SV : Áhítozó

Nyomtatás

„Nézd a kert virágait: bár különböz? fajtájúak, más szín?ek, eltér? formájúak és egyéni alakúak, mégis ugyanazon forrás vize élteti ?ket, ugyanazon szél lehelete éleszti meg ?ket…”

sszekuporodva ült a sarokban, a porban. Fejét térdeire támasztotta, mereven nézett kifelé a földkunyhó faágakból tákolt ajtajának rései között. A beszüreml? fényben pihék, porszemek táncoltak. A leveg? csalókán melegnek látszódott a sárga fényt?l. Pedig hideg volt, szinte fagyosan hideg. Az asszony fázott. Rongyokkal betakart teste didergett. A kunyhó átellenes sarkában, a hamu alatt a parázs már csak pislákolt, kihunyni készült, ugyan úgy, mint a veresl? Nap az égen. A bejáraton besz?r?d? fény elhalványult, kékes szürkére váltott. Az asszony odalépett a t?zhelyhez, száraz füvet, vékony ágakat tett rá, gyengéd, tétova keze remegett. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, életre kap a t?z, lángnyelvei magasra csapnak. A kesernyés füst megnyugtatóan töltötte be a kicsiny kalibát.
Azon a csillagfényes éjjel, a Hold tele arccal mosolygott le az égr?l, ám el-elbújt egy-egy elébodrosodó felh? mögött. A remeg? asszony osont a hatalmas fák alatt a k?tömbök közé, tüzet csenni. Ã?Å¡gy bujkált, lebbent fától-fáig, mint egy lopakodó, kiéhezett ragadozó a prédája után. Szíve szaporán vert. Félt. Oka volt a félelemre. Tilosban járt, tiltott volt szándéka is, amiért odament. Ez a tölgyerd? az rök Fényesség erdeje volt, ide a belinukok engedélye nélkül nem léphetett be senki. Itt csak ?k jártak-keltek szabadon, a belinukok, ?k, az isten katonái, akik a tüzet táplálták és ?rizték. Rettegték hatalmukat a környéken lakók, félték haragjukat a távolabb él?k. Egy belinukra ránézni is merészség volt, soha nem lehetett tudni, mivel büntetik a tolakodót. Testi erejük az egyszer? halandók szemében felmérhetetlenül nagy volt, lelki erejük kiismerhetetlen. Varázslónak tartották ?ket. Gonosz, vagy éppen jótev? mágusoknak. Szálfa termetükkel fölé magasodtak még a ligetek fáinak is, nagy területeket beláttak, mindent észrevettek, nem menekülhetett el?lük semmi él?. Az asszony nem tudta, hogy a belinukok látnak-e a sötétben is, mint a baglyok. Elszánt volt, ha meg kell halnia merészségéért, hát meghal. Ágy nem élhet tovább. Egyedül, magányosan, t?z nélkül.
A lovak nyerítése váratlanul érte. Rémületében kezét-lábát szétvetette, úgy terült el a földön, mint akibe a villám csapott. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Fülelt, hall-e közeled? lépteket. Az ?szi éjszakában röppentek az éjjeli pillangók, nedves szárnyuk surrogását is meghallotta az asszony, aki moccanatlan hasalt a bokor alatt. Minden neszt?l megrebbent, gondolatban fel-felsikított a félelemt?l. Hosszú id?nek érezte a dermedt rettegés perceit. Agyába beledobban a gondolat, rávirrad a nappal, innen már soha élve nem menekülhet. Perg? könnyei elvegyültek az esti harmattal az avaron. Csend volt. Szél sem simította a lombokat, ág sem reccsent meg léptek alatt. Távolban a lovak patái sem dobogtak már, elmúlt a veszély. Tovább óvakodott. Mászott a nyirkos leveleken. Felegyenesedni nem mert. Az orrában érezte a t?z illatát. Nem lehetett messze a hatalmas kövekkel körbekerített máglyától. Bátorsága felhorgadt, felegyenesedve gyorsabban haladt a célja felé, már azt sem bánta, hogyha zajt kelt. Látta a kövek fölött verdes? lángokat. Az irdatlan lángnyelvek sárgán, pirosan, kéken táncoltak, viháncoltak a k?rakás tetején.

A fiatal, nekikeseredett asszony hirtelen elszánással futni kezdett a t?z felé, kezében merítésre készen, magasra tartva meredt a nyeles parázstartó fazék.
Er?s kéz ütötte meg a n? gyenge vállát. Hasra vetette magát, nyüszített a félelemt?l. Karjánál fogva húzta fel a földt?l, a vézna testet könnyedén emelte az óriásra n?tt belinuk.
âË?â?? Hová ilyen sietve leányom? âË?â?? dörmögte a katona a karjai között verg?d? riadt teremtésnek.
âË?â?? Csak¦ csak¦ nincs senkim, aki kaphatna a szent t?zb?l! Nincs! Magam vagyok! Nincs tüzem! Kialudt, mire visszatértem hegyek közül, a bujdosásból! Nem élhetek tovább t?z nélkül nagy magányomban! Inkább meghalok!
Félrebillentett fejjel, megadón tartotta oda a nyakát, becsukott szemmel várta a nyisszantást, ami véget vet rettegésének és siralmas életének. Nem tiltakozott, nem rúg-kapálódzott, egész testével, lelkével beleegyezett végzetébe.
A belinuk elmosolyogott.
âË?â?? Kár lenne egy ilyen szép, fiatal életért! âË?â?? Mondta. âË?â?? Mi a neved?
âË?â?? Kenoccha! âË?â?? Kiáltott fel a lány.
âË?â?? Csitt te! Halkan! âË?â?? Szorította magához a riadtan a férfi. âË?â?? Ki nevezett el így?
âË?â?? Az argyleus! Az mondta így kell nekem mondani, ha kérdik mi a nevem: Kenoccha. Maga is furcsállva, ízlelgetve ejtette ki a szót, ami az ? nevét jelentette.
âË?â?? Apádat hogy nevezik?
âË?â?? Apám nincsen!
âË?â?? Nincsen neve?
âË?â?? Nincsen mán apám.
âË?â?? Amíg volt, hogy hívták?
âË?â?? Nem volt neki külön neve. A medve-harcosok közül való volt, azt mondta anyám.
âË?â?? Anyádnak sem volt saját neve?
âË?â?? Nincsen neki külön neve. A farkasok kísérik csapatból való.
âË?â?? Hol van most?
âË?â?? Nem jött vissza a hegyr?l.
âË?â?? Kié vagy? âË?â?? Nézett a t?z felcsapó lángjainak fényénél az asszony kezére a katona. Nem látott semmi rajzolt, vágott jelet a formás kézfejen.
âË?â?? Argyle királyáé vagyok. âË?â?? Pillantott a kezére Kenoccha is. Lassan felfelé fordította az öklét, kinyújtotta ujjait, megmutatta a tenyerét. Láthatóvá vált a jel, a kereszt, szabályos, egyenl? hosszú szárakkal.
âË?â?? žA?. âË?â?? Olvasta le a jelet az asszony tenyeréb?l a belinuk. âË?â?? Argyle jele.
âË?â?? Az embered hol van? âË?â?? Látta a karikát a kereszt felett, tudta, ez azt jelenti, már párt találtak számára az argyleusok, tehát már nem leány, hanem asszony a fogja.
âË?â?? Elszállt szájából a pára, fekve maradt a csatamez?n. âË?â?? Válaszolta csendesen az asszony.
âË?â?? Senkid sincs valóban, aki a t?z ünnepén parazsat vinne a kunyhódba? Nem maradt egy férfi sem élve, sem testvér, sem más ember-rokon? âË?â?? Szánakozó szóval faggatózott a belinuk. Kenoccha a fejét rázta, két tenyerét mutatta: nincs
âË?â?? Most megölsz? âË?â?? Ã?Å¡gy kérdezte ezt, mintha türelmetlenül várná a végzetét, inkább meghal, de ne kérdezgesse tovább.
âË?â?? Én nem ölök embert! âË?â?? Közölte a belinuk.
âË?â?? Én asszony vagyok, nem ember! âË?â?? Tiltakozott Kenoccha is.
A hatalmas ember felkacagott, nevetését visszhangozták a környez? sziklák.
âË?â?? Mahonâ?¢ada! âË?â?? Kiáltotta a másik éjjel ?rköd? belinuk. âË?â?? Min nevetsz?
Mahon ijedten kapta fel az asszonyt. Er?sen magához szorította, fél karjával, gyors mozdulattal rátakarta a szárnyát.
âË?â?? Meg ne mozdulj! Hallgass! âË?â?? Súgta az asszony fülébe izgatottan.
âË?â?? Mit keresel itt Maitiasâ?¢ada? âË?â??Fordította busa fejét, az érkez? felé Mahon.
âË?â?? Hamarabb a fehér ló tombolt, verte a lábát a földhöz, kapálódzott. Felzavarta valami! Kés?bb hallom a nevetésed. Mi történik itt ma éjjel? Már nyugodni sem lehet ehelyt?
âË?â?? Nyugodj! Semmi okod a nyugtalanságra! Magam is azon nevettem, amit?l megijedtem!
âË?â?? Mi ném? dolog ijesztheti meg Mahonâ?¢adát?
âË?â?? Csak egy nyúl! Csak egy kis nyúl futott át a fák között!
âË?â?? Mit mutatott, milyen irányba szaladt?
âË?â?? A t?z felé futott, de nem ért oda, közbeléptem.
âË?â?? Nagy veszedelmet akadályoztál meg! âË?â?? sóhajtott Maitiasâ?¢ada.
âË?â?? Menjünk, szunnyadjunk! âË?â?? Válaszolta halkan a másik.
Mahon köpönyege alatt Kenoccha mocorgott, kereste a helyét. Vékony karjaival átkulcsolta a katona izmos, vastag nyakát, egész testével hozzásimult. Maga sem gondolkodott azon, vajon miért is bízik ennyire ebben a nagy termet?, dörmög? hangú emberben. Csak simult, csak bújt el?le, hozzá.
âË?â?? Kenoccha, Kenoccha, hogyan lehet egy asszony ennyire ártatlan? âË?â??Mosolygott rá az ?r, miközben talpára állította maga el?tt. âË?â??Tán az urad semmit sem tanított neked a férfiakról?
âË?â?? Gyermek volt még, amikor összepárosítottak minket, azután az els? csatában odaveszett fiatal élete! Nem ismertük meg egymást! âË?â?? Pihegte mégiscsak izgatottan Kenoccha.
âË?â?? Érintetlenül maradtál özvegy?
âË?â?? zvegy? Nem értem ezt a szót! Mit jelent?
âË?â?? Maradt-e élve öccse a párodnak?
Kenoccha csak a fejét rázta. Mondta már, senkije sem maradt. Túl sokat kérdez, túl sokat beszél ez az óriás, nem jelenthet jót. Félt.
âË?â?? Indulj vissza a kunyhódba! Követlek, majd adok parazsat, ha biztonsággal kiértél a Fényesség Erdejéb?l.
Kenoccha torkában dobogó szívvel lopakodott keresztül a nagy fák alatt. Ã?Å¡gy, ahogy jött rettegve, remegve kúszott, mászott, máskor hirtelen libbent fától-fáig, bokortól-bokorig, vigyázva ne hogy zajt üssön, nehogy ráessen a holdsugara, meg ne láthassa senki él?.
Az er?s törzs? tölgyek úgy állták körbe a nagy köveket, mintha a kövek valaha maguk is fák lettek volna, közülük valók. S?r? ágaik alatt a földön, puhán terültek szét, az id?k id?tlenségében levetkezett leveleik, felül nyersen, alatta szárazan, lejjebb pedig finom porrá emészt?dve. Imitt-amott, a kisebb tisztásokon, két fa között magoncok bontogatták gyenge hajtásaikat, vékony, er?tlen ágaikkal nyújtózkodtak a gyér fény felé, girbegurba gyökereikkel kapaszkodtak a földbe. Kenoccha rongya beleakadt az egyik er?sebb csemetébe. A riadalom megbénította. Megfogta valaki, és nem ereszti! Megkeményítette minden izmát, majd elernyedt. Ma éjjel már másodszor adta meg magát a halálnak.
Nem mozdult. Nem félt.
âË?â?? Miért heversz itt? Miért nem haladsz? âË?â?? Hallotta maga felett Mahon dörmögését.
Ã?Å¡jra felemelte az asszonyt, megint rátakarta a köpönyegét, siet?s léptekkel elindult vele a közeli kunyhók felé.
âË?â?? Melyik a tiéd? âË?â??Suttogta a ruhája alatt csimpaszkodó teremtésnek.
âË?â?? A legszéls?! âË?â?? Válaszolt az asszony.
âË?â?? Hiszen ez nem több mint egy kotorék! Ebben megfagysz, ha ropogósra vált a hideg!
âË?â?? Nem fagynék meg, ha lenne tüzem! âË?â?? Ágált Kenoccha.
âË?â?? De megfulladnál a füstt?l! âË?â?? Oktatta Mahonâ?¢ada.
âË?â?? Ez olyan kicsiny, ketten el sem férnénk benne. Sehogyan sem férnénk! âË?â??Mahon megint kacagott. Nevetése szétterült a lapályon, visszhang nem érkezett vissza, csak a kutyák ugattak fel, izgatottság nélkül vakkantgattak egymásnak.
âË?â?? Ásóbotod van?
âË?â?? Van, azzal túrom a földem! âË?â?? Mutatott a gunyhó mögé fél karjával Kenoccha.
Mahon a pirkadat els? sugarával egyszerre vetette szeme sugarát a dért?l csillogó növényekre. riás tökök hevertek a földön szerte-szét, szürkés-sárga kérgükön megcsillant a zúzmarában a pirosló fény.
âË?â?? Jó termés! Mit vetettél még?
âË?â?? Árpa terem magától a mez?n. Arattam, kicsépeltem! âË?â?? Büszkélkedett az asszony. Mahon hallgatott. Várt. Ez bizony kevés a téli túléléshez! âË?â?? Gondolta.
âË?â??Tudom a gyökerek helyét is! Tudom! âË?â?? Igyekezett Kenoccha meggy?zni a katonát, életképes ?, tud ? gondoskodni magáról.
âË?â?? Állj hát meg a saját lábadon! âË?â?? Tette le a földre terhét a belinuk. Kacarászott, dörmögött, Kenoccha nem értette az okát.
âË?â?? Add ide azt az ásóbotot, segíts, hordjad kifelé a földet, sietve! âË?â?? Utasította Mahon.
Az asszony hatalmas lapulevelet húzott maga után.
âË?â?? Erre kotord a földet, én majd kihúzom a kunyhó elé!
Mahon egy mozdulattal dobta le a gunyhó szárazágakból, sárból, f?csomókból rakott tetejét. A föld még csak a színén volt fagyott, még csak ízlelgette a tél, mélyre még nem harapott. Mahon hamar feltúrta, kimélyítette, kiszélesítette az üreget. Kenoccha nem gy?zte kihúzgálni a felesleges földet. Mahon a fellazított talajt kettéhasított fiatal fatörzzsel tolta kifelé. Néhány mozdulattal többet rakott ki, mint a fiatal n? mindeddig.
âË?â?? Nagyon er?s vagy! âË?â?? Csodálkozott rá Kenoccha.
âË?â?? Mégis a te er?d több az enyémnél! âË?â?? Válaszolt neki döcögve az elfojtott kacagástól Mahon.
âË?â?? Nézd, mind idegy?ltek a társaid! âË?â?? Itt leskel?dnek a bokrok mögül.
âË?â?? Mostantól majd nem mernek közel jönni, nem tudnak majd bántani!
âË?â?? Bántottak?
Kenoccha bólintott.
Az új lakhely hamar elkészült. Elég széles és elég mély lett ahhoz, hogy ne fagyjon, és ne fulladjon meg benne a lakója. A belinuk tet?re vékonytörzs? fákat támasztott, arra nyers ágakat rakott.
âË?â?? Majd húzgáld rá a kikotort földet! Ráléphetsz a tetejére, jól taposd le! A bejáratnak kis helyet hagytam, tapaszd be az ágakat nedves, vörös földdel, akkor megvéd a hidegt?l!
âË?â?? Eridj, keress fát, vékonyat, vastagabbat a t?zhöz! Igyekezz vissza, nem lenne jó, ha keresnének a belinukok engem, és itt találnának!
Kenoccha szaladt, az erd? széléhez, gyors mozdulatokkal a karjába kapta a szél által letört, földön hever? ágakat.
âË?â?? Itt vagyok már! âË?â?? Dobta le a kunyhó elé a r?zsét az asszony.
âË?â?? Törd el az ágakat karhosszúságúra, amelyik roppan, amikor töröd, azt hozd be!
âË?â?? Áííííí-ééééééééé! âË?â??Sikított fel Kenoccha, amikor meglátta, fellobban a láng a t?zrakás alatt. Ijedten hátrálni kezdett, kezét védekez?n maga elé tartotta. Mahon guggolt a kunyhó sarkában a most rakott t?zhelynél, élesztgette a tüzet. Felegyenesedni nem tudott, így is a feje a tet?t érte, ha nem húzta be még a nyakát is.
âË?â?? Mi a baj Kenoccha?
âË?â?? Az ujjaidban t?z lakik? Hozzá értél a fához és meggyulladt! Mágus vagy! Ha hozzám érsz, én is elégek!
âË?â?? Az bizony könnyen lehet! âË?â?? Kacagott Mahon, miközben kifelé igyekezett a sz?k résen.
âË?â?? Vigyázd a tüzet! Ropogós fával etesd! Ha szeme lesz, parázslik, takard be hamuval.
Még visszanézett, mosolyogva, elégedetten, miel?tt visszament azokhoz, akikhez tartozik, Az rök Fényesség Erdejébe.
Kenoccha odatartotta a kezét a t?z fölé, nézegette, hová megy, hogyan jut ki a füst a szabadba. A t?zhely fölött a sarokban megérezte érzékeny kézfején a hideget. Megtalálta a rést, amit Mahon a füstnek hagyott. Talán életében el?ször elmosolyodott.

Most, hogy újra lángolásra bírta a parazsat, elégedetten nyúlt el a kaliba sarkában a lév? vackán. Kenoccha befészkelte magát az avarból, szénából összehordott vacokra. Magára húzta a színes, vastag sz?ttest. Orrát felhúzva szaglászott, mély lélegzéssel szívta magába segít?je párájának nyomát. A takaró, amit magára húzott, Mahon emlékét ?rizte. Ez az illat különbözött minden eddig ízlelt szagtól, mégis megnyugtatóan ismer?s volt számára: a biztonság, az életben maradás ígéretét adta számára. Ha közeledett felé a helyiek közül valaki, asszony, vagy férfi, ? már nem rettegett attól, hogy elveszik az élelmét, vagy az életére törnek. A közeled?k kell? távolságot tartva megálltak, mintha b?vös körrel vette volna ?t körül Mahon, amin belülre nem léphet senki.
Kenoccha olyan lett, mint a falkából kivert farkas, de ?t nem a gyengesége, hanem az ereje miatt közösítették ki. Magányosan barangolt nap, mint nap. Nem tartozott már sem a medve népéhez, sem a farkasok csapatához, sem egykori párja hadához, a szarvasokhoz. Elindult a pirkadat rózsaszín fényénél fel, a tisztás mellett magasodó dombra, majd a lenyugvó nap sugarait követve tért vissza a menedékébe, az oltalmat adó földkunyhóba.
A falu lakói kell? távolságot tartva figyelték Kenoccha minden lépését. A n?k keser? irigységgel a szemükben vizslatták, merre tart, mit cselekszik magányosan, de mégsem egyedül, hiszen az isten és az ? szolgálójának hatalma mindig vele van.
A férfiak a szem?k sarkából lesték, mint a prédát, amely el?bb utóbb a zsákmányuk lehet, ha elérkezik a megfelel? pillanat.
A gyermekek csapatosan futottak utána, kiabálva, köveket, fadarabokat, rohadt gyümölcsöket dobálva felé. Amikor Kenoccha megállt, szembefordult velük, várakozott, hogy közelebb jöjjenek, a megszeppent csorék eloldalogtak, szaladtukban a markukból földet szórtak át a bal válluk felett, hogy a babonázástól megmeneküljenek.
A kutyák a bátran nyomába szeg?dtek a kirekesztett asszonynak, csaholva, falkástul loholtak utána, felverve a bokrok aljáról a nyulakat, a s?r? f?b?l a fácánokat, foglyokat.
Kenoccha ment a maga útján, vitte a vágy érezni, látni, ízlelni a lét örömeit.
Ã?Å¡tközben leheveredett az erdei tisztáson, kitör? életörömmel meghempergett a selymes f?ben, hátára fordult, kezeit, lábait az ég felé tartotta, torkából kitörtek a szunnyadó hangok, gurgulázva kacagott. Elégülten elterült a langy meleg földön, figyelte a tengerzöld égen úszó halványkék felh?foszlányokat, szaporán lélegzett, minden lélegzettel közelebb került az éghez, eggyé vált a világmindenséggel. Szemébe könnyei prizmáján keresztül érkezett a fény, varázslatos színek villantak fel elméjében. Lebegett a lelkét betölt? érzésben, magányát feloldotta a mindenség szivárványában.
A fák ágai hárfaként feszültek a feltámadó szélnek, muzsikálni kezdték a változás zenéjét.
Kenoccha testét hideg tenyérrel simította végig a fuvallat.
A kutyák a farkukat behúzva, sz?kölve távolodtak, majd elt?ntek az erd? fái között. Az asszony felpattant, riadtan körbenézett, egyedül volt, fázott. Testén már réges-rég cafatokra szakadt a kendervászon rongy, amit Argyle embere adott rá annak idején, amikor a király tulajdonjogát gyermeki tenyerébe bejegyezte.
Kenoccha teste sokat változott az eltelt id? alatt. Er?s, hosszú lábai, gömböly? tompora, gyenge dereka, rugalmas mellei, izmos vállai, hosszú karjai, karcsú nyaka, vörös sörényes feje hasonlóvá tette egy fiatal csikóhoz, ám mégis az emberi test harmonikus arányait mutatta. Az asszony széles arca, gyengéden domború homloka, hosszúkás orra, duzzadt ajka, dacosan er?teljes álla határozottságot sugárzott. Zöld szeme különös fényben ragyogott s?r? szemöldöke alatt. Kenoccha teste a legszebbnek ígérkezett az erd? szélén él? n?k között. Ha eddig épségben megmaradt volna is az a darab rongy, akkor sem takarta volna már el az ifjú n? testét. Kenoccha mégsem érezte eddig pucérnak magát, hiszen napközben még nem fázott. Éjjel pedig, betakarta Mahon ajándéka, a durva szövés? pokróc. Most azt megsúgták a neki a fák, közelít a tél, szüksége lesz majd állatsz?rmére, ha ki akar bújni a vackából.
Kenoccha hallgatta a szél muzsikáját, borzongott. Felnézett a szürke, hideg es?vel terhes felh?kre, fohászkodott. Lelke óhaját küldte a szélbe, társra vágyó, a társát vágyó ember sóhaját. Hatalmas tölgyek bólongattak, smaragdzöld leveleiket bodrozta a szél, termésük kipergett tokjából, aranysárga záporként hullt a földre a makk. Bükkfák illegették karcsú derekukat a k?risfák el?tt. A k?ris elengedte fakó szürke leveleit, mint a lepkék szállongtak a tisztás felé. A magas f? a szélben elhasalt, lelapult a földhöz, mintha így elkerülhetné az ?szi sárgodást, mintha így nem találhatna rá az elmúlást hozó hideg.
Kenoccha folytatta útját a dombtet? felé. Nem hallotta a puha avaron az ?t követ? léptek zizzenését.
Nem érezte a hátán a napsugár melegét, amint haladt felfelé az egyre meredekebbé váló domb oldalán, mint eddig mindenkor, amióta itt élt, idejárt. A szél a szemébe fújta a loboncát, tépte derekáról a rongyokat, mintha meg akarná állítani, mintha anyaszülten kellene gazdája elé állnia újra. A szél hol oldalról, hol szemb?l tántorította meg az elszántan felfelé igyekv? asszonyt. ?kétrét görnyedt, a gyéren n?tt magoncok után kapaszkodott, de azok gyenge gyökere kiszakadt a puha anyaföldb?l. Kenoccha is a földhöz lapult, mint a hosszúszálú f?. Szemeit szorosra zárta, körmeivel kapaszkodott a f?csomókba. Hallgatta a szélvihar tombolását, magas füttyeit a nyargaló légnek, mély sóhajait a felnyög? erd?nek. Fülelte az égi lovasok ostorának csattogását, csukott szemmel is látni vélte a Föld felé süvít? fénynyilakat. Fázott, reszketett a félelemt?l és a hidegt?l. vatosan az oldalára fordult, összekuporodott, fejét ráhajtotta karjaival átölelt térdeire. Várt. Hirtelen vége szakadt az égiháborúnak. Olyan üres lett a leveg?, mintha a szél mélylélegzetét visszafojtva epekedett volna ereje megújulására. Dermedt csend lett égen és földön, a várakozás némaságát nem törte meg hang.
Könnycseppnyi vízcseppek hulltak tétován, hol itt, hol távolabb értek földet, gyors egymásutánban, majd lassan, rendszertelenül, úgy, mintha még nem döntötték volna el a mennyekben, hogy vízzel vagy jéggel szakadjon le a felh?k terhe.
Kenoccha szaladt az erd? szélén álló tölgyfához. Búvóhelyet keresett. Ágak roppanását hallotta maga mögött, de hátra sem nézett, sietett megbújni a fa karokat formázó gyökerei között. Hátát a fatörzsnek vetette, fejét lehajtva várta az es?t. Hullni kezdett, zuhogott, ömlött víz, a függönye s?r? szálai között átlátni sem lehetett. Kenoccha sikított, amikor megérezte karjai alatt a jegesen hideg kezek markolászását. Kiugrott búvóhelyér?l, neki iramodott volna futni, de a két er?s kar elkapta, felemelte. Kenoccha vinnyogott, fújt, prüszkölt, kapálódzott a lábaival, rúgott, karmolt, harapott.
âË?â?? Csendesülj, csitt, nyugodj meg már! Én vagyok! âË?â?? Kiáltotta Kenoccha fülébe a férfi. Ráborította köpenye szárnyát az átfázott, vizes testre. Kenoccha megérezte orrában a férfi testének illatát, lelkében a félelem riadalma az öröm lelkesedésére váltott.
âË?â?? Várunk itt a fa alatt, amíg eláll az es?. âË?â?? Dörmögte Mahon. âË?â?? Már nem fázol. Már nem ázol. Várakozunk itt csendesen.
Kenoccha nem értette, mit mond neki, mégis elégedetten szuszogott a száraz melegben.
Mahon azonnal elindult a köpenye alatt Kenocchával, amint csendesült a zivatar. Nagy léptekkel igyekezett a dombtet?re.
Mahon majd kétszer olyan magas volt, mint e vidék lakói. Busa, nagy fején a s?r?n n?tt sötétbarna, göndör hajtincsek, bajusza, göndör szakálla hasonlatossá tette névadójára, a medvére. Termetével, járásával sem cáfolt rá a nevére.
Kreol arcán a nagy, ovális szemeib?l borostyán fénnyel világítottak szembogarai. Széles vállain a csuklyás köpeny, még nagyobbnak mutatta termetét, mint amilyen valójában volt. Mahon a belinukok köntösét viselte, a fény papjai öltözékét, a kelme sárga színe magas rangot jelzett. Belnek, a fény istenének a papjai, akik a szent erd? mélyén lakoztak, titkos világukat nem engedték felfedni halandóknak, ?k maguk sem jártak az ?slakók közé. Mahon mégis el-elhagyta sz?kösnek érzett életterét, barangolt a környez? hegyekben, völgyekben.
Kenoccha Mahon alsóingét tapogatta, soha nem érzett még ujjai között ilyen finom szövés? anyagot. Nyugodtan kapaszkodott fél karjával a férfi nyakába, nem érzett sem az orrával, sem az ujjaival, sem az ösztöneivel semmiféle veszélyt.
Mahon a dombtet?n letette, talpára állította az asszonyt, nem szólt, csak az állával mutatott el?re:
âË?â?? Nézd!
Az es? elállt, a Nap újra teljes fényében pompázott a látóhatár alján. A szivárvány szabályos félkörívet írt az égre. Két pillére egy-egy ormon állt, összekötve a távoli hegyeket. Most az ég a mély tengerek kék színében pompázott, fehér páracsomók libbentek felfelé, csipkeként díszítették az ég fátylát.
A hegyek, mint a Föld keblei, meredeken, mégis lágygömböly?séggel rajzolódtak az üde légben az ég alatt, a fák zöldje parázslott rajtuk. Most ide ezüstlött, fehéren-kéken, a hegyek mögött ered? távoli folyó pántlikája is, amint kibukkant a sík mez?re. A napsugár bíborvörösre váltotta aranyszín? sugarait, a kék ég lilára váltott, a szivárvány elt?nt.
âË?â?? Igyekezzünk! âË?â?? Kenoccha keze után nyúlt.
Az asszony hátrálni kezdett. Szemében a riadt félelem lángjai lobogtak, karjában, lábában, az egész testében izmai megfeszültek, testével, lelkével kész volt a küzdelemre.
âË?â?? Nem! Nem! âË?â?? Toppantott apró lábaival. âË?â??Nem megyek tovább!
âË?â?? Anyádhoz viszlek, az asszonyhoz, aki mostantól az anyád lesz! ?hozzá viszlek! Gyere!
Kenoccha engedelmesen adta oda a kezét, Mahon tenyerében úgy simult meg kicsinységével, mint egy gyermek keze.
âË?â?? Anyám? âË?â?? Szinte fulladozva a szótól, esengve kutakodott tekintetével Mahon izzó szemeiben. Mahon nem válaszolt. Siet?s léptekkel indultak lefelé a dombtet?r?l, arra az oldalra léptek, ahová Kenoccha még soha sem tette a lábát.
A domboldal meredeken lejtett, ha Mahon nem ismeri a bozót s?r?jében az irányt, erre az ösvényre Kenoccha soha nem talált volna rá. Hamar leértek a domb lábához, a bokrokat karcsútörzs? fák váltották fel. Kicsiny liget közepén fából ácsolt ház állt. Kerített udvarán birkák bégettek, hosszúsz?r? kutyák ugattak.
Kenoccha bizodalma szétfoszlott, mint a pára, amint meglátta, hogy hova érkeztek. Kétségbeesése kiült az arcára.
âË?â?? Ne félj! âË?â??Simított az asszony haján Mahon. âË?â?? Ne félj!
Kenoccha szemébe gy?ltek a csalódás gyöngyei. Hangtalanul sírt, a könnyek végig gördültek az arcán, Mahon a kézfejével letörölte.
âË?â?? Elaniny! Elaniny, én szólítlak, Mahon! Jöjj el?!
Kenoccha minden porcikája remegett, fejét hátravetette, orrcimpái kitágultak, mint egy ugrásra kész csikó, úgy fujtatott.
A völgyben az éjjel ügynökei lopakodtak fától fáig, bokortól-bokorig, falták a fényt. Alkonyodott.

A kutyák szembefordultak Mahonnal, ugrásra készen, b?szen csaholtak. Kenoccha a szemével kereste, melyik fára kúszhatna fel legkönnyebben, leghamarabb a vicsorító fogak el?l. Legbiztosabb helynek Mahon vállait tartotta, gyorsan felkapaszkodott rá.
âË?â?? Kushadjatok! âË?â?? Szólt rá a kutyákra az öregasszony.
âË?â?? Ki látott még ilyen csupasz b?r? macskát, mint neked van! âË?â?? Mosolygott ?zbarna szemeivel Elaniny.
âË?â?? Gyermek-asszony ez, nem macska! Leány! A domb túloldaláról hozom!
âË?â?? Mi célod véle, hogy kimozdítod természetes él?helyéb?l? Mi okon avatkozol az életébe?
âË?â?? Megszerettem. âË?â?? Hajtotta le a fejét, a férfi. âË?â?? Fontos lett számomra ? is, meg az élete is!
Elaniny mindkét kezével a fejét fogta.
âË?â?? Ha így van, akkor tartsd tiszteletben a sorsát, ne avatkozz bele!
Álltak csendben, egymással szemben az öregasszony, a fiatalember, nyakában a semmit sem ért? gyermek-asszonnyal. A kutyák közelebb oldalogtak, szaglászták az idegeneket, fél szemükkel gazdasszonyukra figyelmezve.
Hirtelen hullt le az est s?r?, kék takarója, beborított mindent, amire esett, kiszorította a nappali világosság utolsó rezgéseit is a ligetb?l. Besötétedett.
âË?â?? A magad életét kockára tetted érte! âË?â?? Elaniny felsóhajtott.
âË?â?? Menjünk be a házba! Világnál mondd el, mit tehetek érted!
Mahon letette a nyakából Kenocchát a földre.
âË?â?? Gyere, ne félj! âË?â?? Sugdosta Mahon védence fülébe.
Kenoccha babonázottan követte. Nem tudta levenni a szemét a házról, kivilágított ablakai, az ajtórésen kisz?r?d? fény, úgy vonzotta ?t, mint a pillangót a fény.
Mégis megtorpant az ajtó el?tt, nem mert belépni a világosságba.
A szobából meleg áradt felé. Közelebb óvakodott, bepillantott.
âË?â?? Jöjj kedves! Jöjj! âË?â?? Hívogatta Elaniny. Karját kitárta a riadt asszony felé.
Kenoccha csak a mozdulatot látta, csak a másik szív igaz dobbanásait halotta.
âË?â?? Anyám! âË?â?? Suttogta, miközben odafutott Elaniny ölel? karjaiba.
Elaniny gyengéden, óvón ölelte a hozzá bújó testet.
âË?â?? Éhes vagy, szomjas vagy, jól van, jól, mindjárt adok ennetek!
âË?â?? Üljetek asztalhoz! âË?â?? Szólította a tétován álldogáló férfit is.
âË?â?? Elaniny, hiszen nem látott még sem asztalt, sem széket ez a teremtés, nem tudunk mi az asztalhoz ülni! Engedd, hogy körbe szaglásszon, engedd, hagy derítse fel a terepet a maga szokása szerint. Ha adsz neki friss gyümölcsöt, zöldséget azt biztosan megeszi, hiszen éhes, de sültet, f?tett nem vetett még soha, ne er?ltessük!
âË?â??Mi célból hoztad hát akkor hozzám? âË?â?? Kibocsátotta karjaiból Kenocchát, Mahon mellé állt. Együtt nézték, ahogyan Kenoccha felfedezte a szobát, és a bútorokat.
A gyermek-asszony kétrét görnyedt, el?re dugta orrát, orrcimpái remegtek a sok ismeretlen illattól, szagtól. Karjai védekezésre készen megfeszültek, lábaival óvakodva lépett. Lassan csúsztatta a talpait a padlón lév? vastag sz?nyegen. Kész volt arra, hogy elmeneküljön, ha szúróssá, forróvá, veszélyessé válna talpa alatt a talaj. Az ablakhoz osont, körmeivel megkocogtatta az üveget, homlokát nekitámasztotta az ablakszemnek, kikémelt a sötétségbe. Visszafordult az ajtó felé, térdével meglökte az ajtószárnyat, a kitárult ajtón kilépett.
âË?â?? Elmegy!âË?â?? Szólt halkan Elaniny.
Mahon csak a fejét rázta, nem szólt. Kenoccha visszalépett, az asztalt, a széket, tapogatta. Érezte a fa megnyugtató melegségét, a sz?ttes abrosz simaságát. Elhátrált és er?sen nézte az asztalt, rajta a vászonterít?t.
âË?â?? Ki adott rá ruhát? âË?â?? Kérdezte Elaninyt csodálkozva, értetlenül, állával a felöltöztetett fa felé mutatva.
âË?â?? Ki – é? âË?â?? Felemelte a terít? sarkát, vésett jelét kereste a tulajdonosnak, lehasalt az asztal lábához, ott is kereste, bele-belepillantott a tenyerébe megnézni az ? jelét, a keresztet.
âË?â?? Az én asztalom! âË?â?? Szólt Elaniny. âË?â?? Nincs benne a jelem, ne keresd!
âË?â?? Asztal? Ez a neve?
Mahon bólintott.
âË?â??Asztal, asztal! âË?â??Ázlelgette az új szót Kenoccha.
âË?â?? Szék.âË?â?? Fogta meg a széktámláját Elaniny. âË?â?? Erre ülünk.
âË?â?? Ã?Å¡gy gondolom, gyorsan fog tanulni, mégis azt mondom, ne siess vele, hagy haladjon a maga ütemében! Csak lassan, fokozatosan. Van id?, fiatal még.
âË?â?? Te azonban már nem vagy fiatal! âË?â?? Kacagott az öregasszony Mahon szemébe
âË?â?? Huszonöt éves vagyok, sem öreg, sem fiatal! Kenocchát tizenhárom, tizennégy évesnek gondolom. Két év múlva az asszonyom lehet, eljövend? gyermekeim anyja. Családra vágyom. âË?â?? Sóhajtott valahonnan nagyon mélyr?l, talán a szíve legmélyér?l Mahon.
âË?â?? Választhatnál valamelyik szolgáló rendb?l asszonyt magadnak. Mi a Nap szolgálólányai mind a vénecskék vagyunk már, de találhatnál fiatalt, életer?set a Hold, a Vénusz, vagy a Merkúr rend tagjai közül!
âË?â?? Ti a látás, hallás, tapintás, ízlelés ébren tartói, ti már mind túljutottatok a Napotok delel?jén, mire megszereztétek azt a bölcsességet, ami a szolgálatotokhoz kell. Gyermektelen társnak választhatnék közületek, de nem ez a lelkem óhaja.
A Hold lányai nem feleségnek valók, hiszen ?ket leköti a jöv? kémlelése, a múlt kutatása, napjukat kitölti a munka, az ékszerek készítése. Vénusz légies lányai nem anyának valók. Szépségük, beszédük, italuk zsongítja a lelket, és az ínyt, mégsem elégülhet meg azzal, amit ?k nyújtanak a halandó férfi. Merkúr szolgálói bódító zenével, csábító tánccal táplálják az er?tlen hitet, mégis állhatatlanok, a társkapcsolatban. Kerek szem?ek. Mahon elhallgatott, láthatóan gondolataiba merült.
âË?â?? Kerek szem?ek? âË?â?? Kérdezett vissza Elaniny.
âË?â?? Már miért lenne kerek a szem?k, olyan a szemük, mint más leányoknak, ovális, vagy mandula alakú, kinek milyen!
âË?â?? Ha újat lát, újat szeret! âË?â??Válaszolt Mahon, keser?n.
âË?â?? Ágy aztán, nevelsz magadnak a csendesek közül! âË?â?? Értette meg hirtelen az öregasszony a fiatalember szívét.
âË?â?? Parázsért jött, a nagy t?zhöz, én ?rködtem éppen. Nem volt szívem a belinukok kezére adni. Kezdetben azt gondoltam, hagyom a régi helyén a földkunyhójában, keveset segítem majd ezzel, azzal, éljen, ahogyan tud. Távolról figyeltem, amint jön-megy magányosan, némán. Nem élné túl a telet egyedül, védelem, élelem nélkül.
âË?â?? Sok telet túlélt már! Miért most jött volna el számára a végzet?
âË?â?? Kirekesztették maguk közül a társai, a falu lakói. âË?â?? Mahon b?ntudattal horgasztotta le a fejét.
âË?â?? Látták veled! âË?â?? Csattant az öregasszony hangja, mint az ostor.
A szobában megült a csend. A lámpafénye elhalványult, majd újra feler?södött. Kenoccha éppen a fali tükör felé tartott, Elaniny gyorsan odalépett, fejér?l hirtelen mozdulattal levette a nap-sárga kend?t, letakarta vele a tükröt.
âË?â?? Még id?ben észrevettem! âË?â?? Szólt megkönnyebbülten. âË?â??Nem lett volna jó, ha az el?tt látja magát a tükörben ez a leány, miel?tt az én-tudata felnyílott!
Kenoccha benézett a másik helyiségbe. Már bátrabban lépdelt, határozottan a fakádhoz lépett. Kezét megmártotta a fürd?vízben, amit Elaniny készített magának, miel?tt váratlan vendégei megérkeztek.
âË?â?? Nézd csak, mindjárt meg is tisztálkodik! âË?â??Ámult Mahon.
Kenoccha letérdelt a kád elé a padlóra, fejét a kádszéléhez illesztette. Kezével hajtotta szájához a vizet. Szomját oltotta.