felé.

 – Nem is kérdem, mi van rajta. – nevetett a fiú kissé er?ltetetten. Berakta a magnóba, és felhangzott Mary kedvenc zenéje. Hallgatták, de a hangulat valahogy nem lett jobb t?le.

 – Ez olyan hallgatós zene – szólalt meg egy rekedtes hang. – Táncikálós kazetta nincs itt valahol?

   Nagy röhögés követte a szavait, s valaki jól hátba veregette az illet?t.

 – Vettem egy kis ajándékot a m?vész úrnak. – szólalt meg váratlanul Mary, és az asztalra pakolt pár dolgot. – Úgy gondoltam, csupa magyaros dolgot viszek neki: egy üveg tokaji bor, egy halasi csipketerít?, egy Rubik-kocka, egy színes fotóalbum Magyarországról, egy csokor árvalányhaj, piros-fehér-zöld szalaggal átkötve. Elég lesz ennyi? Vagy valamit még jó lenne?

   A kérdésre adott válaszok nagyban eltértek egymástól, s jó kis hangzavar lett bel?le. Az asszony ült, csendben figyelte, mire jutnak, majd kezdte visszarakni a tárgyakat a táskájába.

 – Azt se tudom, sikerül-e átadnom neki, vagy a közelébe se engednek. – mondta csendesen.

   Kissé megütközve néztek rá.

 – El?z? nap próbálkozzon, kérdezze meg a portást, hogy ki az illetékes, aki megengedhet egy ilyen rajongói találkozást – javasolta valaki.

 – Jó pofa vagy! És mindezt milyen nyelven próbálja meg? Legalább franciául tanult volna!

   Megint csend támadt.

 – Ha valaki leírná ezt franciául, csak oda kellene adnom. – törte meg a csendet Mary.

 – Milyen igaza van! Na, ki tud franciául? Senki?

 – A szomszédom! – mondta valaki, elnyerítve a végét.

 – Akkor elviszed neki, öregem! – csapott a vállára a mellette ül?. – Mi most megfogalmazzuk, te meg lefordíttatod. Megmondod neki, hogy élet-halál kérdése.

   És hozzá is láttak azon nyomban, egy-egy mondaton hosszasan vitatkozva.

 – Mit kell annyit szarozni vele! – türelmetlenkedett az egyik vendég. – Egy portásnak adja oda, nem a köztársasági elnöknek!

 – Akkor is legyen rendes! – hurrogták le.

   Végül csak elkészültek vele, a közvetít?nek pedig többszörösen a lelkére kötötték, hogy mikorra legyen készen a fordítás, mit mondjon a szomszédjának, milyen s?r?séggel sürgesse, milyen módszert alkalmazzon, ha nem haladna elég gyorsan, stb.

 – Záróra! – vetett véget az ugratásnak Robi.

   Többen az órájukra néztek:

 – Így elszaladt az id?!

   Mary utolsónak maradt, segített elpakolni, a poharakat is elmosogatta.

 – Hogy mennyit változott az életem egy év alatt! – mondta, míg a poharakat törölgette. – És mindezt a zenének köszönhetem. Mindegy, hogy mi tetszett meg benne, mi tett boldoggá, az biztos, hogy ennek a zenének csodálatos üzenete van felém. Mostanában sokszor gondolkoztam ezen.

   Robi csendesen mosolygott. Mary folytatta.

 – Tudja, amikor ezt a zenét hallgatom, mindig olyan furcsa érzés tör rám, mintha különleges lennék. Persze tudom, hogy nem, ez csak a zene miatt van, ahogyan átjár, belém ivódik, attól érzem magam másnak. Már mindegyik dalt meghallgattam ezerszer is, mégsem tudok betelni velük. Volt id?, amikor arra gondoltam, talán megbolondultam. De aztán nevettem egyet rajra, ha úgy van is, nem mindegy? Érezzem jól magam, a többi nem számít! – a serényen sepreget? fiúra nézett. – Butaságokat beszélek, mi?

 – Egyáltalán nem! Nagyon is jól látja, Mary! – közelebb ment, s a pultra támaszkodott. – Ez a zene értelmet adott az életének, kapaszkodót nyújtott. S a válasz olyan er?vel tört fel magából, hogy látja, minket is magával sodort. Nem tudom, egyáltalán van-e más valaki is, vagy talán millióan is lehetnek, akikre így hat ez a zene, vagy valami más zene, vagy más m?vészet. Én azt hiszem, ez lenne a m?vészet küldetése, hogy minél többünkb?l váltsa ki ezt a hatást. Nem szeretem az ilyen nagy szavakat, de most ezt kell mondanom, ha tömegesen éreznénk az efféle hatásokat, talán elérhetnénk a béke-közeli állapotot. Ha nem is a világban, önmagukban mindenesetre! Bár engem jelen esetben jobban érdekelt az üzleti oldala a dolognak, azért tisztelem magát, hogy felvállalta a rajongását, még akkor is, amikor részemr?l némi er?szakosság mutatkozott.

 – Ezt most nem egészen értettem – mondta ?szintén az asszony.

 – Nem lényeges! – legyintett a fiú, és folytatta a takarítást.

 

   Az interjúra nagyon gyorsan sor került. Mary el?z? este még szeretett volna kibújni alóla, s azon az éjszakán nem is aludt valami sokat, a beszélgetés mégis várakozáson felül jól sikerült.

   Az asszony önmaga számára is meglep?en frappáns válaszokat adott a nem túl bonyolult kérdésekre.

   Robi távolról figyelte a két n?t, s ha csak tehette egy sütemény, egy frissít? ürügyén meg-megzavarta ?ket, csak hogy elcsíphessen egy-két mondatfoszlányt. A beszélgetés végén néhány fotót is csináltak, itt már erélyesen fellépett igényével a tulajdonos, így Maryr?l több kép is készült a presszó el?tt, azzal a szigorú kikötéssel, hogy egy ilyennek mindenképpen szerepelni kell az újságban is.

   Sajnos, Mary nem láthatta meg a cikket, mert csúszás miatt egy nappal kés?bb jelent meg a vele készült beszélgetés, s ? akkor már átlépte az országhatárt.

 

   Tíz nappal a koncert el?tt Mary elindult. Páran kikísérték a vonathoz, kapott útravalóul néhány szendvicset, üdít?t, újságot, és sok jókívánságot. Ez utóbbi mindennél jobban ráfért; a szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy nem kis izgalmakkal tölthette az utolsó éjszakát. Igen, valóban nem kis kalandra vállalkozott! De ment konokul el?re, nem figyelve a vészjelekre!

   Az út java részét az el?zetes terveknek megfelel?en teljesítette. Folyamatosan szerencséje volt, és úgy látszott, nem lesz gond, id?ben Párizsba érkezik. Ám, amikor már ? maga is biztos volt ebben, sorozatosan balszerencsék érték, s ezek miatt egy kerek napot elvesztegetett. El?ször azért kellett visszafordulnia néhány kilométer után, mert az egyik csomagját, amelyikben az ajándékok voltak, a szálláshelyén felejtette. Ez annyira felizgatta, hogy remegett egész testében, a kedvesn?vérek komolyan aggódtak érte, és csak pár óra pihen? után engedték el ismét. A következ? eset az idejét nem annyira rabolta, de a helyzetén sokat rontott, ugyanis levált a cip?je talpa, az újonnan vásárolt pedig alaposan feltörte a lábát. De a legnagyobb baj már Párizs közelében érte utol. Csakis a fáradságának tudható be, hogy az út szélén álldogálva, nem messzire egy körforgalmi szakasztól, a stoppoló táblájának a „hazafelé" oldalát fordította kifelé, így egy készséges sof?r visszafuvarozta ?t oda, ahonnan reggel elindult.

   Az autóból kiszállva, azonnal megismerte a környéket, s rögtön tudta, megint veszített egy napot. És holnap már a koncert napja lesz. Nagyon fáradtnak érezte magát, szédelgett, és légszomj gyötörte. Leült egy kilométerk?re, és kibontotta a vizesüveget. Pár cseppet a tenyerébe hullatott, s végighúzta a tarkóján, halántékán. Ett?l kicsit jobban érezte magát. Felállt, hogy éjszakai szállás után nézzen. Pár lépést haladt el?re, amikor er?sen megszédült. Visszabotorkált a k?höz, és lerogyott rá. Próbált mélyeket lélegezni, de a torkát fojtogató szorítás egyre nagyobb területre terjedt át, lassan eluralta a mellkasát, elérte a szívkörnyékét, majd a szorítás éles fájdalomba torkollott.

   Ködön át látta az elsuhanó autókat, aztán egy lassítva mellé kanyarodott, és megállt. Az ? M?vésze szállt ki bel?le, kinyitotta Mary el?tt az ajtót, és elindultak. Az autó lágyan suhant, majd a leveg?be emelkedett.

 – Hová megyünk? – kérdezte Mary.

   A M?vész megnyugtatóan mosolygott.

 – Párizsba, a koncertre.

   Az autó már a csillagok között haladt, Mary kinyújtotta a kezét, hátha megérinthet egyet. Közben jól ismert dallamokat hallott, bugyborékolva visszhangoztak, majd pár taktus után elhaltak.

   Aztán hirtelen nagy csend lett. És s?r?, átláthatatlan köd…

   Az élettelen test, kifordult lábakkal, az út szélén feküdt, a feje az árokba lógott. Mellkasán hatalmas vizes folt éktelenkedett; a kiborult ásványvíz teljesen eláztatta a pólóját, nyakától a derekáig.

 – Párizsba akart menni… valami koncertre… – mondta valaki a bámészkodóknak. – Egy magyar n? volt…

 – Szegény! – hangzott rá az együttérz? válasz.

 

   Másnap Párizsban a koncertterem zsúfolásig megtelt. A M?vész sorra énekelte a sokak által oly kedvelt dalokat. Amikor a „Mary, gyere!" következett, felemelt egy fehér rózsát.

 – Volt egy ember, egy asszony Magyarországon. Szerette a dalaimat, és elindult, hogy itt lehessen ma velünk, hogy részese legyen a mai koncertnek, de sajnos nem érkezett ide. Útközben történt vele valami, valami nagyon rossz. A legrosszabb!  Szóljon a következ? dal az ? emlékére. Goodbye, Mary!

   A rózsát visszatette a kis emelvényre, és a színpad elsötétedett. Pár másodperc múlva a fehér szirmokra szivárványfény vet?dött, és felcsendültek Mary legkedvesebb dalának kezd? akkordjai.

   A zene, a rózsa és Mary eggyé váltak – az örökkévalóságban.

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.