dr Bige Szabolcs- : Hét évig éltem Egyiptom földjén

Horia Stancu: Aszklepiosz – regény /5. rész/ *

 

 

Hosszú éveket töltöttem Egyiptom földjén, nehezeket az elején, könnyebbeket és kedvesebbeket később, miután már megszoktam a földet, a napot, és a hely rengeteg istenét.

Utaztam a folyamon le is, fel is, láttam zöldellő oázisokat a kő és homoktenger közepén, eljutottam a folyón túlra is messze délre és nyugatra a karavánokkal, melyek aranyat, drágaköveket és még drágább gyógyszereket hoztak. Az etiópiaiakig is eljutottam. Olyan birodalmakon is áthatoltam, melyeknek hírét sem lehetett hallani. Egyetlen későbbi utazásom sem volt olyan elképesztő és egy sem hagyott olyan mély nyomott bennem, mint a legelső. A beletörődés és az ifjúság előnye segített kibírni a forróságot és a szoros szíjakat, amivel összekötözték kezemet, lábamat. A kíváncsiságtól tágra meredt szemmel figyeltem minden újra és szokatlanra. Idősebb társaim, akik a csatára és zsákmányra készültek, lakomákra vágytak, meg hírnévre, nem volt szemük csak saját nyomorúságokra. Egyedül én nem éreztem az ötven közül, hogy vége életemnek, korai jele majdani halhatatlanságomnak.

A füstszínű emberek lapos bárkái kanyargós utakon úsztak, valóságos sűrű papirusz és nád erdők között. Általunk ismeretlen növények és virágok szőtték át, nőttek egymásra, hogy fényhez jussanak. A rabszolgák által kezelt evezők lassú és lusta csapásai hosszú csőrű, piros lábú, fekete és fehér madarakat riasztott fel a sűrűből. Egyik másikat felismertem közülük, azokat, amelyek Akhaia földjére jöttek délről a téli hónapok elmúltával: gólyák, vízi ludak, darvak. Másokkal sohasem találkoztam. A vízből, mint valami tömlő, pöfeteg állatok háta emelkedett ki, kerek szemekkel és széles, erős állkapoccsal. Nyújtogattam a nyakam, hogy többet lássak. Különösen ezek a folyami bivalyok érdekeltek, és bámulatom, melynek elrejtését még nem tanultam meg, mosolyra késztette a felügyelőt, és egy általam meg nem értett kézmozdulattal a kezében tartott korbácsra, valamint a kezem-lábam összekötöző szíjakra mutatott.

— Vigyázz magadra, kölyök — súgta az egyik akháj —, nehogy egy korbácsütésre ébredj, bármennyire isteni származék vagy… De a felügyelő nem volt telve gyűlölettel. Mutogatva, bólogatva rávezetett, hogy a korbács és szíjak azoknak a vízi állatoknak a bőréből készültek. Örömében, hogy meg tudta magát értetni, szélesen elmosolyodott kimutatva hófehér fogait és korbácsával rávágott az egyik fekete rabszolgára, hadd lássam a hatalmát. Feléje nyújtottam a szoros köteléktől dagadt kezeimet, mutattam megmerevedett lábaimat, ujjaimmal jeleztem neki, milyen kevesen vagyunk mi, akhájok, az ő füstszínű harcosai és szurokfekete rabszolgáihoz képest.

Kicsit gondolkozott, majd parancsot adott, szabadítsanak meg kötelékeimtől engem, meg egyik társamat a görögök közül. Azt hiszem kíváncsi volt, vajon mit teszünk. Megdörzsölgettem a kezeimet, és lábaimat, majd ugyanezt tettem a kiszabadított göröggel is. Miután kicsit enyhültek a fájdalmaim, odatántorogtam a felügyelő elé és meghajoltam előtte. Mosolyogva vette tudomásul köszönetemet. Kerekarcú és kövér volt, fénylő hassal, mely túlbuggyanta derekán levő kötény övén. Utunkon később, mikor kissé megismertem, vidámnak és beszédesnek mutatkozott, kegyetlen csak akkor volt, ha a munkája, vagy a fekete rabszolgák igyekezetének a hiánya megkövetelte.

Magamra mutatva kimondtam:

— Aszklepiosz. — Ő pedig tenyerét a mellére téve kétszer-háromszor elismételte:

— Hápi.

Barátságunk akkor vette kezdetét, amikor megkíséreltük egymást jelekkel megértetni, és amikor felcsillant az öröm a tekintetében, hogy felfogtam, mit akar mondani. Látva, hogy nyugodtak vagyunk, eloldoztatta a másik hármat is. Az Egyiptomból való emberek bárkáján összesen öten voltunk akhájok, a többiek a mögöttünk úszó hasonló bárkákon utaztak. A sor végén úszott a hajónk.

Megszabadulva kötelékeiktől, az élet elviselhetőbbnek tűnt. Midőn leszállt az este, Hápi parancsot adott újbóli megkötözésünkre, mintha attól félne megszökünk, pedig nyilvánvalóan erre semmi lehetőség nem volt. Elnyelt volna nádrengeteg, meg az iszap, ha az íjászok nyilaitól meg is szabadulnánk.

Napokon át haladtunk a mocsárban, éjszaka megpihenve, ettünk búzakenyeret és jóféle, tiszta bort ittunk, amit agyag korsókban tartottak. Végre kijutottunk a folyam medrébe.

Ezután még kétszer öt napot utaztunk a széles és iszapos folyam hátán, szántóföldek és falvak között. Itt-ott feltünedeztek hatalmas kőoszlopok — úgy sorakoztak, mint a harcosok csata előtt —, emberi és állati alakokat ábrázoltak, és óriási palotákat, tízszer akkorákat, mint a nálunk a baszileuszok házai. Úgy hittem, a távoli és idegen, mindenható istenek országába érkeztünk. A parton szorgoskodó munkások, a vízen fel és leúszó bárkák, a rabszolgák hátán csattanó korbácsütések, a szíjak a lábainkon mégis azt mutatták, hogy ez egyúttal az emberek országa is.

Egész úton számoltam a napokat. A tízediken történt, hogy a folyó felsőfolyása irányából megjelent egy a többinél sokkal nagyobb hajó, melyet eddig a vízen láttunk. Gyorsan közeledett, ötven feketeképű evezőstől hajtva, és még a sodrás is segítette. Ideje sem volt Hápinak kiadni bármilyen parancsot, a kemény hajóorr a partnak lökött és veszélyesen megingatott. Az ütközés az evezősök parancsnokát az iszapos vízbe lökte. Néhányszor a felszínre emelkedett és lesüllyedt. Megfulladhatott: a minket őrző egyiptomiak közül egy sem mutatott hajlandóságot a segítségnyújtásra; a fekete rabszolgák meg csak vigyorogtak, biztosan a korbácsütések marásaira gondoltak. Gondolkozás nélkül ugrottam. Néhány karcsapással mellé értem. Nem tudtam a hajánál megragadni, mert kopaszra volt nyírva. Ököllel néhányszor fejbe vágtam, hogy szédüljön el és a bárkához vonszoltam. Tízen is nyúltak értünk. Miután Hápi helyrejött, egyetlen szót sem szólt köszönésképpen, de a tekintetében hálát láttam irántam.

Az eseménynek váratlan következménye lett: a flotta parancsnoka átjött a mi ladikunkra és dühödten végigvágott botjával Hápi hátán. Mi, akhájok pedig újból összekötözve találtuk magunkat, a bárka fenékdeszkájára ledobva. Attól félt talán parancsnok, elfutunk? Egy idő múlva aztán megtudtam, miért nem sietett senki a hullámok közzé esetteknek segíteni: emberhúsra áhítozó istenek nyüzsögtek a folyóban…

A huszadik nap déli órájában, mikor a napkorong pont az ég közepén áll, láthatóvá vált a folyam jobb oldalán egy sohasem látott méretű és kiterjedésű vár:

— Nú, Nú! — kiabálták a füstszínű emberek, a paloták, templomok, a várkapui felé mutogatva.

Megszaporodtak az áruval és emberekkel teli bárkák, melyeket sárgára, pirosra, vagy kékre festettek, s rajtuk gyékényből, vagy vászonból való sátrak álltak. Kötéseinket újból megerősítették. Az őrzésünkre rendelt katonák felszedték pajzsaikat, lándzsáikat és kócból készült parókáikat is magukra öltötték, eltakarva kopaszra borotvált fejüket. Hápi és a többi parancsnok élénkebben kezdte a bőrkorbácsot forgatni, és az evezők mozgása felgyorsult.

A kövekkel megerősített parton jókora tömeg ember fogadott: felfegyverzett, parókás katonák, rabszolgák, és egyszerű ágyékkötős emberek, festett orcájú és festett szemű nők – egynek-egynek csinos arca, szép alakja és melle volt, meresztették is rájuk fiatalabb társaim a szemüket -, meg öreg emberek is, olyan fehér hosszúruhákban, mint a hegyekben frissen hullott hó. A feléjük mutatkozó tisztelet és büszke arcképük alapján azt képzeltem, a fehérruhások az istenek papjai. Nem is tévedtem. Egyesek az egyiptomiak közül rosszindulatúan és ellenségesen méregettek. Mások szemében nem láttam mást, mint az ezen a tájon ritkán látott alakoknak szóló kíváncsiságot. A bátrabb nők felénk kacsingattak, nem hagyván őket hidegen embereink széles válla és megtermett alakja. Vihogva bámulták szöszke, vagy vöröses – a hosszú napok alatt kiserkent – borostánkat. De akármilyen kíváncsiak is legyenek, a férfiak vissza-visszalökdösték őket, bosszankodva viselkedésükön. Nem voltunk mások, mint rabok.

Rövid ismeretségem Hápi parancsnokkal nem volt káromra. Erőteljesen oldalba nyomott, mintegy sietségre sarkalva. A foglyok közül az első tizenkettőt, akik közzé én is kerültem, Ámon isten szolgálatára rendelték, mint minden zsákmány negyedét, ő volt Nú városának valóságos ura. Ezután a király hivatalnokai vették ki a következő tizenkettőt, de most már válogatva a jókötésű és erősebb embereket. A maradékon osztoztak a város tisztviselői, a bárkák kapitányai, és a nemesek, ők tudják milyen számítások alapján. Sokat görögjeink közül soha többé láttam. Hallottam csupán, hogy egyeseket kivittek a pusztaságba a sziklákat faragni, másokat a folyótól messze küldtek a nyájakat őrizni a legelőkön. Akik a fáraónak jutottak, azokból testőr katona lett. Egyikükkel néha még találkoztam ameddig Egyiptom földjén éltem, neki sikerült a siker néhány lépcsőfokára kapaszkodnia, már amennyire feljuthatott egy volt rab és jövevény.

A templom számtalan udvarának egyikbe vittek és otthagytak. Nem voltunk már összekötözve, de hát nem is volt hova elfutni; menthetetlenül eltévedtünk volna a bennünket körülvevő oszlopok rengetegében. Napjában kétszer, reggel és este adtak ennünk, számunkra, akik a kövér húsokhoz és édes borokhoz voltunk szokva, elégtelen volt a búzából készült kenyér, nyers zöldség és gyümölcs. Éjszaka az oszlopok tövében aludtunk. Napközben is odamenekültünk a nap kegyetlen sugarai elől.

Mikor a kiszabott idő letelt, értünk jött egy pap a templom néhány szolgája kíséretében. Teljesen kopasz volt és a megszokott fehér öltözetet viselte. Megdöfködött a botjával, kényszerítve minket, hogy álljunk fel az oszlopok hűvös árnyékából. Szelíd ember lehetett. Másképpen parancsára a szolgák korbácsütésekkel ugrattak volna talpra. Egyáltalán nem látszott meglepettnek, országában szokatlan kinézetünk miatt. Alaposan megvizsgálta karjainkat és lábainkat, közben végig motyogott nyikorgó, öreges hangján, egy ismeretlen nyelven. A szánkba is benyúlkált, vizsgálva fogainkat, kifordította szemhéjainkat és megnézte szemünk fehérét, egy intésére a szolgák levetkőztettek és megtekintette férfitagunkat. Végül mindegyikünkre, külön, külön hosszan nézett, mintha bele akarna hatolni az agyunkba és lelkünkbe. Mikor végzett, engem elkülönített a botjával társaimtól. Intett, hogy kövessem.

Hónapokig nem láttam a kopasz papot. A templom közelében levő sötét kamarácskában laktam néhány alacsonyabb rangú templomszolgával. Egész álló nap embereket és állatokat, meg semmihez nem hasonlítható alakokat rajzoltak a papirusszal rokon növény széles leveleire. Mellettük, kezdtem lassankint elsajátítani Egyiptom lakóinak nyelvét. Különösen az egyiknek volt rám gondja. Írnok volt „Ammon házában” és Hermáker volt a neve. Megmutatott egy-egy általa rajzolt jelet és kimondta a nevét, majd intett, hogy ismételjem meg. Máskor tanított a testrészek neveire, és az ételek, a termények, az ég csillagainak neveire. Gondolom, a pap, akinek a kezére adtak, néha-néha érdeklődött felőlem, mert miután már kezdtem felfogni az ország nyelvét, és meg tudtam válaszolni a kérdéseit, magához hívatott:

— Mi a neved? — kérdezte.

Görög nevemet mondtam:

— Aszklepiosz, Phoibosz fia —, de rögtön lefordította saját nyelvére:

— Aszú, a Nap fia —, s ebből rájöttem, már találkozott az én népemből származó emberekkel.

Jól okoskodtam, mert elkezdett velem hazai nyelvemen szólni. Lassan, nehézkesen beszélt, mintha már elfelejtette volna és igyekezne emlékezni a szavakra.

— Azt állítod, a Nap fia vagy. Tudom, Keftiu földjén, messze északon, Phoibosz néven nevezik a fény istenét. Máskülönben, aranysárga a hajad, mint a nap. Nálunk a nap neve Rá, és bika képében tiszteljük. Azt gondolom, nem hiszed magad egy bika fiának…

Csendben maradtam és ez tetszésére volt.

— Máskor — folytatta a pap — más néven is nevezzük, Aton. Különben Aton nem régóta halott isten, és ma már kevesen emlékeznek rá. Egyébként Aton neve átkozott. Aki kimondja, arra veszély leselkedik. A várban és a templomban Ammon, a kos az úr. Mivel az ő rabja vagy Ammon-Aszu lesz a neved, és hozzátette:

— Mostantól mindenüvé elkísérsz…

Meghajoltam előtte, ahogy az írnokoktól láttam, tiszteletem jeléül. Ezek után még így szólt:

— Csak meg ne próbálj elszökni…

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, amióta a füstszínű emberek szoros köteléket erősítettek a karomra és lábaimra, egyetlen pillanatra sem ment ki a fejemből a szökés vágya.

Hogy megmutassa, mi vár a szökött rabszolgákra, elvitt a templom egyik napsütött udvarára, ahol csöppnyi árnyék sincs. Itt egy meztelen rab volt kikötve a kőbe ékelt bronz gyűrűhöz.

Nem egyiptomi volt, nem is akháj, sem fekete. Szemei lecsukva. Bőre fehér. A szenvedés még jobban kiemelte csőrszerű, kampós orrát, meggyötört arcát göndör szakáll borította. Reggeltől estig hagyták a nap sugarainak kitéve, cseppnyi víz nélkül, egy falat árnyék nélkül.

— Ammon rabja. Megpróbált elfutni. A puszta nomádjai visszahozták urához. Ha nem hal meg, a kőbányába küldik…

Gazdám neve An-Hotep, vagy röviden Anu volt és betöltötte az ötven évet. Engem soha sem nevezett másképp, mint Aton-Aszu, a többiek számára azonban csak Ammon-Aszu voltam, a rabszolga. Anu a templom egyik legképzettebb papja volt és a gyógyító orvosok rendjének tagja. Több mint negyven évet töltött az „Élet Házában”, ott ahol az orvostudományt tanítják. A legjelentősebb tisztviselők és a királyi család egyes tagjainak egészsége az ő gondjára volt bízva. Sejtette vajon Anu, hogy magam is igyekszem gyógyítani a szenvedőket? Tetszettek hosszú, keskeny kezeim, és azért választott ki a többi rab közül?

A gyógyszeres ládikáját, valamint a bronz és kőkéseit hurcoltam utána, bárhová ment. Egy ideig csak ez volt a tisztem. Hermáker, az írnok a továbbiakban a szent jele írására és egyiptomi beszédre oktatott. Elámult, hogy mindkettőt milyen könnyedén sajátítom el.

— Nekem magamnak — mondta —, hét évre volt szükségem a kétezer jel megtanulásához. Téged az istenek fürge ésszel és ügyes kézzel áldottak meg. Ezért szeret Anu a főpap, pedig jövevény vagy.

Rejtett felügyeletet, megfigyelést éreztem állandóan. A szabadság, amit kaptam csak látszólagos volt. Bevallom, eleinte a szabadulni vágyás erősebb volt. Tudásszomjam miatt fokozatosan elódáztam: Majd később, majd később — mondogattam magamban —, majd ha minden megtanultam Anu paptól, amit csak lehet és az országot is jobban megismertem.

Anu pap lassanként bevezetet a gyógyítás művészetébe. Nagy türelemmel magyarázott: megtanította a testrészeket, a belső szerveket és azok szerepét, milyen bajuk találhatják, mi a gyógyszer ellene. Más dolgokra is oktatott:

— Az istenek szelleme gyakran a gyengékben lakozik —, mondta Anu. A szellem és a test között nincs mindig összhang. Az első vagy erősödik, vagy gyengül a második hasznára, vagy kárára. A lélek uralkodhat a testen, alárendelheti magának.

Napról napra jobban csodáltam a tudását. Sok nép beszédét ismerte és midőn bizalmas kapcsolatba kerültem vele, elárulta, honnan ismeri az én népemét is:

— A tenger Egyiptom partjaira vet ki néha embereket Keftiu földjéről. Máskor, ajándékot hoznak egyesek királyunk részére, barátságának elnyerése reményében.

A gyógyítás művészetében ismert régi tikokat, melyeket más orvosok már elfelejtettek, de ott állnak leírva nagy papirusz lapokon a régi Egyiptom nyelvén. Magam is olvastam és tanultam belőlük…

Hét évig kísértem Anu papot bárhová is ment, és vittem a gyógyszeres ládikáját, meg a késeit. Hét évig tanultam tőle és gyógyítottam magam is. Láttam férfiakat megkönnyebbülni a gyógynövényekből főtt teák által. A vakok, ha ködösen is, de láttak, ami jobb, mint az örök sötétség, melyet a kőkés segítségével ért el. Asszonyokat segített szülni. Megfékezett járványokat. Egyiptom földjén a vagyonosak, az elöljárók és nemesek egészsége gyenge az egészségtelen éghajlat és a könnyű élet miatt. A nép egyszerű fiai rövid életűek a nehéz munka és a kevés élelem miatt.

És mindezek felett még a járványok is sújtják a szegények házait, ameddig minden pusztasággá válik. Nálunk az emberek azért halnak meg, mert az ellenség veri le őket, széttépi egy vadállat, vagy a háborgó tengerbe vesznek. Az egyiptomiaknál láttam, senki sem hal meg ok nélkül.

Sokat időztem az arca, a fej és nyak, a csontok, belsőségek, végtagok, bőr tanulmányozása mellett. Megtudtam, hogy az ész a fejben lakozik, hogy vért a szív hajtja végig a testen, és még sok egyebet. Egy seb hamarabb gyógyul, ha tiszta vízzel kimossák, és tűvel-cérnával összevarrják, mint a szakadt ruhát. Jól ismertem a nyers hús, a mézes kenőcsök, az ammónia, a tengeri só, rézgálic, a főzetek, és forrázatok, az emberi tejben, vagy olajban oldott szerek gyógyhatását. Gyakorlatot szereztem a kő, és bronzkés használatában, tudtam, mit kell kivágni és mit otthagyni a beteg részekből. Ismerem, hogyan kell a kovakést használni, mely csak akkora, mint egy tüske, hogy visszaadjam egy mozdulattal a nem látóknak a fényt. Megismertem a férfiak, a nők, a gyerekek betegségeit…

Kereken hét évig éltem Egyiptom földjén és sokat láttam. Ez az ország a tenger partjánál kezdődik, és fölfelé húzódik déli irányba, mint egy keskeny szalag, szorosan közrefogva két oldalról olyan kő és homok pusztaság által, ahol nem nő semmi, sem fák, sem, fű, még vadon termő gazok sem. Lent nem annyira tenger partja határolja, hanem inkább a mocsarak, tavak, melyeket Egyiptom folyója képez, ahogy hét ágra szakadva ömlik a tengerbe. Fent a hegyekkel határos, melyek összeszorítják a folyó medrét, és a folyás útjába magas sziklagátakat emelnek, ahonnan víz nagy zajjal tajtékozva zuhan alá. A hajók és a nagy bárkák innen már nem mehetnek tovább, továbbhaladásra egyedül a szárazföldi út marad, szakadékokon és pusztaságokon keresztül.

Az ország közepén hömpölyög Egyiptom folyama, a helybeliek istenként tisztelik, széles, és nyugodt, iszapos vizet hordoz, és olyan állatokat táplál, melyek mifelénk ismeretlenek, és hatalmasra nőnek az állandó melegtől. A világ más tájain ismeretlen, ahogy évente a folyam megnöveli vizének tömegét, és az kiárad a partokon túlra, elárasztva mindent, ami azelőtt mező, vagy szántóföld volt. Az áradat kövér és fekete iszapot hagy maga után. Innen ered az ország neve is, „Hem”, vagy „Hemi”, ami feketét jelent a nyelvükön. Az áradásoknak köszönhető a föld termékenysége, a gabona, és minden más termék, hiszen ott soha nem esik az eső.

Az emberek katonai erényekben nem jeleskednek, és inkább a munkának élnek, mint a háborúnak. Kasztokra vannak tagozódva. Legszámosabban a földművesek vannak. Utánuk a harcosok és a papok rendje következik, akik kiválasztott családok tagjai. Felettük áll a nagy baszileusz, aki akárcsak én a Naptól ered. Királyuk már életében isten. Tőle függ minden: ö adja a bő termést, biztosítja az állatok gyarapodását, megvéd a járványoktól és folyó vizének apadásától, termékennyé teszi az asszonyokat — a máséit is, nem csak sajtját —, mindent ő ad, ami az élethez szükséges. Így aztán jogos — az egyiptomiak szerint —, hogy magának elvegye a termés és az állatok egy részét, hogy az alárendelt embereket a templomok, és síremlékek építéséhez parancsolja, hogy elvegye fiaikat a hadsereg részére. A nép Hemi országban más isteneknek is hódol, tartományról tartományra mindig más isteneknek. Akár nagyok, akár kicsi legyenek is valamilyen állat, vagy dúvad képét öltik fel, az akhájok szemében ezekben semmi isteni nincs: Ammon a kos, Apisz bika, Hathor tehén, Anubisz sakál, Hórusz sólyom, Szobek krokodil, Széth víziló, Básztet macska alakjában jelennek meg…

Az egyiptomiak országa bizonyítja mai meggyőződésemet: bárki istenné lehet. Ott náluk mindegy, mi vagy: kutya, vagy cica, hosszú csőrű deltai madár, vagy sólyom. A hallhatatlanság kapuja mindezen ostobaságok számára, de zárva a mindennapi ember számára. A kiválasztottak és élükön a király Rá fia számára sem nem nehéz, sem nem lehetetlen. Az országban mindenhol templomokat és sírhelyeket emelnek, ahol régi, sokszor több száz éves bebalzsamozott testek fekszenek. Ahogy még Akhaiában mondta a vándor énekes, az idegenek számára Egyiptom a halottak országa.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.