Arany Tóth Katalin : Vallomás

 

Ha majd egyszer

elúszik hangod a messzeségbe,

s már csak lelked itt hagyott

árnyéka ölel,

úgy marad majd Sorsomon

érintésed nesztelen remegése,

mint itt felejtett, rejtett égi jel.

 

Most még oly jó

belesóhajtani az ébredésbe

– még ha fáj is ez a rácsodálkozás –

Mondd, mondd… merre lépjek,

hogy elférjek?!

Az Út, nekem még

csak egy sz?k csapás.

 

Te már tudod, hogy lehet

egyszerre közel, s messzire

a távol, s miért most (kéretlen)

kapunk többet

abból a mennyei tálból…

S tudod azt is,

hogy jut el a lélekig

egy messzi suttogás.

 

Most még oly jó

elmerülni egy-egy nevetésbe,

vagy beleremegni a szenvedésbe

– látni azt, mit arcod eltakar.

S érezni, hogy hozzám nyílik

lelkedb?l a szó,

melynek selyme

oly tisztán tapintható,

mint marék búzába ?rlött remény

– imába foglalható.

 

Nem értem, csak érzem:

általad harmattá

válik könnyem, s a szó,

szívemb?l virágot fakaszt.

S tudom, hogy ébred? gondolatom

a tiéddel – e távolságban is

egy és ugyanaz.

 

Mint f?z lombja alá bújt

árnyék, olyan vagy nekem

– addig óvsz, míg lépted

léptem tartja,

te vagy terhem,

s te vagy lélegzetem.

S tudom…

sosem lehetsz több,

mint egy távoli,

b?vös sejtelem

– mit magadból adhatsz,

csak azt ismerhetem. 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Arany Tóth Katalin
Szerző Arany Tóth Katalin 46 Írás
"Csak légy aki vagy, és beszélj a szíved mélyéről- ennél többet senki se tehet." (Hubert. H. Humphrey)