Bonifert Ádám : A leltárt lezárva

Nyomtatás

Elolvasta: 36
Nyomtatás

Egyik reggel, ahogy a munkahelye felé igyekezett, új hirdetésre lett figyelmes – kutyakiállítást hirdettek hétvégére. „A lovas pályán Országos Munkakutya kiállítás és bemutató” – írta a plakát öles betűkkel.

Jelentős esemény egy ilyen izgalmas kiállítás, bemutató. Lesz ott alap kiképző, engedelmességi, meg őrző-védő munka, nyomkövetés, agár verseny és tréfás trükkök. A lovas pálya mellett állítottak fel ideiglenes barakkokat a messzebbről érkezettek elszállásolására. Nagy csalitos hely is terült el a közelben, ahol lehetett sétáltatni a négylábú szereplőket. Kíváncsiak serege, gyerek, felnőtt naponta kijött megcsodálni az állatokat és beszélgetni a gazdáikkal.

Árus arra gondolt, hogy kimegy délután megnézni a kutyákat és a gazdáikat. Abban reménykedett, be nem vallottan, hogy hátha összetalálkozik Valival, a kedves útitársával, akivel együtt bámulták a hegyek reggeli csodáit. Nem Felícia ellenében, de a szíve vágyott egy kis hazai szóra, ízre. Ez a közömbös város, tülekedő, üres tekintetű embereivel taszította. Még a lánnyal töltött kellemes órák sem hozták közelebb ezt a világot. Most arra gondolt, hátha ez a nagyszabású rendezvény idecsábítja Valit is. Esetleg szerepelteti valamelyik kutyáját. A dobermannok híres-hírhedt őrző-védők. Mikor támad, olyan, mint a kilőtt nyíl – gyors és pontos. „Meg kellene néznem a bemutatót” – gondolta bizonytalanul.

– Nedelkó barátom! – kezdte a szokott helyükön, a kis kávéházban – Érdekelnek téged a kutyák?
– Nem. De miért?
– Engem, igen! Vasárnap országos kiállítás és bemutató lesz, de a részvevők nagy része már itt van a városban, és a lovas pálya melletti réten sétálgatnak, levegőznek, szokják a klímát. Menjünk ki, nézzük meg mi is őket.
– Na, ne!
– A villamos kivisz egészen addig. Ne kéresd magad!

Minden kezdeti ellenkezése ellenére Nedelkó élvezte a kiruccanást. Már az úton arrafelé is szokatlanul beszédes lett. Ugyan mindig is nagy fecsegő volt, de most még önmagán is túltett. Kint aztán egészen lázba jött, amikor meglátta az agarakat.
– Nézd, micsoda elegáns, arisztokratikus állatok! – lelkendezett.
– És milyen gyorsan futnak – tette hozzá Árus, de közben nem az agarakra figyelt, hanem a többi kutyát sétáltatót pásztázta.

Hiába, mert akit öntudatlanul is keresett, nincs kint a csalitoson. Szóba elegyedett néhány kutya sétáltatóval, persze mind dobermannosokkal. Voltak közöttük olyanok is, akik keletről jöttek, Árus szülőföldjéről. Beszédjükről ismerték fel egymást. Érdeklődött a többi otthoni kennelről, de az említettek között nem volt ott a Valié. Lehet nincs is neki, csak a beszélgetés kedvéért találta ki az egész kutyás dolgot… Árus elmélázott ezen a gondolaton, de egy csöppet sem volt ínyére. Lehet, hogy nem rég indította be, és még nem ismerik kutyás körökben. Próbálta magában menteni.

Nedelkó lelkesen sietett hozzá, s a kezeiben lebegtetve valamilyen papírokat.
– Ezek az agarasok nagyon kedves emberek! –lelkendezett – Tudtad, hogy az oroszoknak is vannak fajkutyáik, sőt még agaruk is?
– Képzeld!
– Az agarat úgy nevezik, hogy bálsoj, vagy bárzoj.
– Bárzoj, igen. Az orosz cárok száz számra tartották, és ritkán adták ajándékba más koronás főknek.
– Miért kell mindjárt lelőni a megjegyzésemet?
– Bocs! Mi az ott a kezedben?
– Két jegy a holnapi agárversenyre, meg persze az egész kiállításra is. Látták, milyen odaadóan hallgatom a kutyáikról szóló dicshimnuszokat, meghívtak a holnapi versenyre, de mondtam nem vagyok egyedül, erre két ingyen jegyet adtak. Milyen gyönyörű állatok! Sohasem láttam még ekkora kutyákat, nagyok és mégis elegánsak!

Így került sor másnap a rendezvény meglátogatására. Ketten mentek el Nedelkóval, ugyanis Felícia nem akart velük tartani, mondván, hogy nem szereti a kutyákat, mert büdösek és hangosak, meg különben is fél tőlük. Nedelkó természetesen az agárverseny színhelyét kereste fel, Árus pedig elindult kószálni. Először a fajták szerinti kiállítást kereste fel, és természetesen a dobermannosokat. Kedvetlenül nézelődött, nem kedvelte ezt a formai tökélyre törekvő tenyésztői munkát. A kutyának legyenek meg a fajta jellegei, de legyen meg a karaktere, testi-lelki egészsége! Ott is hagyta a fajta bemutatókat, inkább átsétált a munkakutyákhoz. Megnézte, hogyan dolgoznak az őrző-védők, a nyomkeresők. Bámulatos, hogy mire képesek ezek a jól idomított állatok! Körbe járta a helyet, azt kereste, hogy még hol szerepelnek dobermannok. Az ügyességi (agility) pályán látta meg őket – Valit és egy szép barna színváltozatú dobermann szukát. Éppen „fellépésükre” vártak. A pálya elején, a start vonalnál álltak, illetve csak a gazdi állt, mert a kutya fegyelmezetten a bal lába mellett ült, és figyelmesen várt a parancsszóra. Nem akart Árus közelebb menni, ne zavarja meg őket, inkább félre húzódott, ahonnan ő jól láthatott, de őt nem. Innen figyelte izgatottan, hogyan teljesítenek. Így többes számban, hiszen közös munka, gazdi és kutyája közösen oldják meg a pálya feladatait. Az ismeretlen terepen a kutya csak a gazdája hozzáértő irányítása mellett tud minden akadályt hibamentesen teljesíteni. Ezért is húzódott Árus félre, ne vonja el Vali figyelmét.

A bíró intett, és ők összeszokott mozdulatokkal, nyugodt tempóval végig haladtak a pályán – nem siettek, hiszen a pontosság fontosabb ezen a versenyen, mint az idő, bár az sem elhanyagolandó, éppen ezért élénk léptekkel igyekeztek egyik akadálytól a másikig. Elsőnek a beállított lécet szép ívben ugrotta át a dobermann, utána következett a karika, vizes árok, palló, palánk, hinta, kúszás, meg a többi.

A „produkció” végén megálltak a bíró asztala előtt, és kedves gesztussal köszöntötték – Vali meghajolt és a dobermann egyet vakkantott, s mentek is tovább, kifele a versenypályáról. Árus önkéntelenül brávót kiáltott, és összecsapta a tenyerét. Átvették mások is a tapsot.
– Köszönöm! – húzta meg enyhén a pórázt a lány, s a kutya engedelmesen vakkantott.
Szétnézve a „publikum” sorain, megpillantotta Árust.
– Na, nézd csak, az útitárs! Micsoda meglepetés!
– Tegyük nyugodtan idéző jelbe a meglepetést! Nagyon reméltem, hogy itt lesz. Mikor megláttam a plakátokat, eszembe jutott az út, a beszélgetésünk a kutyákról, s a hegyek mögül kibukkanó nap, a hazai táj.
– Honvágy?
– Mondhatnám, úgy is…

Délután a szokott helyükön ültek a kis kávéházban. Nedelkó felhevülten magyarázott az agarakról, Árus ellenben alig szólalt meg.
– Akkor hazamész? – váltott témát Nedelkó.
– Megyek – jött meg Árus hangja. – Mondhatnám úgy is, hogy hív a szülőföld. Tudod, én itt jól megvoltam. Jó munka, elismertség, csínos barátnő. És mégis, lezártam minden itteni ügyemet, felszámoltam az érdekeltségeimet, és holnap este indulok. Szívesen vezetek éjszaka.  Megvettem Felíciának a búcsúajándékot, egy arany karláncot.
– Értelek!
– Remélem, az kicsit megvigasztalja. Neked is vettem. Ezt a bicskát, mert tudom, szeretsz faragni.
– Köszönöm!
Árus hirtelen elcsendesedett, s csak nézte a semmit.
– Mi történt? – lepődött meg Nedelkó.
– Mi … hogy? Nem kérdezte meg a snauzer nevét! … Még csak meg sem kérdezte …

Nyomtatás

Elolvasta: 40
Nyomtatás

hűvös a hajnal
gyöngyöt álmodó fűben
sír az árvácska

*

párás homályban
csepp ül a létra fokán
aztán lecseppen

*

az Izabella
huncut illata bujkál
zöld levelek közt

*

sűrű felhőkön
lopva átkandikál
a kék színű ég

*

apró gyémántok
lenge füzéreiben
didereg egy pók

*

valamikor-zöld
barnás kopács-házából
eltűnt a dió

*

bánatot szitál
a szürke kendős égből
az őszi eső

*

piros bodobács
aranyszín takarója
fügefalevél

*
vakondtúrás-hegy
déli lejtőjén lepke
fényt gyűjt a télre

*

csend ül a fákon
szél borzolta levelek
nyárról sugdosnak

*

narancs bogyóit
kacéran mutogatja
szúrós tűztövis

*

méla harangszó
jelzi a fáradt Napnak
itt van a reggel

*

vadludak hangja
Dél felé elhaló jel
mondja: hideg lesz

*

dércsipke díszét
megesett fűlánykák bokra
ejti a földre

*

szilaj lángnyelvek
rohogó rohamától
sír a nádtenger

*

ördögszekeret
űz a megdermedt pusztán
egy kacagó szél

*

feketerigó
csőrét jégcsapnak ütve
nyárról álmodik

Nyomtatás

Elolvasta: 51
Nyomtatás

Szőcs Ádám egy mappával a hóna alatt lépett ki tanára kapuján. Nem volt soha kedvence a matek. Bár Jakab Emese tanárnő erőfeszítései nyomán ragadt rá egy és más, látványos áttörést nem tudott vele elérni a matek-utálat mocsarából való kitörés göröngyös útján. Csakhogy matekból érettségizni kell. Nyolcadik végén még nem állt annyira hadilábon e tudománnyal, hiszen se integrálni, se deriválni nem kellett, a mértani helyek, a megfoghatatlan imaginárius és komplex számok, valamint a trigonometriai egyenletek sem okoztak még neki rémálmokat, akkoriban csak az emeletes törtek egyszerűsödtek még rém nehezen. Ezt a kétórai tortúrát illene lemosni egy sörrel. Korai még az idő… Apu délutános, Anyu kiment falura nagyiékhoz, mint minden szerdán… Nem is kell majd magyaráznia bizonyítványát, se alibit kitalálnia, hogy később ért haza.  Nézegette a kerthelyiséget, majd…
– Szia! – köszönt rá Csíky Laci.
– Szia, kölyök! – mérte végig. – Mi az, nyújtóra jársz? – mérte végig haverját, megmustrálva Laci kissé rövid szárú nadrágját. – Edzésről jössz?
– Aham. Matek? – Mérte végig Laci is a barátja hóna alatt a mappát megértően. Ismerte barátja kapcsolatát e nem mindenki által imádott tantárggyal. – Hiányolunk a csapatból. Emlegettünk… Az én apám is kezd vacakolni, mivel nyolcadikos vagyok – sóhajtott. – Ezt a félévet még kialkudtam…
– „Nyolcadikos vagy, tanulni kellene kisfiam…” – ironizálta elváltoztatott orrhangon Ádám a szülői lelkifröccsöt, mint aki nem egyszer volt szenvedő alanya. – Látom jól megizzasztott az edző.
– Nehéz meccsünk lesz hétvégén…
– Nem száradt ki a gigád? – nézett a fiúra. – Engem már kiszolgálnak! – biztatta. – Edzés után vagy, nem előtte.
Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is akarja.
– A kertben nem lesz jó, főleg neked – követte Ádám tekintetét. – Itt korzóznak az utcán a tanárok, nézett a másik irányba elgondolkozva.
– Abba a lebujba sem, mert ott a rendőrök írják alá rendszeresen a jelenléti naplót.
– Az Apollóniába? Drágább, de a zárt kertben nem vagyunk annyira szem előtt.
Megbeszélve. Alig fordultak be az első utcasarkon, felcsörgött Laci telefonja.
– Szia, Éva! – ismerte fel unokatestvére számát.
– Szia. Laci, tudsz segíteni? Krisztának a számítógépe olyan lett, mint a csiga – ismertette a „betegség” jeleit.
– Az vírusnak néz ki… Egy sör! – kajánkodott.
– Otthon vagy?
– Nem, épp az Apollóniába igyekszünk…
– Az jó, mert itt vagyok Krisztánál, s nincs messze onnan.
– Gyertek ide. A kertben leszünk.
– Két lány? Vendéglőbe? És keresgéljünk?
– Jó, na, csörögjetek meg, ha odaértek, s bekísérünk. S a sört ki is fizethetitek!
– Te rendelsz, s ha kiszolgálnak, álljuk! – felelte Éva magabiztosan, mint aki tudja, ez teljesíthetetlen feltétel. Az Apollóniában szigorúan veszik a 18+ előírásokat.
– Majd megiszunk ott egy kávét – mondta Krisztának magyarázatként, miután bontotta a vonalat. Hozd a „csigát”, megyünk az Apollóniába.
– Ért hozzá? – gyanakodott Kriszta a számítógépét féltvén, amelyet nemrég kapott.
– Írt már ő maga is vírust… – nevetett Éva. – Garantálom, jobban ért hozzá, mint Mr. Gigabyte – utalt informatika tanárukra. – Nemrég feltörte a haverja törcitanárának a számítógépét, s letöltötte a törci rögtönzés tételeit. Haverja viszont önzetlenül elküldte mindenkinek a helyes válaszokat. A tanár rájött, de elképzelni sem tudta, ki lehetett, így jelentette a rendőrségen. Képzeld el, pont Laci apját bízták meg, hogy nyomozzon az ügyben! – vihogott.
– S Béla bácsi kinyomozta?
– Képzeld el, Lacitól kért tanácsot az ügyben – vihogott.
– Gyanakodott a fiára? – kérdezte csodálkozva Kriszta.
– Dehogy! Kollégája, aki erre szakosodott, épp szabadságra ment. De pont az lett a gyanús, hogy Laci nem volt elég készséges…
– Lebukott? S mit tett a törcitanár, amikor megtudta?
– Nem tudta meg… „Tetszik tudni, nem lehet minden ilyen ügyet felderíteni, s nem a saját számítógépéről, hanem egy internetkávézóból tette valaki, és…” De Laci nagyon kihúzta érte a fércet. Aztán vezeklésként segített lekódolni a tanár gépét, azóta nem törte fel senki.
– Ő sem tudná?
– De igen. Ha tudta volna a tanár, hogy pont ő tette! – vihogott ismét Éva. – Valószínű Laci nem úszta volna meg ennyivel, de szerencséjére jött a Nemes Tihamér számítástechnika verseny erdélyi szakasza, ahol első lett…

Esztojka Péterrel az Apollónia előtt futottak össze.
– Tán csak nem oda igyekeztek! – mutatott az épület felé a srác.
– De igen! – Mi közöd hozzá? – vágott vissza Kriszta. Péter nem igazán tartozott a szimpátiái közé. Egykor szomszédok voltak, míg Esztojkáék házat nem vettek a város végén.
– Nocsak! Nincs elég zsebpénzetek? Szereztetek egy „széket”[1], s anyátok levágta a járandóságotokat?
– Barom! – szikrázott Éva szeme is a nem épp hízelgő utalásra, s tüntetően hátat fordított neki, majd tárcsázta Laci számát.
A srác épp idejében jött ki az Apollóniából a jelenet további elfajulását megakadályozni.
– Sziasztok, csajok, szia Péter! Mi történt? – jelezte radarja a vihart.
– Semmi, menjünk! – fogta Éva karon Krisztát, s elindult vele a vendéglő felé. Laci némi habozás után úgy döntött, nem a sráccal tisztázza az esetet. Majd csak elmondják a csajok.

Péter egy ideig bűntudatosan állt a tett színhelyén, valahogy szerette volna megnyomni az idétlen tréfájával kapcsolatban a DELETE+ENTER gombokat, de az időt visszafordítani nem lehetett. A hülye vicc elhangzott. Egy ideig tétovázott, majd tett néhány távozó lépést, végül mégis visszafordult, de az ajtó előtt ismét megállt. Már-már ismét meg akart fordulni, de kinyílt előtte az ajtó és egy távozó pár jött ki rajta. A férfi udvariasan megfogta az ajtót, és nem engedte el. Péter zavartan megköszönte az udvariasságot, majd belépett. Körülnézett. Laciékat nem látta bent, de észrevette, hogy a pincér a vendéglő belső udvarán található kerthelységbe igyekszik. Követte, és kint megtalálta Laciékat. Bocsánatkérés szándékával közeledett, bár nem tudta, miként kezdjen hozzá.
– Ti kértek sört? – fordult a lányokhoz Ádám.
– Alkoholt tizennyolc éven aluliaknak nem szolgálhatunk fel – tiltakozott a pincér.
– Én már vagyok tizennyolc! – kapott az alkalmon Péter, odahúzva egy széket, az asztalhoz telepedett. Elővette a személyijét, és átnyújtotta. – Ádám is! – tette hozzá. – A többiek a társaságunkban vannak!
A pincér nézte a két személyit, főleg a Péterét. Pontosabban a családnevét. A rendőrfőnök is mintha Esztojka… vagy Stoica? Hülye szitu… Ha ez a srác tényleg rokona… Ő vajon mit szólna ehhez? Ha nem szolgálja ki, és… Látott ő már tanárembert is itt, aki borral kínálta a fiát… Végeredményben… Ketten felnőttek… A törvény nem tiltja a fiatalok alkoholfogyasztását felnőtt társaságban… Eh, ha nem szolgálja ki őket, elég nagy jelenet lehet belőle… Ami nem lenne jó reklám… De…
– Három sört, két hűsítőt – rendelt Ádám – majd kacsintott a szemével a lányoknak, hogy a hűsítős pohárból is lehet sört inni.
A pincér is rájött, hányadán áll a vásár, de nem ellenkezett. S akkor sem szólt rájuk, amikor rágyújtottak. Nem ő szolgálta ki őket dohánnyal, s ez épp kerthelyiség.
– E-e-elnézést, hülye vicc volt… Nagyon hülye vicc… Iii-zé… Nem gondoltam komolyan… – magyarázkodott Péter habogva, miután elment a pincér.

Ha az ember lányának még nincs meg a személyije, de már nagy fiúkkal beülhet a vendéglőbe, az elképesztően vonzó lehetőség, amiért áldozni is lehet, talán még a büszkeséget is. Hiszen királynéink egykor ennél zsengébb korban mentek férjhez, amit azok a fránya ultrakonzervatív szülők, a tanárokról pláne ne beszéljünk, nem akarnak elismerni. Ilyen bizonyítási kényszer hatása alatt, aztán ha cigivel kínálják az ember nagylányát, azt végképp ciki elutasítani. Inkább az idétlenkedés és a köhécselés – állítólag az utóbbi hamar elmúlik.

Ami pedig a sört illeti… még szerencse, hogy a színe hasonlít a fantáéra… Legfeljebb az utóbbin nincs hab… Hiába kerestek a fiúk helyet egy sarokban, ahol nem szúr szemet a sörözésük. Valójában az övék nem is szúrt senkinek, hiszen csak a lányok biológia tanára pottyant oda egy hölgy társaságában (kiléte ismeretlen, de nem volt a felesége), és ütközött meg nyolcadikos diáklányain, kiknek az asztalán sörösüvegek díszelegtek. Ám Évát nem hagyta el a lélekjelenléte. A kezében tartott cigarettát még idejében az asztal alá rejtette és értetlenkedő ábrázattal megemelte a fantás flakont. Ők bizony csak hűsítőt… Az már Kriszta találta ki, hogy hárman Lacival készítsenek szelfit, miután tanáruk elég sietősen távozott. No, persze, a kamera látóköréből előbb gondosan eltávolították a hamutartót és a sörösüvegeket, a fantás flakonok pedig jók alibinek.

Ezen ugyan lehet egy jót kuncogni, de az ember lányának ilyenkor azonnal mehetnékje támad. Épp idejében, mert szeptember nem június, amikor este kilenckor is világos van. Ráadásul nem volna jó Anyu után hazaérni, és magyarázni a bizonyítványt. Legalábbis nekik, lányoknak biztos nem, bár a fiúknak is meg kellett volna erőltetniük a fantáziájukat… De mi legyen azzal, hogy a tanáruk meglátta őket? Remélhetőleg a tanár úr se fogja dobra verni a találkozást. Aztán az eleredő eső meggyorsította a hazaérést. Futólépés! az elázott ruha bizonyítványát sem könnyű magyarázni.

[1] Elégtelen osztályzat = 4-es.

Nyomtatás

Elolvasta: 56
Nyomtatás

– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. – Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.

Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.

– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkap. Ugye érti? Sokszor azt sem érti az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hírtelen, mint derült égből a villámcsapás.

– Saját gyakorlatból beszél?

Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját miközben tekintete a sétálókra csúszott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.

– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.
– Megcsalta a feleségét?
– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam, ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos és semmi nem abszolút elképzelt.
– Virtuális? – Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.
– Megismerkedtem egy nővel a web-en. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hírtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki. Néhány napig semmi válasz nem volt, s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Kérte bocsánatom, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.

„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.
— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.
– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.
–Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. Kezdetben általánosságokról, de később egyre személyesebb hangú. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.
– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.
– Gondolom, hogy igen – válaszolta Faber. – Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem.
A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.
– Majd én beszéltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.
– Maga nem küldött képeket?
– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.
– Szép volt?
– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott és valószínűleg így volt a többi férfival is.
– Hosszú napokon  és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek visszanyerni az éveket és újra kezdeni az életünket más színvonalon.
– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? – Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?
–Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja – volt Faber válasza. – A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összefüggése. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egy kiterjedésű képeim voltak. Két vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!

– Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.
Érzelmeim voltak, ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyezhetetlen dolog volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!

– Egy pillanat Faber – szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. – Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik tőlük harminc évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.

– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.

– Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.

Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott, miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Amikor látta egy pincér sürgető tekintetét, visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.

– Egy másik teát kérek!
– Cyber szerelme befejeződött, vagy… – kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.
– Befejeződött.
– Hogyan?
– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? – Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.
– Teljesen igaza van – volt a válasz.
– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.
– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.
– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…

Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.

– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.
– Egy pillanat – emelte fel ujját Rodriguez.– A nő kereste a repülőtéren?
– Nem. Akarta, de én nem kívàntam túlterhelni, és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.
– Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.

Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott ott!
Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásom hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott ott. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!
Lelkiismeretem megnyugtatására végig jártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.

– Ennyi az egész?
– Ennyi. És visszajöttem.
– Soha semmit nem mondott, semmit nem irt?
–Soha semmit. Hallgatott.
– És maga?
– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.
– Kiábrándult.
– Oh, hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.
– Nem akarja viszont látni?
– Nem, ennek vége. –  Faber kiürítette a csészét.
– Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.
— Jön? Magán a sor elmesélni problémáit a feleségével.

*

Nyomtatás

Elolvasta: 56
Nyomtatás

Gyermeki lelkemben mély nyomot hagyott a háború – a II. Világháború. A hosszú évek során sikerült elásni, tudatom mélyére száműzni a bomba sivításának hangját, az óvóhelyek rettenetét, a lebombázott házak képét.

És most előjöttek!

Álmaimban, de ébrenlétben is – hallom a becsapódó bomba robaját, a vadászgépek géppuskájának kattogását, csontjaimban érzem a föld remegését. Újra élem a rettegést, amikor édesapám az éjszaka közepén kivett az ágyból, hogy meneküljünk ki a házból. A kert végében a sövény tövében húztuk meg magunkat. Hogy mit védett az a sövény, nem gondoltuk meg, de adott egy kis biztonság érzést. Aztán a közelben becsapott a bomba és örülhettünk, hogy nem talált el!

Jól emlékszem egy bizonyos reggelre. Apuka és Imre bátyám mindig együtt indultak reggelenként. Apuka az irodába és Imre a Közkórházba, ahol cselédkönyves gyakorlatát végezte. Siettette Apukát, nem akart lekésni az átadásról. Ilyenkor az inspekciósok beszámoltak a betegekről, hogy mi minden történt az éjszaka folyamán. Ezeken az úgy nevezett átadásokon jelen volt mindenki, akinek csak köze volt a betegekhez – a főorvostól a gyakornokig, a főnővértől az osztályos nővérig. Nem szabadott hiányozni. Szóval Imre türelmetlenkedett, de Apuka nyugtatta, mondván, „csak öt perc türelmed legyen, ameddig megiszom a kávémat!” Végül elindultak, s mikor az Elmegyógyintézethez érkeztek – köznyelven bolondok házának nevezték, vagy a színe miatt sárgaháznak, homlokzatán, ott díszelgett a felírat, hogy Saluti et Solatio Aegrorum – gyógyulás és vigasztalás a szenvedőknek -, szóval, amint ide értek, megszólaltak a szirénák, légiriadó! Óvóhelyet rendeztek be az elmekórház alagsorában, külön a betegek és személyzet részére és külön az idegenek, az utcáról betérők részére. Ide mentek be az óvóhely parancsnok irányítása szerint. Ott szorongtak a többi beterelt emberrel közel félórát, akkor lefújták a légiriadót és folytatták az utat.

Amint a Közkórház közelébe érkeztek, vették döbbenten észre, hogy találatot kapott. Az épület egyik szárnyából csak romhalmaz maradt. A félbeszakadt kórtermek közszemlére tették megmaradt belsőjüket. A műtő fala is leomlott, látni lehetett a törmelékkel borított műtőasztalt és a mennyezetről leszakadt lámpát.

Az a pár perc késés mentette meg az életüket, különben ők is a romok alá kerültek volna …

A kertben és kint a határban a bombatölcsérek, akkorák, mint egy kisebb tó, mikor megtelnek eső és talajvízzel, még sokáig, évekig emlékeztetnek az átélt félelmekre.

És a csontsovány, rongyos, hazatérő hadifogjok alakja máig kísért …

Nyomtatás

Elolvasta: 64
Nyomtatás

Bűnöm
.
Maszkok mögé rejtett önmarcangolás.
Pocsolyába tükröződő képek.
Kezed a kezemben finomhangolás.
Szerelmem – én vétkem.
—-
A csere
.
Halvány lila fátyol mögött,
Piruló arcom néz téged.
Hűséges szívembe szövött
álmom, kalandra cserélted.
—-
Fegyver
.
Magányom, mint szirmát hullató virág.
Üres hordók kongó rejtekében,
Bűzös tóban a bucskázó vadlibák –
Gépfegyverem tartott rettegésben.
—
Éjjel
,
Szitáló szemekben küldi fájdalmát.
Csalódik a forró szenvedélyben.
Hamuvá porladt a zöldülő faág,
sírnak a rózsák fekete vérrel.

—
Hajnal
.
Surran a macska, árnyékot vet lépte.
Háztetők hajnala pernyét vendégel.
Hűs padlásszobának nincs menedéke.
Gerendáján ringatózom – vége.
—
Paraszti udvar
.
Kopasz nyakát a hurokba dugja,
kárál, mint kinek minden a gondja.
Ugat az eb, a csontját eldugja.
Kezem a torkod szorítja, fojtja.

Nyomtatás

Elolvasta: 54
Nyomtatás

A 20. század elején a falvak népe még hitt a boszorkányokban. A fosztóban rémtörténeteket meséltek egymásnak az asszonyok. A gyerekek félve bújtak anyjuk szoknyája mögé. Egy tizenéves levente is volt közöttük, ő is hallgatta a mendemondákat. Sötétben ment haza. Egyszer csak lerepült fejéről a sapkája. Lélekszakadva futott hazáig. Egy szemhunyásnyit sem aludt. Alig várta a pirkadatot. Aztán hősiesen elindult a tett helyszínére. Messziről látta, hogy a sapkája hintázik egy szárítókötélen. A sapka gombja akadt bele. Többé már nem félt a boszorkányoktól, hiába is riogatta bárki.

Annus évente kipottyantott egy purdét. A sok éhes szájat betömni nehéz, hát minden nap sorra járta a házakat kenyérért, ezért-azért koldult. Cserébe titkot mesélt a halálgyárról, oltott meszes gödrökről, emberi csontból készített fésűkről. Na és a szappan a szappan…
Annus összes rokona odaveszett. Neki szerencséje volt, jöttek az oroszok.
Én anyámtól hallottam a szörnyűségeket, ki tudja hányadik szájból. Zsidó sors, cigány sors. Jobbra érdemes emberek sorsa. Pszt!

Nyomtatás

Elolvasta: 62
Nyomtatás

                                                                     Vágyak

                                                                Vadvirág voltam,

                                                                Virágkoszorúban.

                                                                Vörös virradatkor

                                                                Vágytam valakire,

                                                                Vártam valamire.

                                                                Viharos világod

                                                                Vonzott végtelenül.

                                                                Vad vágyaim végül

                                                                Így váltak valóra.

                                                                Végzetes vonzalom,

                                                                Veled vállalom. 

Nyomtatás

Elolvasta: 68
Nyomtatás

A május illatát az est magába zárta,

az ezüsthold szemeit nyitogatva

nyújtózott ki a fekete égbolton,

árnyjátékba kezdtek a sárga csillagok,

te csendben az ágyam mellé ültél,

s törékeny szárnyú álmokról meséltél.

Elmesélted, hova repülnek az angyalok,

a felhők miért vitorláznak az égbolton,

egy csillag hány fénnyel lobog,

és a vénhold miért nem mosolyog,

mikor a nap lábujjhegyen előoson.

Gyermekként elbűvölten hallgattam

álomba ringató, gyönyörű szavaid.

Kértelek, maradj még!

Mesélj nekem arról,

miért az égből hull a táncoló hópehely,

miért, nem hóvirágsziromként olvad szét

mikor fényes-csillagként kezeimre ér.

Te rám mosolyogtál, szemedben

ott volt ezer könny harmatos cseppje,

annyit súgtál, halkan hozzám bújva,

kislányom, ők a fodros hópiheruhába bújt,

felhőkön táncoló fehér angyalok,

akik majd vigyázzák

minden ébredésed és álmod.

Akkor még nem tudtam,

ez volt az utolsó meséd.

Szemeim lehunytam,

te betakartál,

szorosan öleltél,

jó éjszakát kívántál,

és

kilépve szobámból,

az álmaimat rám zártad,

soha…

soha többé

nem láttalak…

Újból itt ülök gyermekéveim szobájában,

csak az emlékek rajzolnak mosolyt falaira,

képeid két kezem közt szorítom,

és a virradat gyújt fényt arcodon…

hangod nélkül némán szól minden képkeret,

hisz’ utolsó meséd nem fejezted be,

soha nem…

Nyomtatás

Elolvasta: 64
Nyomtatás“fejem kezedbe hajtom, arcomat hajadba fúrom…”
Lelkünk már rég összeért
együtt lüktetett az ér
a test mit sem sejtett,
míg papír és a kéz
már szebbnél szebb
dalt regélt

tudnám veled, éjszakákon át
hallgatni a tücsök dalát

merengni messzi csillagfényeken
holdezüstös éjeken

fejem kezedbe hajtom,
arcomat hajadba fúrom,

s lényed csillagfátyolán át
újra halljuk a tücsök dalát