Arra már senki sem emlékezet, hogy a Szfinx mióta néz magányosan a távolba, vajon ki építette, s mi lehet a titka. A papoktól nem tudtak meg semmit, hisz közülük is csak hárman voltak a titok birtokában. Mikor egy meghalt közülük, csak akkor avatták be újabb, minden próbának alávetett társukat. A beavatási megpróbáltatásokon csak igen kevesen álltak helyt az utolsó stációig. Akik kiválasztattak erre, tudták, hogy ha a fél esztendei gyötrelmeket nem bírják ki és nem jutnak el a célig, meg kell halniok. Mégis minden alkalommal többtucatnyian vállalták az előttük álló szellemi és fizikai próbatételeket, annak reményében, hogy eljuthatnak a legmagasabbra: a tudás, a halhatatlanság és a titkok birodalmába.
A Nílus mentén már virágzó települések álltak, de még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor találtak rá az életet adó folyóra. A Szfinx időtlen idők óta a helyén volt, meg voltak győződve arról, hogy azt nem emberkéz alkotta. Valami „hosszúfejűekről” beszéltek, akik egykoron itt éltek és mindent tudtak.
A tudás lett úrrá ebben az időben. Az emberek feltétlenül hittek a papoknak, írástudóknak. Megmagyarázhatatlan volt számukra a beszélő papiruszok, meg a kőbe vésett jelek varázsa. Senki sem kételkedett abban, hogy a halálon túli életet jelentik az időtálló kövek, melyeket a tehetősebbek állíttattak maguknak. Elébb kisebb masztabákat emeltek, majd egy később istenként tisztelt mindentudó, megépítette az első piramist, Dzsoszer fáraó halhatatlanságát biztosítandó. Az emberek mély hittel vettek részt az emberfeletti munkában, hisz napról-napra látták, hogy miféle isteni szándéknak megfelelő alkotásban vesznek részt.
Imhotep — a tudós — szinte mindenhol ott volt, ahol gyógyítani kellett, a szertartásokon, építkezéseken, ismerte a csillagok járását és üzenetét. Egyszóval mindent tudott. Koronként félrevonult kamrájába egyedül, és napokig nem került elő. Ilyenkor révült állapotban mormogott magában.
ő ekkoriban minden energiájával törögette azt a falat, melyet maga köré vont. Még képes volt kommunikálni a teremtményeivel, igaz egyre nehezebben. Minden létező messzebb került a tökéletestől.
A Földet sok helyütt birtokba vették az emberek. Kijelölték határaikat, és tűzzel-vassal védték azokat, miközben mind nagyobb területeket hódítottak meg, ha kellett háborúskodással. A „Folyók völgyeitől” keletebbre is kialakultak a birodalmak — India, Kína, Japán. A birodalmak között irdatlan pusztaságok terültek el, a senki földjei. Itt nomád törzsek vándoroltak, állataikat legeltetve. Időnkén be-betörtek a városokba, és végigrabolták azokat, de a zsákmányukkal hamarosan odébbálltak.
Kínában hét fejedelemségből — 25 év folytonos háborúskodás után — kiemelkedett a legerősebb, és annak feje az egész birodalom császárává kiáltotta ki magát. Csin Si Huang császár letelepítette a nomád törzseket, falvakba, városokba telepítette őket. Egységes közigazgatást, jogrendet alkotott — mely addig ismeretlen volt — és kényszerített mindenkire. Adókat hajtatott be, amiből utakat, csatornákat építetett. Ugyanakkor kegyetlen zsarnok volt, és rettegett a haláltól. Addig nem látott monumentális halotti emlékművet emeltetett magának. Emberek ezrei pusztultak el a kegyetlen munkálatok során. A császár álmát a mauzóleumban hatalmas agyaghadsereg őrizte évezredeken át.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
