Hozzád fekszem mozdulatlan,
kezem bilincsként feszül
sóhajod gyűrt ágyában,
pillád könnyű érintésében
feloldozom érted önmagam,
a vágy halk sikolya fonódik
dajkáló fényed sűrű hálójába.
Hangod, mint apró kékbuborék
testem ívét követve gurul tovább,
éjtükrére nyújtózik meztelen létünk,
takaró alá rejtjük a tegnapok lázát.
Csak a puha csend szól tarkómon,
a szó csitulva hallgat a párnán,
szemed őrzöm most
csillagzuhanás zöld fényében,
hangod vigyázom
elvadult lelkem buja rejtekében.
Lélegzetedhez simulva,
besóhajtalak végre magamba,
s ahogy lassan belém kúszik veled
az édenillatú hajnal fénye,
vad-nászunk szelíden ring
a reggel ölében nyújtózkodó éj,
kékbuborékos vétkeiben.
Legutóbbi módosítás: 2008.05.29. @ 20:41 :: Szilágyi Hajni - Lumen
