A vasárnapi misére mind a négyen elmentek. A templom el?csarnokában Gyuri bá’ megragadta fia karját, és a kórus felé irányította magával. Margitot a vadonatúj kasmír ruhájában kíváncsi szemek kísérték, amíg a padsorok közt el?re lépkedett. Beállt a lányok mellé és felemelte büszkén a fejét. Azok végigmérték, összenéztek, összesúgtak:
– Ez ki?
– A sárállási Margit.
– Bek?töztek?
– Be.
– Itt a báttya is?
– Biztos. –
Magda néni egy lánykori ismer?se mellé ült le, aki a többi asszonnyal együtt fejbólintással tett eleget a befogadási kötelezettségnek. Még nem volt vélemény, vártak a fejleményekre.
– A második sor közepén az a sz?ke, magos. Azt nézzed meg jól fiam – tolta a könyökl?höz Gyurit az öreg, aztán hátrébb húzódott, helyet hagyva a fiataloknak.
A második sorban egy sz?ke, nagyon mutatós lány állt, halványzöld brokát ?tözetén széles csipkéb?l volt a gallér, aranyláncon, súlyos Mária medál pihent a formás mellén. Bátran nézett fel a kórus könyökl?jére, és pillantása találkozott a többiek közül kit?n? legény szemével, akit megel?zött már a híre.
Gyuri jól megnézte. A szemrevaló lányra biztosan felfigyelt volna figyelmeztetés nélkül is. De a sok cifra virágszál között ez is csak a szemét gyönyörködtette.
Gondolatban felöltöztette Mariskát ezekbe a selymekbe. Elmosolyodott. Az egyszer? flokon ruhácska, és a vállig ér? haj a két hullámcsattal, vagy hátul összefonva is elég keret volt Mariska szépségének. Felidézte a friss illatot, ami mindig körüllengte, látta az üde arcocskáját, és hirtelen nem tudta, mit is keres ? itt egyedül, mikor nekik egymás mellett volna már a helyük.
Az oltár felé fordult.
�?Istenem, ketté kell e szakadnom? Itt az apám mindent feláldoz a biztos megélhetésemért, ott Mariska, és a biztos boldogság!�?
Mire a sz?ke lány újra felpillantott, a délceg idegen már nem állt a könyökl? mögött.
– Meglássd, ez hamar kiveri a fejedbül azt a büdös kis cselédet… – szeg?dött elrohanó fia mögé az apja.
Gyuri megállt a k?lépcs? egy fokával lejjebb, aki fölötte állt, azt mégsem rázhatta meg, pedig a görcsbe rándult keze már-már elindult:
– Édesapám, ezt ki ne mondja mégegyszer! Maguk nem ismerik azt a lányt. Nekem Mariska nélkül nem kell a maguk péksége. Vagy idehozom, vagy visszamegyek hozzá. –
És lefutott a lépcs?soron, Blázsovics alig bírta egy darabon követni, végül csak utána kiálthatta:
– Tee! Agyonütlek. Tudod, mit attam ee miattad? Az se érdekül, hogy mink kinek köteleztük ee magunkat? –
Megtorpant, de meg nem fordult a fia. – �?Tudhattam volna�?- dünnyögte maga elé keser?en.
Gyuri nem a kapun fordult be, hanem fellépett a három utcai lépcs?n. A fodrászüzlet tele volt kuncsafttal. Minden szem felé fordult, amikor csendesen köszönt. A borbély udvariasan hellyel kínálta a vendéget, rögtön látva, hogy sima az arca, a haja is nemrég láthatott ollót… – „Ez a fiú csak bemenekült ide” – gondolta.
*
A beszélget?k is elmentek már, mert az ünnepi ebéd sem h?lhet el… De Gyuri még változatlanul a térdeire könyökölve, némán forgatta a kalapját. Aztán feleszmélve állt fel. Váltottak már szót, mint lakótársak, de csak a köszönés és bemutatkozás erejéig.
– Bocsánatot kérek, nem volt hol leh?tenem az indulatomat – nyögte magyarázatul. – Majd egyszer megmagyarázom. – És sietve elköszönt.
Egyre gyakrabban álltak meg egy-két szóra, mondatra. Többször be-betért az üzletbe beszélgetni. Egyszer aztán ellenállhatatlan vágyat érzett a fiú, hogy a nála alig id?sebb férfinak – aki el?tt zajlik majd az életük, feltehet?en évekig szomszédja, és bizonyára tanúja, ismer?je lesz a veszekedéseknek, amit úgysem lesz képes elhárítani -, kiöntse a szívét.
– Talán helytelen, hogy a bajommal terhelem Pataki úr, de nekem itthon nincsen senkim. Úgy gondolom, maga tapasztaltabb nálam, én nem tudom, mitév? legyek… –
A férfi maga alá húzott egy széket.
– Mi a baj? Szívesen segítek, ha úgy gondolja, de tudok -e? –
Aztán végighallgatta az öml? panaszt, szíven is ütötte a vallomás. Hiszen nem is olyan régen került neki is kenyértörésre kapcsolata az apjával.
– Kevéssé ismerjük még egymást, mégsem idegen a története. Hasonlót éltünk át mi is. Ez nem ritkaság itt falun – mondta csendesen.
– Igazán?
– Igen, az apám szerint a testvéreim szájától vontam el a falatot, mert én a szívemre hallgattam, nem vettem feleségül azt, a lányt, aki sok hold földdel gyarapíthatta volna a családi vagyont, akit ?k néztek ki nekem. Az apám sokáig szóba se állt velünk, árulónak nevezett, kitagadással fenyegetett. Nemhogy a testvéreim további életének megkönnyítésére gondoltam volna, inkább elhagytam a szül?i házat, s?t nem átallottam önálló, konkurens üzletet is nyitni, egy faluban az apáméval. Három évig felénk se nézett. Aztán kés?bb megenyhült, amikor belátta, hogy ?k azért boldogulnak nélkülem is otthon, és mi is boldogok vagyunk. Amikor a kislányunk megszületett, akkor meg is bocsátott. Az els? unoka minket újra összehozott, de ki tudja, hogyan tenne a maga családja?
– Hát az iparosoknál is? A szegénységb?l való kitörni akarás lehet nagyon er?s itt, falun – sietett igazolást keresni Gyuri. – Ha nem állítanak kész helyzet elé, akkor én haza se jöttem volna, de kinek ne lenne csábító az önálló üzlet?! Azt gondoltam, beszélek az apámmal, aztán mehetek vissza az én Mariskámért. Látom már, a szüleim terveibe ? nem fér bele. Én meg tényleg nem tudom, hogyan hagyhatom itt ?ket? A pénzüket nem tudom visszafizetni… – vívódott tovább a legény.
– Várjon egy kicsit. Kérjen türelmet az apjától, és az id? hoz megoldást. Írjon a kislánynak, meg kell nyugtatnia ?t, hogy változatlanok a szándékai. Ha szeretik egymást, az nem könnyen múlik el. Az én feleségem hét évet várt rám…
– Mennyiit? Én nem bírnék ki hét hónapot se! –
Nemsokára benyitott a borbély felesége, megnézte, miért nem tálalhatja még az ebédet. Ott is ragadt, ?t is bevonták a beszélgetésbe. Este, egymás közt aztán sokáig fontolgatták, mit is lehetne tanácsolni ennek a komoly fiúnak, ebben a folyton, mindenütt ismétl?d?, boldogtalan históriában.
– Kívánom neki, hogy tudjon helyesen dönteni, de nem szabad beavatkoznunk -, morfondírozott a férfi.
– A mi példánk talán segíti. Csak el ne veszítse a fejét – folytatta asszonykája.
Ett?l kezdve a szomszédból jöv? nagy csend is éppoly gyanús lett, mint a hangos szóváltás. Minden el?ttük zajlott.
*
A háború még egy távoli rémség volt, ami állandó beszédtéma, de olyan hír volt, amir?l egyel?re el lehetett hinni, hogy soha nem jön közelebb.
Hiszen ez csak egy „villámháború” lesz…
Aztán szerencsétlen kis országunk is hadba lépett. A sorköteles legényeket sorban behívták, de Gyurinak nem jött behívó.
A kuncsaftok ezt is megfejtették, és nem is tévedtek. Blázsovics papa „megvette” a fia felmentését. Kiválthatta, ez akkor sikerült egy kis tehet?sséggel!
A pékség nagy forgalommal üzemelt. Nem volt nehéz igazolást kapni arról, hogy a falunak nélkülözhetetlen a süt?-legény.
Látszólag megnyugodtak a kedélyek. Margit a nyár elejéig úgy beletanult a rengeteg tészta készítésébe, hogy komoly segítsége lett a bátyjának.
Húga elvette a szakajtókat az asszonyoktól, kibontva a tésztát a hatalmas péklapátra borította, a nyitott kemence el?tt, az árokban álló fiú végigsöpört rajtuk egy leheletnyi vízzel, így ráragadt a névcédula is, és attól lesz majd fényes a kisült vekni.
A büszke öreg pedig lelkesen hordta a fahasábokat és f?tötte a kemencéket, csak a felülvizsgálatát hagyta a fiára.
A sz?l?hegyen is volt kenyérsüt? kemence. Az ottani tapasztalatokat csupán ki kellett b?vítenie. Különben meg azt gondolta, a vér nem válhat vízzé. Gyuri az ? vére, biztosan belátta már, hogy hol a helye, hamarosan eljön az ideje, hogy Gosztoláék Bözsikéjének bekösse a fejét. Ha iparosné lesz a lányból, akkor a nagygazdáék nagykanalával ehet a pék is. Családjának, nekik meg kijár majd, az amúgy is megérdemelt tisztelet.
Csakhogy a fiatalokat össze kellene már hozni valahogyan, erre érlel?dött az id?.
A szül?k segítésére játszottak a „véletlennek”.
Egy nap a sz?ke Bözsike ringott be kopogós papucskájában, hóna alatt két szakajtóval, fején a harmadikat egyensúlyozva.
Öreg György sietve elszólította Margitot a liszt kiméréséhez, hogy ne ? legyen, aki elveszi a szakajtókat a lánytól. A bejelentett kenyerek névsora nem keltett gyanút Gyuriban, csak akkor nézett fel a kemence el?l, amikor az els? névcédulát ráragasztotta a lapátra borított, szépen kelt kenyérre. A vizes kefe egy pillanatra megállt a leveg?ben. A szemrevaló sz?ke lány állt ott fenn, az ölt?árok szélén.
– Jó napot Gyuri! – köszönt rá Bözsike, míg a másik szakajtót bontotta.
– Jó napot – nyúlt a céduláért a legény.
A lány közelr?l még csinosabb volt. Szemérmes mosolya mögött a pillantása kihívónak t?nt.
Gyuri gyorsan a kemencébe �?öltötte�? a kenyereit, és jöhetett a következ? kuncsaft.
Az öreg elégedetten dörzsölte össze a kezét.
– Ha érte is ? gyün, segélhecc néki hazavinnyi.
– Miért tenném, apám?
– Mer nem vagy egy nyámnyila.
– Az valóban nem vagyok, éppen azért nem kísérgetem ezt, az idegen lányt. Értse meg végre apám!
– Dehogyisnem fogod! Eztán mindig te fogod késérnyi. A gyerekem vagy! Ezt a lapátot is én adtam a kezedbe. A kötényedde is nékem vagy adósom… mindenünket ezér áldoztuk!
– Édesapám! Ne akarja nekem megmondani, mit kell tennem. A gyereke vagyok, de nem gyerek. Amivel tartozom, azt visszakapja. De az életembe nem szólhat már bele. Én már választottam. – Lecsapta a süt?lapátot. Kiugrott az árokból.
Próbált higgadt maradni.
– Azt a n?t ide nem hozod. Inkább lássalak kiterítve!
– Vigyázzon apám, nem tudja, mit beszél! –
Mintha semmit nem is mondott volna a fia, az öreg dölyfösen pödörte meg a bajuszát.
– Vasárnap megvárgyuk a mise végit, aztán ha kigyüttek a lányok, te hazakéséred Bözsikét. Gosztoláék behínak, azt én má elrendeztem. A többi a te dógod. – Kimondta a szentenciát, és ellentmondást, de még választ sem akart hallani.
Nem is kapott.
Gyuri leakasztotta nyakából a lisztes kötényt, szó nélkül kiment. Ment a poros utcán, át a hídon, le a Sió partjára. Leült a lejt? bokrai közé és nézte a túlsó oldalról, a meder felé vékonyan csörgedez? Cinca patak zöld mohás, levezet? csatornáját.
Emlékezett erre a friss vízillatra.
A Sió-part: 
A kis vízesésen megcsillant a fény, megnyugtató csendes csobogását a bogarak zümmögésén kívül semmi nem zavarta. Szemével simogatón követte a partot. Szerette ezt a falut. Szívesen hozta volna ide Mariskát, hogy megmutathassa neki, milyen szép innét a látvány. A víz felett a híd, a kimagasló öreg Vár, a templom tornya… Békésen, mintha alattuk nem is léteznének indulatok, kis és nagy háborúk, nyomorúságok.
Kitisztult fejjel jutott, a szerinte egyetlen lehetséges megoldásig. Leporolta nadrágját és elindult a kaptatón, vissza, a faluba vezet? híd felé.
Ismét a borbélyüzletbe lépett fel.
– Elhitettem magammal, hogy eljön az alkalmas pillanat, amikor szót érthetek apámmal. Már tudom, az soha nem jön el. Úgy döntöttem, visszamegyek, és eljegyezem azt a lányt. Ha megöl érte apám, Mariska akkor is megérdemli. Ennél többet is érdemelne, de én már nem tudok mindenki kedvére tenni. –
*
Este a nagy csendet zavaros kiabálások, zuhanó bútor puffanása, halk n?i sikoltás váltotta fel.
Reggel az ifjú György ünnepl?ben ment el otthonról. Amikor visszaért, akkor is a borbélyüzlet fel?l került a házba.
– Kedves Karcsi bátyám, én jelentkeztem a frontra.
– De hiszen ez öngyilkosság, Gyuri!
– Á, a háborúnak hamar vége lesz már, de apámnak elég id?t hagyok ahhoz, hogy meggondolja magát. Gyorsított eljárással megesküszünk, aztán lesz, amit Isten akar.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:08 :: Pápay Aranka
