P. Tóth Irén : Szorongás

Néha már minden oly távol van tőlem:

messze a kezdet, talán messze a vég.

Maradtam egyedül a sötétséggel,

és úgy érzem: nekem már ennyi elég.

 

Nem látom tekintetetemmel, merre visz út?

Lábam alatt semmi a talaj;

fény sem pislákol,  hosszú alagút.

Kintről nem hallok mást: csak morajt.

 

Aztán kinyílik egy aprócska ablak –

őrülten kapkodok a levegő után -:

átölelnék mindent, mi marasztal.

És nem kívánok pihenőt hosszú út után.

 

És mosolygok újra, ha látom az eget:

magamhoz engedek minden kedves szót;

rád támaszkodom, fogd meg a kezem!

így érzem újra: minden szép és jó.

 

Hirtelen egy kattanást hallok fejemben,

testemet átjárja zsibbadás.

Már újra minden elmarad mögöttem:

kívűlreked az egész világ.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.