Hallgatom a sivító csendet a fák közt,
lassan köd telepszik a tájra.
Vonagló, vézna alakok közelednek felém:
halott lelkek táncolnak a széllel.
A múltra reszketve gondolok,
nem érzem, hogy voltam, hogy vagyok.
Éltem és tettem:
szerettek, szerettem,
hittem és küzdöttem,
és elestem.
Gy?lölöm e világot!
Kivetett magából: helyem hol lehet?
Sehol sem találom:
vagy már nem is vágyom?
Hisz kínszenvedés minden lélegzetvétel,
és minden szívdobbanásom csak újabb
tanúbizonyság:
nincsen más kigázolásom, csak…
Egy arctalan köd-lény hív magához:
Ã??"Segítek, ne félj, drága, Nem fáj itt a lét.
Nem lesz álom, sem ébredés.
Semmi a hit, és semmi a vágy.
Te is hittél, de tudod már,
nincs visszaút, nincs remény.
Gyere, és felejts, felejts…"
Hirtelen csend. T?nik a lény.
(Vagy nem is volt tán?)
Szavai t?zként perzselik szívem, eszem.
A penge célt ér, eret vág,
de csak fájdalom süvít bennem, csalódás:
Ennyi lenne? Ennyi volt?
Nézem a vért ahogy folyik,
vörsl?n patakzik a lét átkaként,
és lassan megnyugszom.
T?nt a világ, maradt a kín, de az se fáj!
Csak egy, a lelkem mélyén foszladó,
elmosódó emlékkép:
néhány arc és mosoly,
tervek, vágyak,
könnyek…
Vége, s úgy érzem, gy?ztem!
Kihalt-szép a más-világ.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Kovács Nikolett
