„Haldoklik az öreg tanú,
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik ő látta volt
verset írni utoljára.”
— Gyönyörű sorok — mondá Guidó megilletődve.
— Mondjunk egy imát költőink lelkének békéje érdekében — hajtja le fejét a szintén megindult plébános. A madárfüttyös csöndben áhítattal állott a három férfiú a megszentelt helyen.
— No most kéremszépen lássuk csak az ősük kúriáját. Ennek falán is látható ugye a megemlékezés nyoma. Itt ezt az 1928-ban föltett táblát láthatjuk:
„Ebben a házban töltötte utolsó estéjét Petőfi Sándor 1849. július 30-án.”
— A ház a kommunizmusban ugye — mint megannyi erdélyi kastély, s nemesi kúria — természetesen a hibás gyermekek otthona volt, s az ma is. De mostanság fölújították a házat, s kész az emlékszoba is. Köszönhetjük ezt Kányádi Sándor fáradságot nem ismerő kitartásának, és téglajegyekkel, egyebekkel való kalapozásának — no meg saját adományának. Áldja meg az Isten galambfalvi költőnket, még ha református es — csippentett szemével az öreg pápista.
— Jó célt szolgál hát az örökségünk — fordult Kelemen a rokonhoz — hallottam hírét a renoválásnak, magam es hozzajárultam csekély összegecskével, most rajtad a sor drága kuzin.
— Visszamegyünk a paplakba, s tudom a dolgomat — szólt csöndesen Guidó.
— No most kéremszépen akkor teszünk egy sétát még a városkában, megnézzük az unitárius testvéreink templomát, s utána lássuk mit főzött nekünk Márja. Gondolom kitesz magáért, nehogy rossz hírét vigyék a világba.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:48 :: Verő László
