– Ez az? – kérdezte a lány a legutálatosabb, nyafogó hangján, ahogy leparkoltak a hosszú, keskeny utca közepén álló régi parasztház előtt.
A vezetőülésben szinte fekvő barátja megeresztett egy fölényes fintort, de azért leellenőrizte a házszámot.
– Ez. – nyögte kurtán, majd mobiltelefont kotort elő, és vaskos ujjaival nyomkodni kezdte. A vonal másik végén már várhatták a hívást, mert szinte azonnal felvették.
– Aha, itt vagyunk a kapuban… ja, igyekezz… – dünnyögte, aztán megpaskolta a lány fekete csipkeharisnyás combját. Szerette a feltűnő lányokat, és azt sem bánta, ha a férfiak megbámulják egy-egy dögösebb példány okán; persze, csak módjával, mert amit még a feltűnésen túl is jobban szeretett, az a balhé volt, ahol végre hasznosíthatta az edz?teremben hizlalt izmait, amelyek a kopaszra nyírt fejével azért már az első körben jobb belátásra bírták az ellenfelet…
Testi fölénye teljes tudatában mérte végig a kaput nyitó, nála jó fejjel alacsonyabb, kövérkés férfit, miközben kiszállt a vadonatúj, csillogó terepjárójából. A férfi a húszas évei végén járhatott, és az er?sen rövidlátókra jellemző bizonytalansággal mozgott.
– A lúzer… – vihogott fel a lány, erre a barátja figyelmeztetően rántott egyet a karján.
– Gyertek utánam. – motyogta a kövérkés férfi, és úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a megjegyzést. A decemberi, halvány napsütés elkísérte őket az ajtóig.
A házba érve körülölelte őket a lakás öreg, dohos szaga, ami összekeveredett a főtt étel nehéz párájával. Az ételt egy fiatal, égővörös hajú lány kavargatta mindjárt az előszobában, amit azonnal meg is magyaráztak:
– Tuggyák, újítjuk a konyhát, oszt’ azért pakoltunk mindent ide kifelé… – nevetett rájuk a lány barátságosan, de az ízes tájszólás hallatán a csipkeharisnyás megint felröhögött. Pedig néhány pillanattal azelőtt komolyan fontolgatta, hogy kifordul az ajtón, mert étteremből is csak azokat a helyeket szerette, ahol nem tapad rá a mindent átjáró ételszag, elnyomva a parfüm és a tiszta ruha illatát. De valamiért mégis maradt.
Eközben a tagbaszakadt barátja tenyérnyi tárgyat vett elő, és a szemüvegeshez fordult.
– Na, itt a cucc, erre kéne rátölteni a programot, ahogy a neten megdumáltuk. – mondta a PDA-ra mutatva, de közben arra gondolt, hogy képtelenség egy ilyen házban élni: a kopott linóleum és a málló vakolat heves undorral töltötte el. Az ablakok fölött olcsó girland tekergett a nemsokára beköszöntő ünnepek hírnökeként. A csillogó, ezüst kígyó ha lehet, még jobban kiemelte az ordító szegénységet. – Már rajta van a teljes nyugat-Európa, ahhoz kellene hozzácsettinteni a keletit. Menni fog?
A szemüveges szakértelemmel vizsgálta meg a kezébe nyomott, autós navigációs rendszert, és az jutott eszébe, hogy egy ilyen kis tárgyért háromhavi fizetését kellene letennie.
– Persze megnézem… – mondta halkan, majd eltűnt egy tompa fényű ajtó mögött.
– Aztán okosan bütyköld, testvér! – kiáltott a nagydarab férfi a kövérkés után, és szemmel láthatóan élvezte, ahogy hatalmas termete szinte betölti a teret a nem túl nagy előszobában, majd nem titkolt büszkeséggel nézegette a csaját, aki éppen a vörös hajú lányt faggatta:
– Minek főzöl? – nyafogta éppen. – Miért nem kajáltok étteremben? Akkor nem kéne itt strapálnod magad…
A lány félénken megvonta a vállát.
– Vótunk mink már vendéglőben… – mosolyogta bele a kelkáposzta főzelékbe – De olcsóbb is meg kiadósabb is, ha magam főzök… meg talán jobb is az íze. Maga sose főz otthol? – kérdezte a csipkeharisnyást, mire az végigmérte:
– Nem vagyok én cseléd… – a hangja határozottan sértett volt.
A néhány másodpercre beálló csendben a vörös hajú talán gondolkodhatott, mert egyszer csak megszólalt:
– Tuggya, pénzünk se jut már vendéglőre… igaz, a Pista biztonsági őrként dolgozik, – húzta ki magát – de mink most éppen gyűjtünk… az esküvőnkre. – tette hozzá büszkén.
A csipkeharisnyás szeme felcsillant.
– Az tök szupi! És honnan lesz a ruhád? A Vácin már egész szépeket kapsz egy milla körül…
A fakanál majdnem kiesett a lány kezéből.
– Ne vicceljen már velem! – csodálkozott. – Mink az egész lagzit kihozzuk ötszázezerből! A ruhámat meg a keresztanyám varrja… igen ügyes kezű asszony, nálunk a faluban csak dicsérik… Anyukám, meg a többi asszony meg megfőznek. Mifelénk ez így van szokásban… – a másik erre már egy szót sem szólt. Annál is inkább, mert időközben a kövérkés férfi végzett a programmal.
– Oké minden? – nézett le rá a tagbaszakadt.
– Hát, nem… vagyis igen… – hebegte a szemüvege mögött – szóval, ez nem a jogtiszta program, ami rajta van, tudod? Így nem lehet együtt futtatni a két programot, vagyis vagy az egyiket használod, vagy a másikat… vagy vedd meg az eredeti verziót, és akkor tudja együtt olvasni mind a kettőt…
– De azért rátetted?
– Igen, de így nem az igazi… – a szemüveges ezzel lezártnak tekintette az üzletet. – Vedd meg az eredeti programot és akkor oké lesz.
A tagbaszakadt kotorászott egy kicsit a zsebében, majd elővett egy közepes köteg pénzcsomót. Kivett egy tízezrest és az asztalra tette. A szemüveges szinte megrémült.
– Nem, nem! – kiáltotta. – Ne fizess érte, nem csináltam semmit!
A másik férfi türelmetlenül sóhajtott.
– Azt mondtad, rajta van a program…
– Igen, de így nem tökéletes. Ezért nem fogadhatok el pénzt. – lihegte izgatottan. – Ne fizess érte!
– Igazad van, Pista! – szólalt meg a vörös hajú csendben. – Így nem lenne tisztességes az üzlet!
A tagbaszakadt újra körülnézett a látható szegénységben.
Hirtelen mehetnékje lett.
A tízezrest a szemüveges kabátzsebébe gyömöszölte, és barátságosan megpaskolta az arcát.
Aztán kivonultak a kelkáposztaszagból.
Az autóban ülve még tettek-vettek kicsit, mire a lány megszólalt:
– Hogy örülhet a csíra a potyapénznek, mi?
– Gondolhatod… – dünnyögte a nagydarab. – Főleg karácsony előtt. – aztán epésen hozzátette – Süthetnek belőle egy rahedli bejglit…
A lány vidáman felnevetett:
– Vagy vehetnek egy szupi esküvői tortát! – ezen aztán együtt röhögtek, mígnem koppanás hallatszott a szélvédőn.
Először nem is értették, mi történt, csak amikor meglátták, hogy az ablaktörlő lapát alatt szorosan az ablakhoz simul egy tízezres… csodálkozva néztek fel.
A kövérkés férfinek már csak a hátát látták, ahogy határozott léptekkel a kapu felé tart.
A fekete biztonságiőr-kabátba belekapott a téli szél.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:47 :: Kiss Jánosné
