Kovács Nikolett : Utolsó pillanat

 

Hallgatom a sivító csendet a fák közt,

lassan köd telepszik a tájra.

Vonagló, vézna alakok közelednek felém:

halott lelkek táncolnak a széllel.

 

A múltra reszketve gondolok,

 nem érzem, hogy voltam, hogy vagyok.

Éltem és tettem:

szerettek, szerettem,

hittem és küzdöttem,

és elestem.

 

Gy?lölöm e világot!

Kivetett magából: helyem hol lehet?

Sehol sem találom:

vagy már nem is vágyom?

Hisz kínszenvedés minden lélegzetvétel,

és minden szívdobbanásom csak újabb
tanúbizonyság:

nincsen más kigázolásom, csak…

 

 

Egy arctalan köd-lény hív magához:

Ã??"Segítek, ne félj, drága, Nem fáj itt a lét.

Nem lesz álom, sem ébredés.

Semmi a hit, és semmi a vágy.

 

Te is hittél, de tudod már,

nincs visszaút, nincs remény.

Gyere, és felejts, felejts…"

 

 

Hirtelen csend. T?nik a lény.

(Vagy nem is volt tán?)

Szavai t?zként perzselik szívem, eszem.

 

A penge célt ér, eret vág,

de csak fájdalom süvít bennem, csalódás:

Ennyi lenne? Ennyi volt?

 

Nézem a vért ahogy folyik,

vörsl?n patakzik a lét átkaként,

és lassan megnyugszom.

 

T?nt a világ, maradt a kín, de az se fáj!

Csak egy, a lelkem mélyén foszladó,

elmosódó emlékkép:

néhány arc és mosoly,

tervek, vágyak,

könnyek…

Vége, s úgy érzem, gy?ztem!

 

Kihalt-szép a más-világ.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Kovács Nikolett
Szerző Kovács Nikolett 10 Írás
"Engem kizárólag az definiál, amit éppen csinálok. És bár sokakat zavarba ejtenek a végleteim, azok egyetlen mondat részei." /Müller Péter Sziámi/