dr Kocsi Katalin : Requiem

Megajándékoztál hiányoddal és
Ismerem csókod fényszirom ízét,
Leheletednek diderg? forróságát,
S a b?rödön kószáló csermelyeket,
Villámok közt alvó vándor lelkedet,
Tekinteted önmagadhoz
Visszaparancsoló szemedet.
Idegszálad rezdülését a feltámadt csöndben,
Izmaid szövetében a fáradtság piros vánkosát.

Nem ismerem szellemed ünnepszín? röptereit,
Hová a hétköznapi gondok alászállnak
A  verseid földb?l gyúrt csillagairól.
Nem ismerlek, pedig láttam arcodat
Lebegni a gyönyör lángjában.
Láttam könnyedet, amikor ki akartál törni
Magányod celláiból  de megijedtél.
Megijedtél önmagadtól és önmagadba
Menekültél  el?lem.
Éreztem, amikor belém kapaszkodtál,
Hogy lényedben rések tátonganak,
A még be nem tömött biztonság szakadékai.

T?lem ne félj, én magam adom neked
Asszony-állat lelkemet.
Magam adom, az életem.
Ne ajándékozz meg hiányoddal,
Mert a hiány számomra nem titok,
Csupán a megfásultság nem-létez? mása.
Én hiszek abban, ami van.
Félek és féltelek.
Az én szerelmem nem korhadó lelkek
Siralomháza, sem a temet?je.
Az én szerelmem évezredek múltja
És millió évek jöv?je.

Legutóbbi módosítás: 2007.09.21. @ 23:59 :: dr Kocsi Katalin
Szerző dr Kocsi Katalin 82 Írás
1969-ben születtem. Nő. Ezen társadalmilag és biológiailag determinált meghatározás mögött férfi-aggyal, ember-szívvel élő nő vagyok. Két végén égetem a gyertyát. Szeretek csak úgy "van-ni". Kicsit bolondos, kicsit őrült, kicsit én magam és önmagam.