„Elrabolt az ég, és többé
nem akarok csillagot…”
nem akarok csillagot…”
Nem kell semmi!
Nem kell senki!
Nem kell többé szerelem!
Megkínoz, és összezavar,
lyukat üt a szívemen.
Nem kell szép szó,
nem kell béklyó,
nem kell „együttlobogás”!
Elringat, és aztán orvul
jön a nincsbe zuhanás.
Minden szép volt,
minden jó volt,
az „énéste” elején:
két karodba fészkelődve
ringtam álmok tetején.
Csillagokkal,
rímes szókkal
díszítgetted lelkemet,
mindennel elárasztottál,
mi örömöt kelthetett.
Aztán jött a
felébredés
– nincs már sehol két karod.
Itt maradtam fájdalomban.
Vesztes most is én vagyok.
Lyukat ütött
bús szívemen
– a szerelem becsapott.
Elrabolt az ég, és többé
nem akarok csillagot…
