A magam keltette tér-id? örvényben kih?lt gyárkéményhez tapadva kúszok egyre fel. T?zlépcs? fokaiként csúsznak, hullanak lábam alól kongón az évek. A jelen téglái mállanak kezem alatt fakón, csak a távoli felh?k színesek, csak a ki sem n?tt f? zöldje pihenteti szemem. Már nem tudom merre megyek, Newton almája röhögve gurul alattam. Zsebembe tömtem pár csodát, amiért érdemes élni, de mindenkit csak a sajátja érdekel. Gy?röm, szorongatom símogatom ?ket, míg el nem kopik mind, s már nem lesz baj, hogy senki sem örül. Sóhajtok, s lépek tovább fönnakadt papírsárkányomért. Ott vár fenn. Belehajtogattam az életem.