Apáti Kovács Béla : A folyó szelleme

A sivatagi éj nehéz bársonyként zuhant az elcsigázott testére. Úgy érezte, hogy egy lépést sem bír tovább menni. Minden porcikája sajgott a hosszú, végtelen gyaloglástól. De legjobban a szomjúság kínozta. Már legalább két napja nem ívott egy kortyot sem. Érezte nem sokáig bírja. Sehol egy kút, ahol a szomját oltani tudná.

Szomorúan gondolt az elmúlásra. Érezte, ha valami csoda nem fog történi, akkor nincs tovább. Reggel nincs értelme elindulni, céltalanul bolyongani a sivatag homokbuckái között. Úgysem találná meg a kiutat. Pedig nagyon szeretett élni. El?tte még számtalan kit?zött cél lebegett, amit jó lett volna megvalósítani életében. De a sivatag forró pokla pontot tesz az út végére.

Feküdt a meleg homokban, és bámulta az ég milliárd fényl? csillagát. H?s szell? futott végig a testén, mintha anyja cirógatta volna.

Még pár nappal ezel?tt azt remélte, hogy gyalogszerrel megjárhatja a sivatagot. Nagy összegben fogadott barátaival remélve, hogy a szerencse mindvégig vele marad. De indulása után két napra rá vad sivatagi banditák támadták meg. Elvették mindenét. Egy korty víz nélkül engedték neki a sivatagnak. Akkor még örült, hogy legalább életét meghagyták. Azt hitte, sikerül vissza mennie a városba, de nem találta az utat. Eltévedt. Már csak abban bízhatott, hogy valaki szembejön vele és kivezeti az unalomig egyforma homokhegyek közül.

Eleinte még reménykedett. De ahogy az id? múlott a remény is úgy fogyott. Mit meg nem adott volna egy pohár hideg vízért.

Hirtelen különös érzés kerítette hatalmába. Valahogy nagyon izgatott és feszült lett. Legszívesebben felugrott volna, de olyan fáradt volt, hogy nem bírt megmozdulni.

Sivatagban, amint a horizont alá bukik a Nap úgy lesz dermeszt? hideg.  A forró pokol fagyos jégveremmé válik. Ez így megy nap, mint nap. Ez az éj sem volt kivétel. El?re félt t?le, mert a sivatagi fagyos lehelet az ember velejéig hatol, és ?neki alig volt némi meleg ruhája, ami megvédhette volna a hideg el?l. 

Most mégsem ez zavarta. Napok óta a sötétség beálltával különös sejtelmes hangokat hallott. Mintha rekedt emberi hangon valaki monoton szöveget olvasott volna.

Valósággal reszketett, amikor meghallotta. A rekedtes hang egyre közelebbr?l hallatszott. Hiába kereste a hang gazdáját a homokd?nék sehol sem lelt rá. Mintha a sivatag mélyér?l sz?r?dött volna el?.

A fáradtságtól néhány percre elalélt. Ez nem volt igazán pihentet? alvás. Kínzó rémképek gyötörték. Különös alakokat látott, amelyek vigyorogva közeledtek feléje. Megpróbált felállni, és elfutni el?lük, de lábai nem bírták el.

Amint kinyitotta a szemeit a rémképek elt?ntek, csak a rekedtes hang kísértett tovább.

Érezte nincs egyedül a sivatagban. Mintha rég let?nt korok holtlelkei kísértenének körötte. Semmit nem látott, csak sejtette, hogy az id? múltával egyre többen lesznek.

Váratlanul a talaj megremegett. Eleinte nyögne lökések voltak, majd hirtelen egy hatalmas hullámzó mozgás szaladt végig a homok alatt. Néhány centire ?t is feldobta. Egyszer már átélt egy földrengést, de az egészen más volt. Sokáig nem tépel?dhetett ezen, mert feje felett hatalmas fénykoszorú jelent meg, és lassan közelébe leereszkedett bevilágítva az egész környéket. Csodálatos látvány volt. A homok ezernyi színben szikrázott, mintha millió apró gyémánt hevert volna szerteszét.

Egyszeriben elfelejtette a fáradtságot, és kíváncsian nézte a jelenséget. Kis id? elteltével a fénykoszorúból egy ?sz hajú, hosszú szakállú öregember lépett el?. Kezében nálánál nagyobb aranyló botot tartott. Lassan, szótlanul elindult feléje. Nem tudta mire vélni a dolgot. Talán csak álmodja az egészet.

– Légy üdvözölve! – köszöntötte az öregember és megállt el?tte. Hangja rekedtes és halk volt. Ezt a hangot hallotta minden éjjel a sivatagban. Kissé megrettent t?le, de megpróbált nyugodtnak látszani.

– Ki vagy te? – kérdezte félénken elb?völve nézve az öregembert.

– Az itteni folyó szelleme.

– Az itteni folyó szelleme – csodálkozott el, és megdörzsölte a szemét, hogy jobban lássa a jövevényt.

– Igen én a folyó szelleme vagyok. Egykor itt hatalmas, b?viz? folyó hömpölygött életet adva a környéknek. Amerre itt a szem ellátott mindenhol virágzó falvak, és városok állottak. Népeik gazdagok és boldogok voltak. Nem ismerték a szegénységet. Mindenük meg volt, ami a boldogsághoz kellett. De egy nap idegen emberek érkeztek, és mindennek vége lett. Viszályt szítottak a népek között. Iszonyatos háborút robbantottak ki. Évekig öldösték egymást az emberek. De egyik fél sem tudott igazán felülkerekedni a másik felett, ezért az idegenek a harcoló feleknek egy csodafegyvert ajándékoztak mondván, aki el?bb felrobbantja azt, az megnyeri a háborút és ? lesz a világ ura. Mindkét oldal boldogan elfogadta a csodafegyvert, mert remélte, hogy általa elérheti a h?n áhított gy?zelmet az ellenség felett.

Eddig még senki nem használt ilyen pusztító fegyvert. Föld az éggel összeolvadt, amikor felrobbant. Óriási szélvihar kerekedett, és az eget sötét felh?k takarták el. A koromsötétben ez emberek az orruk hegyéig sem látott el. Mindenki jajveszékelt, kiabált, ordított. Az utcákon ezrével feküdtek a halottak, de még több volt a sebesült, kiknek a testét a csodafegyver lángja megégette. Valójában senki nem értette mi történt. De mindenki sejtette, hogy eljött a vég, többé e gazdag, gyönyör? vidék sohasem lesz olyan, mint a háború el?tt. Azonban azt senki nem merte volna gondolni, hogy amikor hetek múltával eloszlik a sötétség milyen kép fogadja ?ket, akik még egyáltalán életben maradtak.

A hosszú éj után csak nehezen jött el a pirkadat. A parkokat, ligeteket, a házak csodaszép kertjeit az épületekkel együtt mind ellepte a homok. A folyó is elt?nt, csak egy halovány mélyedés sejtette az egykor b?viz? folyó medrét. Az ember hiába kereste benne a vizet, csak homok és homok mindenhol.

Az emberi ostobaság gy?zedelmeskedett a béke és boldogság felett. Akik átélték a szörny?ségeket, nem volt értelme itt maradni, hiszen víz és élelem nélkül reménytelen lett volna számukra az élet.

Az életben maradottak elindultak, és szétszóródtak a világ négy égtája felé. Évek múltával csak egy szép mese maradt fenn országukról, ahol mindeni boldog volt és jólétben élt. Errefele egyes nomád pásztornépek még most is mesélnek róla, de már senki nem hiszi el, és csak mosolyodnak rajta. Pedig egykor valójában létezett e csodálatos ország ezen a helyen. Most jelenleg éppen a kiszáradt folyó medrében vagyunk. Ha követed vonalát, akkor hamarosan kiérsz a sivatagból, és megmenekülsz. Ne feledd e folyó valamikor életet adott és táplálta az ittlév?ket. Még holtában is azon van, hogy az embereket szolgálja, pedig sokszor az ember kegyetlen és nem érdemli meg. Talán egykor ez a vidék újból felvirágzik, a holt mederben újból h?s, életet adó víz szalad a pajkos kövek között, és a megfáradt vándor lábát simogatja. Ti emberek rádöbbentek, hogy jobb békességben élni, mint állandóan háborúzni. Pirkadatkor indulj el, ahogyan tanácsoltam, és vidd el embertársaidnak üzenetem. Mondd meg nekik, az üzente a folyó szelleme éljenek békességben, hogy a földgolyó még sokáig fennmaradhasson!

Ahogy az utolsó szót is kimondta az öregember elt?nt, mintha ott sem lett volna. Mindent újból sötétség vett körül, csak a csillagok szikráztak fagyosan fent az égen.

Amint a horizont alján megjelentek a legels? napsugarak sajgó lábaival, szinte testét a homokban fájdalmasan vonszolva elindult a folyó kiszáradt medrében, ahogyan az öregember tanácsolta.

Sokáig ment. Szemei el?tt minden összeolvadt, és feje kegyetlenül zúgott a Nap perzsel? sugaraitól. De ? csak ment, egy pillanatra se állt le pihenni, mert érezte, ha egyszer megállna, akkor többé nem tudna elindulni.

Egy német sivatagi expedíció lelt rá, és szállította biztonságos helyre, ahol ellátták.

Az orvosoknak, ápolóknak megpróbálta elmesélni a találkozását az öregemberrel, de azok csak mosolyogtak rajta, mert, errefele akinek hasonló kalandban volt része a sivatagban, az mind ugyanezt meséli, hogy az öregnek köszönheti a megmenekülését.

Évek múltával már igazán ? sem tudta, hogy álmodta-e csupán ezt a különös találkozást, vagy valójában megtörtént vele.

Legutóbbi módosítás: 2007.11.24. @ 08:32 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.