A vaskályha felől lebegő meleg körülfonta öreg testét, majd tovább kúszott az ajtó és az ablak irányába. Borbála feszülten figyelte. Kárörvendően kuncogott, „nocsak, ismét meg akarsz szökni, te balga! Már tudhatnád, hogy nincs innen menekvés. No, ugye mondtam”, örvendezett a visszahömpölygő melegnek, amely rátekeredett jeges lábaira. „Úgy, no, te se juthatsz ki innen. Legalább jó vagy velem, nem úgy, mint…” de elharapta a szót. Jobb Azokat nem emlegetni, mert rögtön előcsúsznak a repedésekből, az ablaktól, az ágyból, s felé nyúlkálnak csontos, hosszú karmaikkal. Panaszolta is Feketeruhásnak, de az legyintett rá, mormogott valamit, és kiment a szobából. Nem hitt neki, még kiabált is vele, amiért kiszedte ágyából a foltos deszkát! Nem értette meg Borbálát, nem fogta fel, hogy miért tette. Rikácsolva szidta, de ő nem válaszolt neki, hadd dühöngjön, miért nem figyelt rá akkor, amikor elmondta neki a Bajt. De a foltos deszkát erősen szorította magához, ki nem engedte a kezéből. Nem, azt nem szabad visszatenni, az nem hagyja pihenni őt, mire elszunnyadna, felveri nagy recsegéssel. Ki akar innen szabadulni. Hát menjen, ne zavarja őt. Feketeruhás dohogott, morgott, de nem vette el tőle a deszkát. Csak akkor adta oda neki, amikor az már visszarakta az ágyába a matracot, s az ágyneműjét. Így már elhitte Borbála, hogy kiviszi a szobából a zargató deszkát, és apróra vágja. Megnyugodott, el is bóbiskolt, de Azok felébresztették. Az ablak felől egyre erősödött a kaparászás, fenyegető hosszú Árnyak kúsztak feléje. Borbála felhúzta lábait az ágyra, apróra gömbölyödött, hátha nem érik el, rettegett tőlük, a szemét is eltakarta, csak ne lássa Őket. Hagyjatok, hagyjatok, nyöszörgött eszelősen, ám akkor meg előjöttek a Pirosak is a párna alól libasorban. És kezdődött az állandóan ismétlődő számonkérés! Hiába mutatta nekik Borbála a pénztárcáját, hogy nem hiányzik belőle semmi. Nem hittek neki. Hol van, hova tette, hallotta fülsiketítő hangjukat. Labdává zsugorodott az ágy sarkában, de az árnyak csak közeledtek, a Pirosak követelőztek, s a kinti kaparászás erősödött.
Végre Brigitta, toppant be kacagva. Nyomban eltűntek az Árnyak, megszűnt a kaparászás, s a Pirosak is visszafordultak a párna felé. Brigitta átölelte nagyi csontos, aszott kis testét, megcirógatta riadt arcát, vele együtt nézte a Pirosak vonulását, megszámolták a sok zörgő pénzt is a tárcában.
— Megvan a pénz, nagyi, ne törődjön a fenyegetőkkel, se a Pirosakkal. Látja, csak a szájuk nagy, nem bántják — bizonygatta.
Ilyenkor megnyugodott. Csak azt nem értette, miért szólítja őt nagyinak a lánya. Meg is kérdezte egyszer, de Brigitta csak nevetett, és megsimogatta az arcát. Tréfás ez a lány, ha neki így tetszik, hát nagyizza. Oly kedves, és elriasztja kacagásával az árnyakat, a Pirosakat, s a kinti kaparászókat!
A Feketeruhást azonban nem értette. Brigitta is összevissza beszélt, olyasmit mondott, hogy a fekete ruhás nő az ő lánya, csak gyászolja nagyapát. Nem értette, miről beszél ez a lány. Viccelődik, gondolta kimerülten mosolyogva Borbála, és fáradtan lecsukódott a szeme.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kádár Sára Hajnalka
