A Nagy Folyó partján hatalmas sürgés-forgás verte föl már sok holdforduló óta az amúgy csöndes tájat. Az Ur a vízözön után elhatározta, hogy a sátrak és fakalyibák helyett kőből építtet lakhelyeket, amit, ha jön is az áradás, a víz levonulta után újra használatba vehetnek. Magának százszor százlépésnyi palotát emeltet, ami hirdetni fogja messze földön a gazdagságát és mindenek fölötti hatalmát. Az építmény a Folyótól távolabb, egy dombon épült, melynek teteje az áradáskor is szárazon maradt.
Az emberek a vízözöntől féltek a legjobban, hisz az ősök elbeszéléseiből tudták, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt alig nehányuknak sikerült elmenekülniök a Szigetről, amit elnyelt az ár annak idején. Az utolsó pillanatban tudtak csak a keskeny földnyelven kivonulni, és hosszú, viszontagságos vándorlás után telepedtek le atyáik ezen a békés, kellemes vidéken. Mesélték, hogy a zord éghajlatú, őserdőkkel borított földön, amin vándoroltak — egyre csak arra, amerre a Nap felkel, mivel tudták, hogy Tőle függ az életük, lévén, hogy ő adja a világosságot és a közelébe akartak jutni — rémesen szőrös, beszélni nem tudó, állatbőrökbe bújt vademberekkel találkoztak. Ezek időnként megtámadták őket, de mivel egyetlen fegyverük mindössze jókora bunkójuk volt, nem sok kárt tettek karavánjukban. Az igaz, ha egyiküket megkaparintotta ezek közül valamelyik, azt fogaival, karmaival széttépte, mint egy farkas. Azonban a harchoz szokott katonák dárdáikkal, íjaikkal viszonylag könnyedén távol tartották a támadókat, akik egy idő után babonás félelemmel menekültek előlük.
Nehány emberöltő elmúltával állt a város. Pompás palotáját, egyenes utcáit és csinos házait babonás félelemmel nézegették az arra vetődő idegenek, akik ekkor még kalyibákban és földbevájt üregekben laktak. A városban lakók szívesen csereberéltek az arra vetődő kíváncsiskodókkal, állatbőrökért, ritka kövekért, szelídített tevékért általuk szőtt vásznakat, cserépedényeket és más használati tárgyakat adtak. Nehányuk ottmaradt a városban, és a nehezebb munkákat — teherhordás, favágás — elvégzéséért befogadták házaikba őket és enni adtak nekik. A település egyre nőtt s az Urak hatalma — akiről később elnevezték Uruknak a várost — is mind meghatározóbb lett. Papok, írástudók, közvetítők — akik a parancsokat végrehajtották — és katonák tömege szolgálta az istenként félt és tisztelt királyt, akit még csak nem is láthattak az egyszerű alattvalók. Egy ideig még járta az a mese az emberek között, hogy a régi uralkodókhoz — ha igazságot kellet tenni, vagy tanácsot kérni — csak odamentek és kérték a segítségét. Mára ez szinte elképzelhetetlennek tűnt, s meseként hallgatták az emberek az öregek történeteit.
A papok egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Olyan dolgokat ismertek, ami az egyszerű emberek fejébe sehogyan sem fért el. Például előre megjósolták az áradásokat, amelyek jótékony hatásúak voltak a földekre, agyagtáblákra írták a gondolataikat, régi írásokból föl tudták idézni a meghaltak üzeneteit és egy sor fölfoghatatlan dolgot cselekedtek. Beszélő viszonyban voltak a szellemekkel és segítségükkel jósolni, gyógyítani s ha akartak rontani voltak képesek. Ezért babonás félelemmel tisztelték és félték őket mindnyájan, még az Ur fölött is volt hatalmuk.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 10:13 :: Adminguru
