Néha már minden oly távol van tőlem:
messze a kezdet, talán messze a vég.
Maradtam egyedül a sötétséggel,
és úgy érzem: nekem már ennyi elég.
Nem látom tekintetetemmel, merre visz út?
Lábam alatt semmi a talaj;
fény sem pislákol, hosszú alagút.
Kintről nem hallok mást: csak morajt.
Aztán kinyílik egy aprócska ablak –
őrülten kapkodok a levegő után -:
átölelnék mindent, mi marasztal.
És nem kívánok pihenőt hosszú út után.
És mosolygok újra, ha látom az eget:
magamhoz engedek minden kedves szót;
rád támaszkodom, fogd meg a kezem!
így érzem újra: minden szép és jó.
Hirtelen egy kattanást hallok fejemben,
testemet átjárja zsibbadás.
Már újra minden elmarad mögöttem:
kívűlreked az egész világ.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:44 :: P. Tóth Irén
