Ha majd egyszer
elúszik hangod a messzeségbe,
s már csak lelked itt hagyott
árnyéka ölel,
úgy marad majd Sorsomon
érintésed nesztelen remegése,
mint itt felejtett, rejtett égi jel.
Most még oly jó
belesóhajtani az ébredésbe
– még ha fáj is ez a rácsodálkozás –
Mondd, mondd… merre lépjek,
hogy elférjek?!
Az Út, nekem még
csak egy sz?k csapás.
Te már tudod, hogy lehet
egyszerre közel, s messzire
a távol, s miért most (kéretlen)
kapunk többet
abból a mennyei tálból…
S tudod azt is,
hogy jut el a lélekig
egy messzi suttogás.
Most még oly jó
elmerülni egy-egy nevetésbe,
vagy beleremegni a szenvedésbe
– látni azt, mit arcod eltakar.
S érezni, hogy hozzám nyílik
lelkedb?l a szó,
melynek selyme
oly tisztán tapintható,
mint marék búzába ?rlött remény
– imába foglalható.
Nem értem, csak érzem:
általad harmattá
válik könnyem, s a szó,
szívemb?l virágot fakaszt.
S tudom, hogy ébred? gondolatom
a tiéddel – e távolságban is
egy és ugyanaz.
Mint f?z lombja alá bújt
árnyék, olyan vagy nekem
– addig óvsz, míg lépted
léptem tartja,
te vagy terhem,
s te vagy lélegzetem.
S tudom…
sosem lehetsz több,
mint egy távoli,
b?vös sejtelem
– mit magadból adhatsz,
csak azt ismerhetem.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Arany Tóth Katalin
