Bárányi Ildikó : Búcsú az összkomforttól I. Változat: Garzon a negyediken

Ötödik szereplő: ANNA – Gábor volt menyasszonya, Jácint felesége – befejező részlet *

 

Nem hagyhattam ott, már csak azért sem, hogy ne én legyek az a hangos kiáltás, ami a lezúdulni készülő lavinát elindítja. Mert előre lehetett tudni, mi következik. Aki ellenzékbe vonul addigi önmagával szemben, annak a sorsa megpecsételtetik. Ez valami olyan, mintha Ön a tudat anarchiáját tartaná a kezelés végcéljának.

Így legalább elmondhatom, hogy nem az én kicsinyességem az oka a leváltásának. Nem én csaptam botrányt. Ő pofozkodott, amikor utódja számon kérte tőle az erkölcsit. Lehet, ugyanaz a Mancika tetszett mindkettőjüknek…

Nem ismerem az illetőt, de feltételezem, Jácintnak meg volt rá az alapos oka. Látja, már megint valami  jót  feltételezek róla. Ez gyógyíthatatlan betegségnek látszik.

Pedig azóta igazán kigyógyulhattam volna… Mert azzal a leváltással végképp elszabadult a pokol. Eladdig a megye első emberének számította magát s most egyszerre nem volt senki. Az egyetlen én maradtam, akivel tovább éreztethette a hatalmát. A gyerekek is elmenekültek előle s az állandó nőügyeinek is egyből titokzatos módon vége szakadt. Furcsa. Pedig még mindig jó erőben lévő, szép férfi, nem hiszem, hogy csak a hatalom vonzotta volna a nőket az ágyába… Vagy ez még mindig a volt szerelem vakságához tartozik?

Lényegtelen. Én mégis azt gondoltam, most lett volna az ideje, hogy rendbejöjjenek a dolgaink, hogy megtanuljunk szépen megöregedni. De úgy tűnik, annál sokkal többről van itt szó, mint az öregedés mindenkit utolérő válságáról. Csak az én egyszerűsítésre hajlamos gondolatmenetem vágta le a végéről az ott virító nullákat és elhanyagolhatónak vélt tizedeseket.

Amikor észrevettem, hogy nem jár senkivel, egy ideig szinte reménykedni kezdtem. Hiszen úgy sajgott a szeretet hiánya. Olyan élénken emlékeztem a simogatására. — Ó, azt különösen szerettem! Lehet, hogy önző, rossz ember, de a keze jó volt. Persze Ön ezen sem csodálkozik — egy s mást megszokhatott itt ebben a házban —, de higgye el, a keze külön lényként létezett és határozottan jó volt.

Amikor éppen olyan kedvében volt, hogy hagyta szeretni magát, jó volt a hóna alá csombolyodni… biztonságban éreztem magam ott. Bőréből és kemény izmaiból  az élet meleg hulláma áradt felém. Mióta halott anyám hideg kezét megsimogattam, felfokozott érzékenységgel vágytam erre… Még a nagylábújjamat is kinyújtottam s az övéhez simítottam, hogy minél nagyobb felületen érezzem.

De ez régen volt. Nagyon rég. S mennél inkább reméltem a visszatérést, annál elevenebben fájt minden emlék. Azzal vigasztaltam magam, hogy valahol létezik egy ember, aki még mindig szeret — mert azóta sem nősült meg, mesélték a falumbeliek… s aki lám ölni is képes lett volna értem. Csak akkor ezt én gyerekfejjel nem értékeltem… s most a sors ezért megfizettet. Sovány vigasz, de ez volt az egyetlen.

— Merre jársz Gábor? Tartogat-e még találkozást az élet? — egyre többször azon kaptam magam, hogy gondolatban vele beszélgetek, miközben nem adtam fel a reményt, hogy Jácinttal rendbe jönnek a dolgaink. Ez valóban szkizoid — elismerem.

Reméltem, hogy ha kevésbé lesz elfoglalt és hajszolt, ha megszűnnek a hivatali bajai, ha többet leszünk együtt, még minden jóra fordulhat. De a hatalomvesztéstől Jácint teljesen más ember lett, más, mint valaha. Lepattant róla a máz. Én pedig, mintha hályogot vesztettem volna, vagy mikroszkópon át nézném, egyszerre látni kezdtem mindazt, ami mellett évtizedeken át vakon elmentem.

Soha akkora én-kultusz, mint Jácintomban! Ady szerény kis kezdő mellette. Az egész közéleti tevékenység csak azért kellett — ó, nem hogy elmondhassa, nem! — hanem, hogy tudja azt, nélküle nem mehetne az ország — mit az ország! a világ sem! — előre. Aztán leváltották és kiderült, hogy minden megy a maga útján tovább…, ez a hiúságának elviselhetetlen. Most már az egész rendszer rossz, azért nincs helye benne neki… bár lehet, igazságtalan vagyok. A rendszert már régebben is szidta, a leváltása előtt is — és  ellentétben más elégedetlenkedőkkel — ő ezt olyan nagy szakértelemmel és tárgyismerettel művelte mindig, hogy ráz tőle a hideg ma is. Előfordulhat, hogy kap a leváltásnál súlyosabb büntetést is?…

Engem egyelőre békén hagytak. Lehet, mert az iskolaigazgatóság nem igazán számít funkciónak. De Jácint ezt sem tudja megbocsátani. Hogyan merészelek létezni az ő pártfogása nélkül? Esetleg lehet, hogy az eredményeimet csak saját magamnak köszönhetem? Nosza, gyorsan be kell bizonyítania, hogy tulajdonképpen nem érek semmit, még akkor se, ha pillanatnyilag  „azok” ott is felejtettek a helyemen.

És ha a munkahelyemen pillanatnyilag nincs hatalma rajtam, hát annál inkább talál kivetnivalót odahaza. A stoppolatlan zoknitól a kibomlott gatyakorcig mindent megtalál és felhánytorgat. Teheti, mert otthon ül egész nap, betegnyugdíjas — pontosabban a tehetetlenség betege. Csak gyűjti a kifogásolnivalót egész nap. Mikor haza érek, még le sem tettem a kabátot, már kezdi:

„Persze, a mélyen tisztelt igazgató elvtársnő szellemi munkát végez, dolgozatot javít és fejleszti a memóriáját. Csak nem fog odáig alacsonyodni, hogy a lyukas gatyáimmal törődjön! Be kell iratkoznom a csináld magad mozgalomba. E célból esetleg új pártot alapíthatnék és megpályázhatnám a főtitkárságot, — a gondozatlan férjek pártjának vezetői posztját.”

Egy darabig hallgatom. Utána már csak nézek kifelé az ablakon. Madár billeg az ágon, meg sem hallom, amit mond. Egyszer mégis csak kénytelen vagyok odafigyelni:

„Mit ábrándozol? Biztosan megint a drága  Gáborodon jár az eszed. Azt hiszed, nem tudom?! Soha sem bocsátottad meg, hogy nem hagytam futni. Azért nem tudtál engem soha igazán szeretni. Lehet, ha tudtad volna, hogy az egész nagy romantikus kirohanása sem volt legalább a saját ötlete, akkor nem lett volna annyira szíved szerint való, hogy a mai napig is meg legyél hatva tőle: — Ölni is képes lett volna értem! — Ne is tagadd, ismerlek, titokban ezt gondolod. Pedig az ipse csak egy primitív alak, aki pontosan úgy reagál le mindent, ahogyan az ivócimborák sugallják neki: — Én a te helyedben kinyírnám! — Én a te helyedben leszúrnám! — ezt mondogatták a fülébe az embereim. Mert azok voltak! Én küldtem őket, hogy mondják, én adtam a pénzt, hogy itassák

A bunkó pedig, tudomást se vesz róla, hogy a szülei egy hete kulák listán vannak — én tetettem őket rá! — hanem Hübele Balázs, neki az aktivistának egy bugylibicskával.”

Nem hittem a fülemnek! De ő mondja tovább:

„Ettől hitte magát nagylegénynek, hősnek és hódítónak. Így igazán könnyű volt kézzelfogható osztályellenséget felmutatnom… akkoriban éppen azt szerették legjobban a központban dolgozó elvtársak. A hülye! Hajszálra előre kiszámítva belesétál a kelepcébe. Pedig akkor még szerelmes se voltál belém. Nem is lehettél. Senkibe sem, úgy rendesen. Ott volt még a tojáshéj a fenekeden, akármilyen étvágygerjesztően riszáltad is. Erről az alakról hiszed te, hogy ma is csak rólad álmodik  Azt hiszed, nem tudom, hogy a faluban utána érdeklődtél s mikor mondták, hogy nem nősült meg,  kérted a címét?! Hát menj el hozzá! Győződj meg az igazságról. Tessék, itt a cím…mert egyedül annyira se mentél, hogy megtaláld…”

„Ha valaha véletlenül vissza találnál jönni, akkor hagyd az ábrándos pillantásaidat végleg nála, mert ha még egyszer ilyennek látlak, nem felelek magamért! Úgy is papírom van róla, hogy agresszív pszichopata vagyok. Engem még csak be sem csuknak. Én már a láncaimat is elvesztettem… a belsőket mindenképpen… Nos, látom, visszaöltözött a kabátjába. Bocsánat asszonyom, hogy most énutánam Gáborból is ki kellett ábrándítanom. Ég vele!”

Hangja gúnyos volt, úgy csattant rajtam, akár a korbács. Nem emlékszem, hogyan kerültem az utcára, nem tudom mikor szálltam fel a villamosra. Csak azt tudom, hogy mire odaértem sötét este volt.

Gondolja el, ezzel az emberrel éltem huszonhét évet! Többet, mint ahány éves voltam, amikor hozzámentem és többet, mint amennyit még élhetek. Ebből legalább húsz évig boldog voltam vele. Boldog és elégedett! Emiatt kell bevennem egy újabb bogyót Doktornő  — vagy inkább kettőt?

Ha civakodtunk és vitatkoztunk is napközben, este az ágyban mindig kibékültünk. Csodálatos volt együtt lenni vele, de ezt már meséltem, ha jól emlékszem. Tapasztalt szerető volt, mindenre jól megtanított — ezt most tudom — akkor éreztem a „delejt”. Gábor eszembe se jutott! Közben egy ember élete ment tönkre a közönyösségemen, kényelmességemen.

Ha csak annyira érdekel, mint egy csirkelopási tárgyalás, elmentem volna a törvényszékre, az ügyészségre… És ha senki más, hát én megmondhattam volna, hogy nem a demokrácia ellensége, csak engem féltett a nálánál előnyösebb helyzetből startoló férfitől… Bár az is lehet, ahogyan az akkori időkre emlékszem, hogy ez sem segített volna rajta.

„Kézzelfogható osztályellenség” kellett! De legalább megpróbálhattam volna… Annyi mindenről mondjuk, hogy úgy sem segít, minek megpróbálni, minek megmondani? — S aztán csodálkozunk…

Mindent  pontosan előre kiszámító gazemberek manipulálják érzelmeinket. Saját kis — büdös — pecsenyéjüket sütögetik politikai jelszavak sátra alatt, s ha eszel belőle, a szemedbe röhögnek, hogy milyen hülye vagy!…

Nagyot vétkeztem! Tartoztam Gábornak annyival, hogy megkeressem és megmondjam: — Tudom, hogy férjem aljas ember és nincs már hozzá semmi közöm.

Hát így kerültem oda. A többit már ismeri.

Tudom, most győztem csak meg igazán, hogy mégis öngyilkos akartam lenni. Hiszen leélek fél életet egy csillogó felületen kitűnően mozgó emberrel, miközben rendületlenül hiszek egy másik sírig tartó szerelmében, ragaszkodásában.

A fényes férfiúról kiderül, hogy tudatosan aljas, a mindent elsöprő szeretetűről, hogy alkoholista, beteg és nagyon régen csak gyűlöletet érez irántam. Hogy lehessen így tovább élni? 

Hát csak úgy, egészen logikusan, hideg fejjel mérlegelve… Mert az én öngyilkosságom nem változtat a tényen, hogy tönkretettük Gábort, mi ketten: Jácint tudatosan én a kényelmes közönyösségemmel.

Bűntudatból lehetne a halálba menekülni… De akkor mi lesz velem?! — Mert akármennyire ellenszenvesen hangzik mások számára, önmagamnak be kell vallanom, hogy számomra mégis ez a legfontosabb szempont. Ekkora önzés nem összeegyeztethető az önpusztítással, ezt a doktornőnek is el kell ismernie.

Egyetlen lehetséges választásom tehát a logikus mérlegelés, az elevenbe vágó őszinteség  és annak eldöntése, hogy kívánom-e igazán a vezeklést? — vagy jobb lesz nekem eléldegélni a bűnös-kényelmes összkomfortban, ahogyan eddig is, csak most már tudatában a megalkuvásnak.

Felnőtt ember azt gondolná, hogy ismeri önmagát. Csak amikor mélyebben kezd vájkálni a saját életében, akkor döbben rá, hogy mennyi meglepetést tartogat önmagának. Startból mindenki azt képzeli, hogy ő jó, ítéletei helyénvalóak és hibái enyhe mulasztások csupán. Aztán kiderül, hogy teljesen logikátlan előítéletek rabja.

Csak így magyarázható, hogy romantika emlőin nevelkedett énem gondolatban százszor megbocsátott Gábornak, amiért ölni szándékozott miattam. Nem tartottam aljas cselekedetnek. Míg azt, hogy Jácint hat évre kivonta a forgalomból vetélytársát,  ugyancsak miattam, — nem öli meg, csak bezáratja! — nos igen, ezt ma is aljasságnak érzem, bármilyen logikátlan.

Az érzéseiddel én a te helyedben nem dicsekednék. Húsz évig boldognak is érezted magad! Pedig láttál egyszer egy jó szovjet filmet. Elég ritkaság volt ahhoz, hogy megjegyezd. A címe, talán „Egy öregasszony, meg egy öregember” — az világosan kimondta, hogy a boldogság az életnek nem célja. A boldogság csak eszköz, ha van… hogy tovább bírd cipelni a terhed. Csak állat lehet igazán boldog. Az ember boldogsága önámítás

Vajon mit csinál a kutyám? Kivel boldog most? Mert valakinek biztosan csóválja a farkát. És Jácint?

De hiszen éppen ez a baj, hogy Jácintot mindig embernek tekintettem, kicsit nehéz természetűnek, de mindenképpen olyan magasra értékeltem, hogy úgy véltem, érdemes elviselni a szeszélyeit azért, amit értékben képvisel. Mi volt ez, ha nem önámítás? Annak, akit — mint egy szobrot — emelvényre állít a hitünk, nehezebben bocsátjuk meg a botlást, mint másnak a bukást. Nehezebben, mint annak, aki velünk egy szinten,  a porban jár.

Ameddig csodálni tudtam Jácintot, addig boldog voltam. Mert sajnos a családi boldogság a kritikátlan együvétartozás érzésén alapszik. A családi boldogság látszatának megtartása pedig a soron lévő igazság ki nem mondásán.

Nem árt, ha ezt Ön is idejében megtanulja…

Azt hinni, hogy a férjet vagy feleséget az Isten rendeli számunkra, naivitás. De mi akkor a választás lényege? És mitől képes elhinni az egyén, hogy a másik emberi hibáitól függetlenül, csak ehhez a bizonyos emberhez tartozik, senki máshoz? Miért hiszi ezt el könnyedén húsz éven át és miért kezd el kételkedni ennyi idő után?

Akkor én most beveszek egy—két tablettát… és nagyon remélem, hogy nem jut eszembe több hasonló jó kérdés, a válaszadást pedig az okosabbakra bízom.

 

 

*  *  *  *

 

 

Aludtam egy nagyot. Így, ébredés után úgy tűnik, van erőm szembenézni azzal, ami volt és ami van. Úgy tűnik, mondom, tehát nem biztos… Ami pedig lesz?… Inkább visszaaludnék.

Tegnap a kritikátlan együvétartozás érzésénél hagytam abba. Ez a bírálatszünet csak addig tarthat, amíg megvan az érzelmi összkomfort egy kapcsolatban. Amíg biztonságban vagyok, amíg megbecsülnek, amíg nem sértik a büszkeségemet, amíg hasznosnak és szükségesnek érezhetem magam, amíg el tudom hinni, hogy szeretnek – egyszóval: amíg jó nekem.

Hangsúlyozom, ennek semmi köze az érzelmi összhanghoz, ahhoz a másik fél jóléte is hozzátartozna, itt csak a saját érzelmeid komfortja számít, s amíg az meg van, nem jut eszedbe semmit kritizálni. Minden úgy jó, ahogy van és boldog vagy benne.

Aztán, ahogy az már az összkomforttal lenni szokott, egyszer csak elromlik valami. Egy vízcsap. Előbb csak csepegni kezd. Teszed magad, hogy nem hallod. Nem akarod kijavítani, őrzöd a boldogság látszatát. De amikor ömlik a víz, már lehetetlen észre nem venni. A baj csak az, hogy nem igen van ilyen „lélekcsapszerelő”, aki hamar helyrehozhatná a hibát. De ha ezt az első tömítést el is végzi valaki, akkor is befészkeli magát házadba a kételkedés, hibát gyanítasz ott is, ahol nincs. S megmérgezi napjaidat az örök rettegés. Háztartási tapasztalataidból tudod, hogy minden átkozott készülék egyszerre romlik el, leég a hűtő, nem szív a porszívó és a TV képernyője közepén is megjelenik egy tartós fényes pontocska, jelzi a véget.

Aztán egy nap a ház tervezője közli veled, hogy az egész építmény tökéletes, éppen csak az alapokból lopta ki a cementet. De akkor hogy volt mersze együtt lakni velem, ebben a rozoga házban?! Egy napot, egy percet sem lehetett nyugodt benne, hiszen tudta, hogy bármelyik percen a fejünkre omolhat. Míg én apró hibák elpalástolásán fáradoztam, addig ő oszloppá merevedve próbálta tartani ezt az alapjaiban düledező  alkotmányt.

Egy idő után belefáradt, s elhatározta, nem tartja tovább. Ő szól, figyelmeztet, költözzem ki, mielőtt ránk omlana minden.

Mekkora földindulás lehetett a lelkében, ami kimondatta vele a harminc éve gondosan eltitkolt bűnt. S mekkora kényelmesség lakott bennem, hogy egyszer sem vizsgáltam meg kapcsolatunk alapjait. Miért nem néztem utána, annak idején, hogy miből építkezünk?!

Haragudhatok—e Jácintra a saját vakságom, korlátoltságom és közönyöm miatt? Nem!

És az is világos immár, hogy nem bírta egyedül tovább viselni a felelősség terhét. Hiszen minden úgy megromlott körülötte, minden ellene fordult, amiben hitt — már ha hitt egyáltalán — vagy amiben biztosnak érezte magát. Talán így helyesebb megfogalmazni.

Az ember, ha képtelen egyedül vinni a rakományt, a súly egy részét a társára teszi. A vele egyenlő felelősséggel tartozó társára: akit a fene tudja, hogyan választott ki — akkor azt hitte, a legjobban —, de aki erejéhez képest segíteni tartozik, akkor is, mikor társa kilép önmagából, mikor a keserűség kiokádtatja vele a lélek minden szennyét…

Ha részegen hányt, kis zsörtölődés után szívesen tisztába tetted… Hát miért utálod jobban a lélek mocskát? — Mert a sajátodra ismersz benne?… Igen, mert a sajátodra ismersz benne! Ezt százszor kellene leíratni velem, mint annak idején az iskolában, büntetésül.

Doktornő! Lehet, hogy az élettársakat valami különös hatalom rendeli egymásnak, de hogy nem csak a közös jó, hanem a közös rossz is összetartja őket, az egészen bizonyos. A közös bánat és a közös bűn…

Holnap kérem, írja meg a zarójelentésemet. Hazamegyek. Még akkor is, ha Jácint őszintesége semmi más célt nem szolgált, csak azt, hogy elűzzön… De akkor mondja meg nyíltan, szemtől szembe! Ha azt kívánja, hát elmegyek újra, végleg.

Itt áll ez a tényhalmaz ön előtt. Bízom benne, hogy ki tudja hámozni belőle a valóságot és kienged. Nem ülhetek itt tovább összetett kezekkel, önmagamat siratva. Rendeznem kell a jövőmet valahogyan, ha már a múlton nem segíthetek.

Ön nem találja különösnek, hogy senki sem keresett? Rendben van, a gyermekeimnek azt mondja, ha nem találnak otthon, hogy az iskolában vagyok. De mit mond az iskolának? Jó. Hazudik nekik is valamit. De önmagának mit válaszol a kérdésre: hová tűntem? És tényleg annyira mindegy neki? Még csak meg sem keresett! Csak ezek az átkozott bogyók a hibásak, hogy mindez  eddig nem jutott eszembe. Hát ilyen nyomtalanul eltűnhet az ember az életből, hogy három hétig senkinek sem hiányzik?! Senki se akar tőle semmit! Akkor meg mit keresek még itt? Nem itt, a diliházban, hanem egyáltalán, ezen a világon… Miért ne halhatnék meg, amikor senkinek sem fáj? Akinek fájhatnék, rég a föld alatt van már…

Ha itt vetnék véget mindennek, Önnek gyűlne meg a baja miattam. Nem vigyázott a volt elsőtitkár feleségére  — ó,  ez még ma is súlyosbító körülménynek számítana! — Hát, inkább írja meg gyorsan, az elbocsátó szép üzenetet, ne bajlódjon a lelkiismeretével! Ha csak egy szalmaszálnyi reményt tartogat a kinti élet a megmaradásra, én abba megkapaszkodom! Még nem tudom, hogy hol és hogyan, de élni akarok, — csakazértis! Mert biztosan vannak olyanok, akik örülnének, ha nem lennék Egy új igazgató az iskolában, egy új feleség a kényelmes lakásban és persze Jácint… De miért szerezzek örömet bárkinek is? Talán megérdemlik?!

Hát írja meg még ma a zárójelentést! Mert a lelki összkomforttól elbúcsúztam ugyan végleg, de annál inkább vágyom  illatos fürdőre, rendes frizurára, jóízű ételre, tiszta ágyneműre, mindarra, amit nem adhat a maga kórháza  És igen, annál inkább vágyom a szabadságra! — a döntés szabadságára, hogy hol, kivel és hogyan éljek és éljek-e egyáltalán…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ildikó
Szerző Bárányi Ildikó 76 Írás
Nyugdíjas orvos vagyok, benne a hetedik évtizedben. Jelenleg a Máltai Segélyszolgálat temesvári vezetőjeként szeretetszolgálati és karitativ tevékenységet folytatok.1960 óta jelennek meg írásaim. A Román Írószövetség tagja vagyok 1989 óta. Voltam már a Torony tagja, ahonnan egy időre eltávoztam, személyes érzékenység miatt. De a céljaitok tisztelete visszahozott ebbe az alkotó közösségbe.Köszönet a felajált lehetőségért!