Tóth Professzor szórakozott nyelvész módjára sétált az utcán. Elmélyülten lóbálta táskáját, gondolatai eközben messze kalandoztak. Er?s fékcsikorgás térítette magához. Éppen egy zebrán haladt át és egy figyelmetlen autós majdnem elütötte. Tóth Professzort hirtelen elöntötte a düh.
– Miért nem figyelsz, te töpredék! – üvöltötte, majd átsiett az átkel?n.
Amint átért és mérge csillapodni kezdett, egy gondolat villant az agyába. "Mit is mondtam az el?bb?", mormogta. "Miért nem figyelsz, te töpredék!? De mi az, hogy töpredék? Igaz, hogy olyan kis mazsolafeje volt annak az autósnak, de mégis miért pont töpredék?"
Ízlelgette magában a szót mint valami különlegesen ízletes gumicukrot: töperdék, pötördék, töpredék. Úgy érezte, hogy rátalált valamire, de mire is? Olyan él?vé és értelmessé vált számára ez a különös íz? szócska. El?kapta kézitáskájából az értelmez? szótárt és felütötte 480. oldalon. Töpörty?, olvasta, kis rágós, zsíros szalonnadarabkák, jól átsütve. A törpeharcsa következett: apró, nyálkás fekete víziállat, csendes természet?, szinte a szavát sem hallani. Gyakran bekopogtat kövérebb rokonaihoz, egy kevés alamizsnáért kuncsorogva. Cserében f?z, mosogat. De a töpredék szót sehol sem talalta Tóth Professzor. Különös, gyermeki öröm fogta el hirtelen, a Nap is olyan kellemesen, bágyadtan szórta a sugarait. Noteszáért nyúlt, majd beírta, hogy "töpredek" a balhartyú és a fickázik mellé.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:39 :: Magyar Csaba
