Galambos Viktor : Barátom, Niklás

Második rész*

 

Dolgoztunk együtt — és az idő szaladt — évek teltek el munkában. Együtt izgultuk végig a gyerekek felvételijét a líceumba, azután az egyetemre. Mind az öt (Niklásé három, az enyém kettő) első próbálkozásra bejutott.

Közben egyre nehezebb lett a gyerekeket etetni valamivel, pedig mi még a szerencsések közé tartoztunk. A húsiparban dolgozván — nagy titokban — heti egy kiló húst vásárolhattunk, tíz-tizenkét óra sorban állás nélkül.

Egy kiszállás alkalmával együtt utaztunk a vonaton egy volt tanárunkkal. Beszélgetés közben elmagyarázta, hogy bármennyire is elegünk van Marx -ból az „Érték” törvény mégis egy objektív törvény. — És épp’ ezt nem tartja be a Párt! Hiszen mindennek az árát önkényesen szabták meg — magyarázta őszinte fölháborodással — semmi köze az áru értékéhez. Ez biztosan az egész szocialista gazdaság összeomlásához fog vezetni.

Még csodálkoztunk is, hogyan volt mersze ezt nekünk elmondani, amikor senkiről nem lehetett tudni, hogy besúgó vagy nem. Két hét után megértettük. Öngyilkos lett.

Az elmélet érvényéről magunk is meggyőződtünk, miután a városban levő zöldség és gyümölcskonzerv gyár fejlesztési tervének tanulmányát tisztességesen elkészítettük — azzal az eredménnyel, hogy bármilyen fejlesztés csak a deficitet növelné. Na, ebből csúnya botrány lett! Éreztük, hogyha nem akarunk börtönbe kerülni, sürgősen be kell látni, hogy „tévedtünk” és ajánlatos lesz megkérdezni, mi is legyen a „fejlesztési tanulmány” eredménye?!

— Ebből elegem van! — mondta Niklás — mindent megteszek, hogy elkerüljünk innen. Nem akarom kivárni, amíg a szocialistarendszer összeomlik. Nem olyan hosszú az életem!

És elkezdődött élete újabb kálváriája, a kivándorlás. Ez akkoriban évekig tartott és rengeteg utánjárással, költséggel járt.

— Nem baj — mondogatta gyakran Niklás —, ha majd kijutok, küldök neked szeretetcsomagokat, hiszen nálad jobb barátot nem hagyok itt.

Egy nap Niklás egy üveg különleges slibovicával jött az irodába.

— Még a régi jó időkből maradt meg — magyarázta —, különleges alkalmakra tartogattam.

Tudta, hogy készülünk megünnepelni a születésnapját. Irodánk családi körében a legnagyobb egyetértésben dolgoztunk, románok, magyarok, németek, szerbek, zsidók. Szép kerek félévszázadot ünnepeltünk. Sajnos ez volt az utolsó együtt ünnepelt születésnapja.

Egy sötét téli hajnalon munkába jövet elcsúszott és beverte a vállát.

Nem sokat törődött vele — majd elmúlik — nem kell minden kis bajjal orvoshoz szaladni.

De nem múlt el, egyre jobban fájt és dagadt. Végül elment az orvoshoz, aki azt ajánlotta neki, hogy sürgősen keresse fel Aradon az ismert onkológust.

Késő volt. Az uránbányában töltött évek — főleg még a pótév — megtette a hatását. Menthetetlen — vélte a szakorvos. Egyre nehezebben mozgott és végül ágynak esett.

Meglátogattam. Bíztattam, hogy nem sokára jobban lesz.

— Idefigyelj — válaszolta csendesen —, nem vagyok gyerek, tudom, mi bajom van, és csak egyetlen vágyam maradt már, látni szeretném, hogy a gyerekeim kikerültek ebből az országból, amely semmivel nem jobb, mint a Harmadik Birodalom. A diktatúra — az diktatúra!

Hát valahol ott fenn meghallgatták az imáját, megkapták az útlevelet. Niklásért már mentőkocsit kellet küldeni Nyugat-Németországból. Azzal vitték ki és két hónap múlva megnyugodva hunyta le a szemét, abban a tudatban, hogy a gyerekeinek biztosan nem lesz olyan kutya élete, mint amilyen neki jutott. Ez a reménye beigazolódott, gyermekei közül kettő orvos, a harmadik computer szakértő lett, nem voltak kicsinyes megélhetési gondjaik soha.

Így távozott el közülünk a világháború és a népirtások egy újabb áldozata.

A temetésére elmenni? Nos, arról még álmodni sem lehetett, az „arany korszakban”. De valamit mégis tennem kellet, hogy elbúcsúzzam egyik legjobb barátomtól. Elmentem a Dóm-templom parókiájára. Megkérdeztem, hogy mint más-hitű, rendelhetek-e a barátom emlékére egy szép zenés Requiemet — persze állom a költségeket. A páter egy kicsit csodálkozva nézett rám — hisz ez nem sokszor fordulhatott elő a pályafutásában — de aztán kijelentette, hogy ennek semmi akadálya, ha a barátom katolikus volt.

Így aztán egy délelőtt az összes kollegák és az országban maradt rokonok jelenlétében megtartottuk a requiemet orgonával, harangszóval és kórussal. Így búcsúztunk Niklás-tól.

Ez nyár végén történt. Karácsony előtt egy vadidegen csengetett be hozzánk két hatalmas csomaggal, hogy Németországból küldték.

Mondtam: — Tévedés lehet a dologban, nincs senkink Németországban.        

— Dehogy nincs — felelte — hát Niklás családját nem ismerik? Ők küldik a csomagokat.

A mellékelt levélbe írta Kunigunda — Niklás lánya — hogy az apja a halálos ágyán hagyta meg, küldjön csomagot a barátjának. „Mert amit én megígérek, azt be szoktam tartani!”

Megetettük a gyerekeket a sok finom édességgel, miközben törölgettük a könnyeket a szemünkből. Szegények sehogyan se értették, mi bajunk. De a kérdéseikre csak azt feleltük, hogy soha ne ítéljenek meg embereket arról, hogy németnek, zsidónak vagy hottentottának születtek.

 

 

Vége

Legutóbbi módosítás: 2007.10.02. @ 06:03 :: Galambos Viktor
Szerző Galambos Viktor 43 Írás
Temesváron születtem, és éltem ötvennégy évig. Pár hónappal a forradalom előtt vándoroltam ki Izraelbe. Haifán dolgoztam egy tervezőintézetben, és nyugdíjazásom után költöztem ki ebbe a csendes kis faluba - amely a Carmel hegy alján fekszik, szőlőkkel és gyümölcsöskertekkel körülvéve. A falu Tokaj testvérfaluja. Sokszor jönnek a tokaji szőlőtermesztők látogatóba, ilyenkor nagy örömmel működünk közre - mint tolmácsok - a többi öt-hat magyarul beszélő falubelivel együtt. Innen is járnak Tokajba, de még nem volt alkalmam részt venni a küldöttségben.