Kovács-Cohner Róbert : Az idő küszöbén

Nyomtatás

I.

Az előttem heverő út álmosan piheg.

Padkáján félbetört, hervadó pipacs.

Rozsdája rojtjai: eddigi életem.

Ellobbant lángjain megrebben

elárvult, fakó illata.

A mezőn a távolban

sárgán derengő, tántorgó részeg formák –

talán épp valamelyik kósza érzetből

alakot nyerő feltámadásod

mámorát szívják magukba.

II.

Látod? Magamhoz tartalak.

Beléd fúrom arcomat

/lassan hullámzó hasad/.

Mindent eltüntetett valami

rajtunk átlüktető megértés

– te vagy én –

valamelyikünk:

egy észrevétlen, nem akart átváltozásunk.

Homlokomhoz érintem rovátkolt sejtjeid

/végighúzom ujjaim gerinceden/,

és csak sziluett:

nem remeg meg a táj.

III.

Egy útpadkákon egyensúlyozó

vézna alak kontúrjain időz –

testem bíborán

szárnyra kap a száraz

és én hagynám magam,

de elcsendesülsz.

Elcsendesülök, mint a változás

minden megszelidített örök láz után.

És a csend –

Mint átizzadt paplanok között

A város zaja elől vörös szobába bújva

Hajnalban

Mikor még meglapul a nappal

Egy idegen ágyban

Az éjszakák sorának közepén

IV.

Vonatok járnak:

szedelődzködik az este.

Én még kicsit maradok.

Az elém kucorodó ösvényen

fegyvertelenül, hamvába törten hever

a fel- meg felvöröslő világ.

Titkos anyajegyed domborán

megbotlik az idő.

Anyátlanul, árnyatlan hever.

Egyszerűen.

Pőrén.

Válladon lidércek táncolnak:

hajad glóriáján bukik le a tegnap.

Felizzol még, ahogy leejtelek

és orromba szökik egy füstös pincemély –

Mintha egy mezőn feküdnék

egy elejtett éjjelen

és te a sínek távolán éppen átsuhansz

és szembogarad homorúján

mint egy vonatablak piszkos ablakán

reggelbe mosódik át a táj –

csak rozsdád reked meg szemem fókuszában,

s mögötte avarban gázol tovább az idő –

az egyszervolt pír arcodon.

V.

Minden állomás megigazult nélküled.

Már nem kellesz, hogy megtámaszd

a ledőlni készülő véletleneket.

Csak egy hajnal, mint bármelyik:

némán földbe hanyatló pillanat.

Kihaltál a kőből.

Elhatárolódótt

/és alig hallottam sóhaját/

az ég

és a szemedbe földesült talaj.

VI.

Még elérem a távolsági buszt,

s mikor felszállok, meg sem értik

elmotyogott, tébolyult szavaim:

„Emma nem létezett sosem.”

A sofőr ócska zsebrádiója meg recsegve

talán valamelyik idejétmúlt istenről énekel.

VII.

Hogy ki vagy, ki voltál, nem tudom.

Távolodom. A hajnal elől futok,

míg az autópálya rokkája

varkocsok szőtteseként gördíti lábam elé

a nyughatatlan, tétova holnapot.

És mögöttem késő őszi fagyban,

ahol túlhaladott romantikában egyszer talán

öszekoccannak az út didergő padkái,

egy félbetört, elhamvadt pipacs hever

/hátadra süt a reggeli nap.

elfordultál, mikor nem figyeltem.

maradj – csak kávét hozok neked.

mindjárt visszajövök – /.

VIII.

Vagyok, aki vagyok.

Nincs állandóság,

hit, vagy sorsszerűség

az elhaladó sólisztgyurma-tájban,

csak a torkomba kúszó másnapos íz

valahol az idő küszöbén

egy busz ülésén

hosszú részegség után.

IX.

És te sem voltál. Neved már nem tudom.

Rozsdáid rojtajaiba kuporodik a szürkület.

Nincs már maradás sem

a végnélküliség bágyadt vonalai közt –

a változás az idő küszöbén

fázós kutyaként hever.

X.

Lelobbant lángod

oldalt fekvő alakod ívét írta le

karcosult álmaidban

egy mező felett.

S ahogy a busz ablakán

csíkká fut össze minden eddigi –

csak még egy megunt, elárvult halál.

XI.

Észre sem veszem már, hogy egy szirmod hajamba ragadt.

Kórók boglyáján csak még egy szürke szál.

—

———————————————–

Az éjszakák sorának közepén ciklus versei:

Csendélet

Félhomályban

Az éjszakák sorának közepén

Nimfa

Valahogy más volt még

Éjszakai gondolatok

Befejezetlen összegzés

Hajnalban a világ

Szabad vagy

Posztmodern Requiem

Praemitto

Lepketánc

Az idő küszöbén