Kiss Jánosné : KARÁCSONYI TÖRTÉNET

 

– Ez az? – kérdezte a lány a legutálatosabb, nyafogó hangján, ahogy leparkoltak a hosszú, keskeny utca közepén álló régi parasztház előtt.

A vezetőülésben szinte fekvő barátja megeresztett egy fölényes fintort, de azért leellenőrizte a házszámot.

– Ez. – nyögte kurtán, majd mobiltelefont kotort elő, és vaskos ujjaival nyomkodni kezdte. A vonal másik végén már várhatták a hívást, mert szinte azonnal felvették.

– Aha, itt vagyunk a kapuban… ja, igyekezz… – dünnyögte, aztán megpaskolta a lány fekete csipkeharisnyás combját. Szerette a feltűnő lányokat, és azt sem bánta, ha a férfiak megbámulják egy-egy dögösebb példány okán; persze, csak módjával, mert amit még a feltűnésen túl is jobban szeretett, az a balhé volt, ahol végre hasznosíthatta az edz?teremben hizlalt izmait, amelyek a kopaszra nyírt fejével azért már az első körben jobb belátásra bírták az ellenfelet…

Testi fölénye teljes tudatában mérte végig a kaput nyitó, nála jó fejjel alacsonyabb, kövérkés férfit, miközben kiszállt a vadonatúj, csillogó terepjárójából. A férfi a húszas évei végén járhatott, és az er?sen rövidlátókra jellemző bizonytalansággal mozgott.

– A lúzer… – vihogott fel a lány, erre a barátja figyelmeztetően rántott egyet a karján.

– Gyertek utánam. – motyogta a kövérkés férfi, és úgy tett, mintha nem hallotta volna meg a megjegyzést. A decemberi, halvány napsütés elkísérte őket az ajtóig.

A házba érve körülölelte őket a lakás öreg, dohos szaga, ami összekeveredett a főtt étel nehéz párájával. Az ételt egy fiatal, égővörös hajú lány kavargatta mindjárt az előszobában, amit azonnal meg is magyaráztak:

– Tuggyák, újítjuk a konyhát, oszt’ azért pakoltunk mindent ide kifelé… – nevetett rájuk a lány barátságosan, de az ízes tájszólás hallatán a csipkeharisnyás megint felröhögött. Pedig néhány pillanattal azelőtt komolyan fontolgatta, hogy kifordul az ajtón, mert étteremből is csak azokat a helyeket szerette, ahol nem tapad rá a mindent átjáró ételszag, elnyomva a parfüm és a tiszta ruha illatát. De valamiért mégis maradt.

Eközben a tagbaszakadt barátja tenyérnyi tárgyat vett elő, és a szemüvegeshez fordult.

– Na, itt a cucc, erre kéne rátölteni a programot, ahogy a neten megdumáltuk. – mondta a PDA-ra mutatva, de közben arra gondolt, hogy képtelenség egy ilyen házban élni: a kopott linóleum és a málló vakolat heves undorral töltötte el. Az ablakok fölött olcsó girland tekergett a nemsokára beköszöntő ünnepek hírnökeként. A csillogó, ezüst kígyó ha lehet, még jobban kiemelte az ordító szegénységet. – Már rajta van a teljes nyugat-Európa, ahhoz kellene hozzácsettinteni a keletit. Menni fog?

A szemüveges szakértelemmel vizsgálta meg a kezébe nyomott, autós navigációs rendszert, és az jutott eszébe, hogy egy ilyen kis tárgyért háromhavi fizetését kellene letennie.

– Persze megnézem… – mondta halkan, majd eltűnt egy tompa fényű ajtó mögött.

– Aztán okosan bütyköld, testvér! – kiáltott a nagydarab férfi a kövérkés után, és szemmel láthatóan élvezte, ahogy hatalmas termete szinte betölti a teret a nem túl nagy előszobában, majd nem titkolt büszkeséggel nézegette a csaját, aki éppen a vörös hajú lányt faggatta:

– Minek főzöl? – nyafogta éppen. – Miért nem kajáltok étteremben? Akkor nem kéne itt strapálnod magad…

A lány félénken megvonta a vállát.

– Vótunk mink már vendéglőben… – mosolyogta bele a kelkáposzta főzelékbe – De olcsóbb is meg kiadósabb is, ha magam főzök… meg talán jobb is az íze. Maga sose főz otthol? – kérdezte a csipkeharisnyást, mire az végigmérte:

– Nem vagyok én cseléd… – a hangja határozottan sértett volt.

A néhány másodpercre beálló csendben a vörös hajú talán gondolkodhatott, mert egyszer csak megszólalt:

– Tuggya, pénzünk se jut már vendéglőre… igaz, a Pista biztonsági őrként dolgozik, – húzta ki magát – de mink most éppen gyűjtünk… az esküvőnkre. – tette hozzá büszkén.

A csipkeharisnyás szeme felcsillant.

– Az tök szupi! És honnan lesz a ruhád? A Vácin már egész szépeket kapsz egy milla körül…

A fakanál majdnem kiesett a lány kezéből.

– Ne vicceljen már velem! – csodálkozott. – Mink az egész lagzit kihozzuk ötszázezerből! A ruhámat meg a keresztanyám varrja… igen ügyes kezű asszony, nálunk a faluban csak dicsérik… Anyukám, meg a többi asszony meg megfőznek. Mifelénk ez így van szokásban… – a másik erre már egy szót sem szólt. Annál is inkább, mert időközben a kövérkés férfi végzett a programmal.

– Oké minden? – nézett le rá a tagbaszakadt.

– Hát, nem… vagyis igen… – hebegte a szemüvege mögött – szóval, ez nem a jogtiszta program, ami rajta van, tudod? Így nem lehet együtt futtatni a két programot, vagyis vagy az egyiket használod, vagy a másikat… vagy vedd meg az eredeti verziót, és akkor tudja együtt olvasni mind a kettőt…

– De azért rátetted?

– Igen, de így nem az igazi… – a szemüveges ezzel lezártnak tekintette az üzletet. – Vedd meg az eredeti programot és akkor oké lesz.

A tagbaszakadt kotorászott egy kicsit a zsebében, majd elővett egy közepes köteg pénzcsomót. Kivett egy tízezrest és az asztalra tette. A szemüveges szinte megrémült.

– Nem, nem! – kiáltotta. – Ne fizess érte, nem csináltam semmit!

A másik férfi türelmetlenül sóhajtott.

– Azt mondtad, rajta van a program…

– Igen, de így nem tökéletes. Ezért nem fogadhatok el pénzt. – lihegte izgatottan. – Ne fizess érte!

– Igazad van, Pista! – szólalt meg a vörös hajú csendben. – Így nem lenne tisztességes az üzlet!

A tagbaszakadt újra körülnézett a látható szegénységben.

Hirtelen mehetnékje lett.

A tízezrest a szemüveges kabátzsebébe gyömöszölte, és barátságosan megpaskolta az arcát.

Aztán kivonultak a kelkáposztaszagból.

 

Az autóban ülve még tettek-vettek kicsit, mire a lány megszólalt:

– Hogy örülhet a csíra a potyapénznek, mi?

– Gondolhatod… – dünnyögte a nagydarab. – Főleg karácsony előtt. – aztán epésen hozzátette – Süthetnek belőle egy rahedli bejglit…

A lány vidáman felnevetett:

– Vagy vehetnek egy szupi esküvői tortát! – ezen aztán együtt röhögtek, mígnem koppanás hallatszott a szélvédőn.

Először nem is értették, mi történt, csak amikor meglátták, hogy az ablaktörlő lapát alatt szorosan az ablakhoz simul egy tízezres… csodálkozva néztek fel.

 

A kövérkés férfinek már csak a hátát látták, ahogy határozott léptekkel a kapu felé tart.

A fekete biztonságiőr-kabátba belekapott a téli szél.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:54 :: Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.