Erdélyi Lajos : Apák és fiúk IV.

Július vége felé új kommandóba kerültünk, Steuerék, Lessmannék, és mi, azaz Erdélyiék. A Beszkid hegyek sűrűjébe építettünk ipari, keskenyvágányú vasúti vonalat, az építőanyag, felszerelések, gépek szállításához. Akkoriban már beszélték, hogy föld alatti gyárakat építenek be a sziklahegyek gyomrába. Reggelente mi voltunk a rakomány. Kis Dieselmozdony vontatta azt az öt – egyenként négy tonnás – nyitott teherkocsit, amelyekbe hajnali ötkor felkapaszkodtunk. Hátamat a kocsi fémfalának támasztva, alvással töltöttem az utazás mintegy harminc percét, akár a társaim többsége.
Egy reggel arra ébredtem, hogy Steuer Imre káromkodik, szidja Lessmann doktort. Hascsikarása volt, nem tudta vagy nem akarta kivárni, amíg megérkezünk, ahol bemenekülhetett volna egy földbevájt latrinára. Előhúzta csajkáját, kibélelte egy darabka, cementzsákból kitépett vastag papírral – belekakált. Erre figyelt fel Steuer. Iszonyúan lehordta. Az ügyvéd siránkozva védte magát: -De hiszen papírral béleltem, ki fogom mosni?.
A vasúti pálya kanyargós úton vezetett a tulajdonképpeni építőtelephez. A mi dolgunk a pálya továbbépítése volt. A vagonokból ott szálltunk le, ahol a az előző napokban félbemaradt a sínek lerakása. Helyenként a Bagoly hegység kemény sziklájába robbantottuk be a keskeny pályavonalat. Igazából kis kőbányák voltak. Légkalapáccsal fúrtunk robbantó lyukakat, a Todt szervezet szakmunkásai tömték meg dinamitpatronokkal. A robbantásokat megelőzően, a mester sípszavát követve, biztonságos helyre húzódtunk vissza. Boldog perceink is voltak: amikor egyik-másik töltet nem robbant fel. Ilyenkor akár fél órás munkaszünet volt, meg sem lehetett közelíteni a terepet, hogy eltakarítsuk a törmeléket. A talaj egyenetlen volt, éles köveken jártunk. Többségünk még az otthonról hozott bakancsot hordta, azok kitartottak az első időkben. Ha lerongyolódtak, talpuk levált a felsőrészről, egy-két szelet kenyér ellenében a suszterájban megjavították. A táborban voltak műhelyek, szabóság, cipészet – jobbára a katonáknak dolgoztak, és persze a tábor -arisztokráciájának?, Láger- és Block-Alteste, Kápó, stb. Akinek a kőbányában szétment a cipője, és már nem lehetett javítani, az kaphatott fatalpú cipőt. A felsőrész valami kemény textíliából készült. Kőbányában, fatalpú cipőben, ezt a megpróbáltatást kevesen élték túl. Azoknak meg voltak számlálva napjaik.
Nos, itt be kell fejeznem a Lessmannékról szóló tudósításomat. Hajnali bevagonírozásunk egyikén Egon sírva mutatta cipőjét. A rettegett fatalpú volt rajta. Otthonról hozott, dupla bőrtalpú bakancsát az apja késő este elcserélte valakivel, a Krauze-kommandóból, néhány szelet kenyérért. Egonnak hamarosan felsebesedett a lába, elgennyesedett. Mi már a szomszédos táborba, Dörnhauba kerültünk, (Hirsch bácsival és Janival) – amikor Steuer Imre üzent egy munkavezetővel: Egon meghalt. Tudtuk, hogy ez így fog történni. Nem mondtuk, minek mondtuk volna, de gondoltuk: az apja hibájából. Bűnéből.
Hamarosan elpusztult az ügyvéd is.
A szelektálásokat túlélő, Schotterwerkében dolgozó négy vásárhelyi apa-fiú közösségből ők voltak az első áldozatok.

Hirsch bácsit otthon csak látásból ismertem. A Béla Király utcában laktak, arra felé ritkán jártam. Az őszi nagy ünnepek idején, amikor a Knöpfler Vilmos utcai vörös téglás ortodox zsinagógában -vendégeskedtem? Goldstein Dezső nagybácsimnál, mindig megkerestem Hirsch Bandit. Az apja mellett ült, aki hófehér táleszébe burkolózva elmélyülten mormolta a szent szövegeket. Mindketten örömmel szabadultunk ki az imádkozó közösség kalodájából. A zsinagóga udvara vonzó, izgalmas közeg volt. Számlálhatatlan gyermek nyüzsgött, űzte a zsidó újesztendő legvonzóbb foglalatosságát: dióztunk. Az enyhén emelkedő udvar talajába kör alakú gödröket vájtunk. Nem nagyobbat, mint amekkorába belefért egy teáscsésze. Hazárd játék volt. Három-négy- vagy öt diót tettünk -ellenfelünk? ugyanennyi diója ellenében. Két markunkba öntöttük, és a mélyedés fölé dobtuk, ahonnét azok lefele görögtek. Egy részük becsúszott a mélyedésbe, a többi mellette gurult le. Megszámoltuk a gödörbe gyűlt diókat, páros/páratlan – az tette zsebre az egészet, ki mire fogadott. Voltak -szerencsés? kezűek, akikre rábíztuk a dobást. Ha nyertem, egy dió volt a jutaléka.
Bandi ilyen szerencséskezű volt, ezért kerestem őt, mielőtt diótól duzzadó zsebeimmel kivonultam a platzra. Soha egy hármasnál többet nem kockáztattam. Ki-ki anyagi tehetsége szerint, mert a diót vásárolni kellett. Kivétel, akinek kertjében diófáról rázták a héjas zsetont. ők persze hazardíroztak. Volt, aki nyolcas-tízes tétben játszott. A nagyobbak. A kicsik markában nem is fért volna el kétszer tíz dió. Ijedten figyeltük a merész játékosokat.
Innét barátságunk Bandival. Zömök volt, izmos. Kölyökkora óta segédkezett apjának, a festő- és mázoló mesternek. Vakolatig tisztára kaparta az öreg falakat, keverte a festéket, tisztította az ecseteket. Néha találkoztunk a városban is, ahol éppen dolgozott. Bandi mészfoltos ruhában, a létráról válaszolt üdvözletemre. Általában a Lajos király, Béla király, a Kossuth Lajos, Arany János utcában, a Maros hídjától nem túlságosan távoli városrészekben dolgoztak.A város virtuális gettójában. Ott laktak a szerényebb anyagi helyzetben élő zsidók. Közülük került ki Hirsch bácsi klientúrája

Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 07:39 :: Erdélyi Lajos